2021 novemberében jelent meg a futureStage Manifesto a harvardi metaLAB kutatócsoport kiáltványa, amely a jövő előadóművészetének transzmediális jellegére hívja fel a figyelmet. A kiáltvány részletezi, hogy fenntarthatósági okokból nem lehet már visszatérni a régi normalitásba, a turnézások számát ésszeszerűsíteni kell és fel kell készülni – a színház megerősödött mediális jellegénél fogva a közvetítésekre. Emellett át kell majd gondolnunk a támogatási rendszereket, illetve, hogy milyen jövőbeli színházi munkakörök alakulhatnak ki – pontosan a mediális változásnak köszönhetően.
A szerző írásában a Bocsárdi László által rendezett Alice című előadás elemzése során a dehumanizált testek színpadi ábrázolásával, a huszonegyedik század megváltozott és folyamatosan vátozásban levő ember- és testképével foglalkozik az előadás látvány-, jelmez- és főként gesztusvilága kapcsán. Megállapításai szerint az Alice vizuális világában a globalizációs tömegkultúra elemei vegyülnek össze a mélyen emberi érzékenységgel, az ösztöni és érzelmi világ megtestesítésével, különböző identitásokat, alteregókat hozva létre. A poszthumán dimenzió a jól ismert tömegkultúra termékein, stílusirányzatain (trash) keresztül kel életre az előadásban, egy komplex belső világot tárva fel egy kamaszlány identitáskeresése által.
Hatházi András írásában a saját színházi tapasztalatára támaszkodva tárgyalja, hogy miképpen lehet a Peter Brook által leírt „üres teret” értelmezni. Mi történik az üres térben, hogyan határolódik el egymástól a valóság és a játék tere – és miképpen játszik ebben közre a megfigyelés és az értelmezés aktusa. A színészi átlényegülés, szerepfelvétel kulturális vetületeit is megemlíti, amely az azonosulás stratégiáival összevetve a színészi őszinteséget teszi fel tétnek.
A Játéktér 2021/3. számábólFotó: www.revistascena.ro A nyilvános térben nemrégiben felvetődött a következő kérdés: Miért jön lázba mindenki annak hallatán, hogy módosítani akarnak egy látszólag obskurus…
Borítókép: Caspar David Friedrich, The Evening „Ugyanattól félni,Hogy ezt hoztam, és kell-eUgyanazt a szívetElvinni más helyre”(Kispál és a Borz) Az Ahogy tetszik szereplői elhagyják a Várost, hogy…
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház különleges színházi projekttel válaszolt arra a kihívásra, hogy a járványügyi korlátozások feltételei közt miként lehet színházat csinálni. A Meghatározatlan időre című, tizenegy etődből álló kirakatszínházi sorozat – amelyet a járókelőknek előre meg nem hirdetett eseményekként játszottak a város különböző helyszínein és kirakataiban – rendezője Vladimir Anton. Bartha Réka esszéje a nem színházi terek használatának tágabb történeti keretezésében helyezi el és elemzi a produkciót.
Eugène Ionesco: Macbett, Kolozsvári Állami Magyar SzínházFotók: Biró István „Shakespeare Macbethje szörnyeteg, egyszersmind persze báb is, és Lady Macbeth is szörnyeteg. Az én Macbettem nem szörnyeteg. Csak…
Nagy József 2018-ban bemutatott Mnémosyne című előadásához Frumen Gergő az emlékezet mechanizmusai felől közelít esszéjében: a személyes és univerzális egymással összefonódó dinamikáján keresztül, amely alapvetően meghatározza az alkotást. De milyen kapcsolatban állnak a kilapított békatetemek, ún. békalemezek, valamint a róluk készült fotók a butoh tánccal? Frumen szerint a pillanat kimerevítése, lelassítása köti össze őket, élőt és élettelent egybemosva az emlékezetben.
Ungvári Zrínyi Ildikó a marosvásárhelyi Székely Színház indulásakor kirajzolódó hatalmi erővonalakat vizsgálja a színházalapítás hosszas huzavonájának nyilvánosságban megjelenő információi révén, bemutatva a város vernakuláris színházi kultúráját. Tanulmánya foglalkozik az erre a kultúrára alapozó, Kemény János által kidolgozott színházi intézmény modelljével.
Ugron Nóra esszéje a bukaresti Politikai Színházi Évad (Stagiune de Teatru Politic) keretén belül 2020 őszén online megtekinthető előadásokat elemzi, melyek között két bemutató szerepelt (Matern, Capete Înfierbântate 2020), illetve korábbi előadások idén készült felvételei (2012: subPământ, 2017: ’90, 2019: Lucrător Universal). Ugron az előadások tematikus és esztétikai szempontú leírását a David Schwarz rendező által fémjelzett Évad tágabb vállalásai közt keretezi és arra a megállapításra jut, hogy ez a színházi műsor nem csupán a rendszerváltás utáni romániai társadalom problémáit viszi színre, de egyúttal olyan valóságtapasztalatot tesz érzékelhetővé, amely a művészszínház színpadairól hiányzik.
