Bíró Árpád Levente: A hiábavalóság emlékműve

Bíró Árpád Levente: A hiábavalóság emlékműve

A Játéktér 2014. nyári számából

Fotó: Petru Danci

Samuel Beckett: Godot-ra várva. Szigligeti Színház, Nagyvárad

 

A várakozás számomra „leg-” helyzet: nincs nála hétköznapibb és, minthogy zárójelbe teszi a jelent, nincs nála feszültségteljesebb élethelyzet sem. Fizikai időbelisége jobbára pillanatnyi, megélt időbelisége viszont a végtelennel vetekszik. Kozmikusra nagyított változata konflktusokkal teli: benne van az ígéret a jövőre nézve, de benne van önmagunk feladása is, valamint a(z újra-)felismerés lehetősége. Alapvetése a bizonytalanság. A várakozók állapota a készenlét, amelytől az örökké tolódó végpont eloldja a célt. A Godot-ra várva itt kezdődik: ahol a célelvű világot átlépjük, pontosabban ott, ahol az egyedüli cél a várakozás.

A nagyváradi Szigligeti Társulat Godot-ra várva című előadásában, amelyet Szabó K. István rendezett, a színpadi stúdió intim közelségbe hozza a várakozás terét (díszlettervező: Florina Bellinda Vasilatos). Világító fehér homok borítja a játékteret, baloldalt lelakott tákolmány látható, amelynek lé­cei is lógnak, illetve jobbra kiszáradt fa és néhány lyukas fazék. A díszlet három alapeleme a homok, a fa és a vessző természetes anyagok, amelyek mégis természetellenesnek hatnak a világítás hideg, élettelen és sejtelmes fényeiben. A játéktér közepén emelvény található, amelyen fülkeszerű kerekes székében öregasszony bóbiskol, kezében bibliát szorongat: ez az egész megjelenés csendre inti az érkező közönséget. A pihenő alak memento, az elhagyott tájban egyedül ő jelzi az élet lehetőségét.

Szabó K. rendezése új jelentéspotenciált nyit a drámának, a (szemantikailag) túlterhelt szüzsé köré a régi szereplőket új identitással ruházza fel. Így Vladimir és Estragon, azaz Didi (Csiky Ibolya) és Gogo (Dobos Imre) nő és férfi Nemükön túl anatómiájuk és habitusuk is eltérő: míg Gogo örökmozgóként járkál fel-alá, tűnik el, és bukkan fel az emelvény alól, addig párja méltóságteljesen nyugszik székében, ha pedig feláll, járása bizonytalan. Ami egybefűzi őket és megpecsételi szimbiózisukat, az a közös akarat: életben maradni, és találkozni az ismeretlen Godot-val. Gogo és Didi jellemei és replikái gyakran feszülnek egymásnak, egy-egy elcsípett mondatukból arra következtethetünk, hogy talán házastársak, de mindenképpen egymásrautaltak, így mindig egymáshoz térnek vissza: a nő a betevő falatot, a férf a „ház” biztonságát jelenti.

Ezzel szemben és ugyanakkor ezzel együtt fogalmazódik meg Pozzo (Szotyori József) és Lucky (Fodor Réka) párosa. Az ő viszonyuk hierarchikus, Pozzo ugyanis láncon tartja Luckyt, aki csak énekben és artikulálatlan mozgásban tudja magát kifejezni. Ahogyan ő maga nem szabad, úgy gondolatai sem azok, feladata, a csomaghordás pedig egyértelműen a férfiralom szimbolikus gesztusa.

Didi és Gogo egyszerű megjelenéséhez (poros és kopott öltöny, kitaposott cipők) képest Pozzo és Lucky steampunk-alakok: Pozzo pilótaszemüveget, frakkot és cilindert, szolgája pedig kirívó fehérneműt és virító rózsaszín parókát visel. Megjelenésükön túl, esetükben hibrid identitásról is beszélhetünk: Pozzo szolgatartással és szemfényvesztéssel vívja ki az idős pár félelmét, és ugyanezek az uralmi stratégiák válnak túlélésének kulcsává és eszközévé.

