Mihaela Drăgan romafuturista manifesztuma a Cutra folyóiratban jelent meg román nyelven, Ugron Nóra fordította magyarra. A romafuturizmus fogalmát Drăgan egy hongkongi rezidenciaprogram keretén belül alkotta meg, manifesztuma a mozgalom esztétikai és politikai alapjait mutatja be. Definíciója szerint a romafuturizmus kapcsolatot teremt a roma kultúra és a technológia, illetve a boszorkányság között. Az afrofuturizmushoz hasonlóan a romafuturizmus is a technológia és a rasszosított népcsoport kultúrájának metszetén keresztül felülvizsgálja a történelmet és a transzgenerációs traumák gyógyulására fókuszál. Ötvözi a science fiction, fantázia, mágikus realizmus, történelem, varázslat és technológia elemeit annak érdekében, hogy egy újfajta, igazságosabb, nem csupán a fájdalmas múltból következő jövők elképzelésére adjon lehetőséget.
A nagyváradi Lilliput Társulatnál dolgozó szerző esszéjét jól összefoglalja ez a bekezdése: „Hogyan nézek egy előadást, ha semmi közöm hozzá, hogyan nézek egy előadást, ha a plakátját tervezem, hogyan nézek egy előadást, ha nyomom a sajtóját, hogyan nézek egy előadást, ha asszisztens vagyok, hogyan nézek egy előadást, ha (játszom benne, ja, akkor épp sehogy, vagy legalábbis nem a nézőtérről) együtt izgulok a színésszel, ha megbotlik, mert tíz centiméterrel arrébb toltak be egy bazi dobozt a térbe. Hogyan nézek az életemre, ha már láttam a színházi életet.”
A tanulmány bábtörténeti adatok felhasználásával nyomon követi a 20. század meghatározó történéseit, amelyek hatására kialakultak azok a szerkezeti és megjelenési formák, amelyek a kortárs bábművészetet (animációs művészetet) napjainkra meghatározzák. Ezért a bábművészet alapstruktúráink azonosításából kiindulva vázlatosan áttekinti a 20. századi európai bábtörténeti vonatkozásokat, majd az évszázadokon keresztül a családi kötelékekben őrzött bábjátékos tudás áttelepítését és meghonosodását követi nyomon az akadémiai rendszerben működő bábos iskolák felleltározásán keresztül.
Kófity Annamária a Szatmárnémeti Északi Színház Brighella Bábtagozatának színésze. Esszéjében a pandémia előtti utolsó próbafolyamatuk tanulságairól ír. Az Apró néni és a nagyra nőtt Búbánat című nonverbális előadásban az alkotók sokat merítenek a bohóc-létből. A szerző azt a kérdést is kibontja, hogyan tehetjük derűssé egymást a színpadon – valamint az életben.
Tíz éve annak, hogy az első magyar független erdélyi társulat, a Váróterem Projekt létrejött – bár ők maguk ódzkodnak a címkézéstől, nálunk az első függetlenek mégis ők. A társulat egyik alapító tagja, Csepei Zsolt emlékszik vissza a mögöttük álló évtizedre. Írásában olvashatunk a 2010-es évek Kolozsvárjáról; és arról is, hogy frissen végzett fiatalok hogyan álmodtak színházat a kincses város romjai közé, és hogy ezekből az omladozó épületekből végül hogyan varázsoltak közönségbarát tereket. Továbbá, a szerző munkamódszereik folyamatos kereséséről, a színházi menedzsment buktatóiról és a „hogyan tovább”-ról is gondolkodik.
A virtuális valóság apparátusa lehetővé teszi számunkra, hogy fizikailag legyünk jelen valamely produkció fiktív világában. A Kolozsvári Magyar Színház Adrian Sitaru rendezte Illegitim című 2018-as VR-produkciójában a színházi előadás és a VR-technológia kettőse lehetővé teszi, hogy a résztvevők egyszerre legyenek nézői szerepben (a fiktív világot mintegy kívülről szemlélve) és a megkettőzött valóság közepén (ugyanazt immár belülről látva). A produkció sajátossága a választási lehetőség: ki-ki eldöntheti, hogy melyik a meggyőzőbb, élménydúsabb vagy a közvetítési technikák szempontjából érdekesebb számára. Ez a tudatosság a történet átélése ellen dolgozhat, viszont a figyelem váltogatása a köztesség sajátos élményével ajándékoz meg. A résztvevők nem egyszerű nézők, hanem saját útjaiknak a tervezői, akik a döntéseikhez kereshetnek vagy nem utasításokat. A tanulmány amellett érvel, hogy az ismétlődések, loopok kulcsszerepet játszanak abban, ahogyan a virtuális világok közötti átjárások megtörténhetnek, és a résztvevői utak kiépülhetnek.
Duška Radosavljević írása a Theatre-Making. Interplay Between Text and Performance in the 21st Century című könyvének egyik fejezete. A porózus dramaturgiák kortárs jelenségét Cathy Turnerrel már korábban is tárgyalta – ebben az írásban a dramaturgia világnézeti-filozófia hátterét vizsgálja Tim Crouch, az Onroerend Goed és a The Shadow Casters munkáit elemezve.
Trencsényi Katalin tanulmányában a kortárs dramaturgiához kapcsolódó heterarchikus világnézetet és a mai dramaturgiai mintázatokat vizsgálja. A bináris gondolkodás automatizmusaitól és az arisztotelészi dramaturgia „euklidészi” világától eltávolodva a káoszból való rendteremtés igényéből magyarázza a dramaturgia szabályait. Az új dramaturgia nyitott és játékos, dinamikus mintázatait helyezi előtérbe, vizsgálva a kollaboratív folyamatokat, a nem-lineáris vagy önteremtő (autopoietikus) és önreferenciális, sztratifikációs rendszereket, a játékelmélet és algoritmus-elmélet hozadékát a színpadi kompozícióban.
A tanulmány az 2020-as pandémia kapcsán megsokasodó színházi vitákon keresztül vizsgálja a színházkoncepciók normatív jellegének kérdését. Kricsfalusi a színházi vitákat és kényszeres definíciós törekvéseiket elemezve amellett érvel, hogy ezek a színház fogalmának lehatárolását, és az innovatív színházi alkotások figyelmen kívül hagyását vonják maguk után. Továbbá, hangsúlyozza a szerző, amit ezek a viták „a” színház fogalma alatt értenek, az az esetek többségében az illúziókeltés esztétikáján alapuló polgári színház. Nem véletlen, hogy a színháztudomány, miközben termékeny dialógust folytat a színházat esszenciálisan leíró diskurzusokkal, maga már régóta nem törekszik efféle definícióra.
Bakk Ágnes Karolina írása röviden vázolja az internet megjelenése óta az online térben megjelenő színházi előadások és színházi kísérletek történetét. Az áttekintés a röviden bemutatott produkciókat a közös jelenlét és az élő jelleg alapján kontextualizálja és tárgyalja.