A szóban forgó páros második megjelenése az erőviszonyok megfordításával lepi meg a közönséget, hiszen ezúttal a férf válik a nő szolgájává – az idő és a változékonyság jegye ez, amely kiemeli és akkuttá teszi Didi és Gogo alakjainak közöttiségét, azt az állapotot, amely az előre- és hátralépést egyaránt erős korlátok közé szorítja.

Az idős pár elhatározását azonban Godot üzenetei erősítik meg. A közvetítő, Godot hírvivője, egy kislány (Lászlóffy Emőke) amolyan isteni megnyilatkozás: fehér ruhája, mikrofonnal kihangosított hangja és a kezében lévő, vízzel teli zacskóban az aranyhal földöntúli megjelenést kölcsönöz neki. Mint ilyen, tökéletes ellenpontja a földi szereplőknek: ruházata nem kopott, és mindenki másnál fi­talabb, naivitása és ártatlansága pedig képes elhitetni még a nézővel is azt a bizonyosságot, hogy bár Godot jelenleg távol maradt, holnap-holnapután biztosan megérkezik.

Az előadás alapvető eszköze a hiperbola, amely nem csupán az élethelyzet eltúlzott megjelení­ tésében, hanem a szélsőségek alkalmazásában is tetten érhető: a rendezői koncepció olyan ellentétpárokat mozgósít, mint a férfinő, úr–szolga, idős–fital, élő–élettelen. Az Ovidiu Iloc által szerzett sejtelmes zenei betétek a hallás síkjára transzponálják a cselekmény és a vizualitás feszültségét, és bár hangulatukban megtámogatják az egyes jeleneteket, sőt, jellemábrázoló erővel lépnek fel Lucky ráolvasásszerű, szaggatott song-monológjában, gyakoriságuk mégis indokolatlanul játszik rá az események természetes készenlétiségére. Az előadás erős képisége egyrészt a tér konfiurációjából (az elhagyott épületelemek, a kietlenség tájelemei, valamint a kék- és korallszínű megvilágítás szerencsés összjátékából), valamint az idős pár fizikai megjelenéséből fakad. Megdöbbentő látni, milyen elemi erőket megmozgatva játszanak a nyugdíjas színészek: Dobos Imre fitalokat meghazudtolva csörtet, kúszik, mászik, harcol az elemekkel. Csiky Ibolya magatehetetlensége és bölcs nyugalma (beletörődése?) megrázó tapasztalat alkotónak és nézőnek egyaránt: emlékműként marad meg a pillanat, ahogyan partneréhez nyújtja remegő kezét segítséget, támaszt kérve.

Emlékműként, mert benne csúcsosodik ki a két sors egymásrautaltsága, és minthogy nincs ennél emberibb állapot, ez a gesztus teremti meg az előadás mélységét. Emlékmű, mert benne él a két főszereplő színház-, de főleg életművészetének lenyomata.

És emlékmű, mert számomra ebben a képben raktározódott el minden tudásom erről az előadásról. Beszámolómat ugyanis a körülmények mára már múlt időbe tették: az előadás hirtelen lekerült a repertoárról. A nagyváradi Szigligeti Társulat idei évadának legkimunkáltabb produkciójáról immár elmondhatjuk, hogy volt egyszer, hol nem volt. Hiába várjuk hát mi is Godot-t: váradi érkezé­sét bizonytalan időre elnapolták.

Samuel Beckett: Godot-ra várva. Szigligeti Színház, 2013.
Rendező: Szabó K. István
Zene: Ovidiu Iloc
Díszlet- és jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos
Szereplők: Csíky Ibolya, Dobos Imre, Fodor Réka, Lászlóffy Emőke, Szotyori József.