Proics Lilla: Innen kelet, innen dél – egy vajdasági és egy erdélyi előadásról

Két előadást választottam, hogy határon túli előadásokon tett észrevételeimről írjak innen, Pestről. Ez a távolság amellett, hogy részemről sajnálatos tájékozatlanságot jelent, némi elnagyolt rálátást is enged.

marosvásárhelyi fotók: Vajda György / szabadkai fotók: Molnár Edvárd 


Az egyik a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának jelentős ismertségre és sikerre szert tett előadása, amelyet 2011 októberében mutattak be, a másik, nálunk talán (még) kevésbé ismert, a Szabadkai Kosztolányi Dezső Társulat 2011 áprilisában bemutatott műve, az Éljen a szerelem! Azért választottam éppen a mondott előadásokat azon túl, hogy kedveltem őket, mert valami helyspecifikusságot vélek bennük látni. Amit tényszerűen állíthatok: már az előadások alapanyagának is van helyhez kötöttsége. Így Székely Csaba Bányavirág című színműve filológiai pontossággal és szellemességgel mutatja meg a megjelölt térség kultúrájának sajátosságait, a drámát a székelyek hétköznapjaiból (munkanélküliség, egy főre jutó kiemelkedő mennyiségű alkoholfogyasztás, elhallgatásokra épülő kommunikáció, magas öngyilkossági ráta) felépítve. A szabadkai társulat Tolnai Szabolcs rendezte, Éljen a szerelem! című előadása helyi (Csáth Géza) és valamivel tágabb lokális, monarchiabeli (Miloš Crnjanski, Kálmán Imre, Rilke) szerzőkből dolgozik, de a legkonkrétabban Heck Paulával, aki személyesen testesíti meg a valahai szabadkai operett-játszást, egyúttal a letűnt kort, a széteső birodalmat több más mellett a (ma ismert címén) Csárdáskirálynővel.

Éljen a szerelem!

Az azonos évadban bemutatott két előadást például hozom arra, hogy az erdélyi színjátszás úgy beszél az emberről, hogy mélyen láttatja, s abból vonatkoztat el, illetve általánosít; a vajdasági pedig jellemzően úgy, hogy tipizált helyzetekből egyéníti az embert – gyakran észrevehető dramaturgia az erdélyi színjátszásban az indukció, a vajdaságiban pedig a dedukció. Biztos vagyok abban, itt is, ott is lehetne sorolni azokat az előadásokat, amelyre a fenti állítások nem állnak meg, netán éppen az ellenkezőjük igaz, de röpke tapasztalataim szerint úgy érzem, az erősebb előadások igazabban szólalnak meg ezen a (fent már említett és a továbbiakban részletezett) saját hangon.

Bányavirág

A Bányavirág egy keretbe helyezett, jól követhető, ugyanakkor érdeklődést fenntartó lineáris történet (szeretetvággyal, magánnyal, halállal, titkolt szerelemmel), ami a színészektől szép, nehéz, hagyományos karakterépítést kíván, és amit a színészek (arányban a figurák írói megformáltságával) derekasan kiviteleznek.

Az Éljen a szerelem! nem kész szövegből dolgozik, hanem a kiindulási szándék színpadi megvalósítása – a színlap szerint „főhajtás a színészóriások előtt, nosztalgikus álomkép az operettről és a régi Szabadkáról”. Mindezt teljesítik, sőt a múltból előtűnve / a sírból kimászva meghaladják, ahogy a Csárdáskirálynőből átlábalnak egy Csáth novellába, Crnjanski darabjába, oda és vissza, a hanyatló Monarchia színház körül forgó világából (nem mellékesen egy orvosi fogó segítségével) kiemelik az időt.

A Bányavirág szcenikája egyszerűen, szinte leíró jelleggel segíti és emeli ki a színészi munkát. Az előadás ájerét az átható pálinkaszag adja meg, a szereplők folyamatos ivását átélhetővé téve. A képtelen valóságosságig elrajzolt forma kisrealista elemei, az itt és most könnyed pontossága, nagy erejű játékossága teszi olyan keservesen átélhetővé és önironikussá a konstrukciót. A történet jelenetei közt a háztetőn (esetleg a valós téren kívül) végig jelenlevő zenész népdalokat játszik, új levegőt adva a következő szakasznak. A szabadkai előadásban a tér több részlete működik egészként, és az egész is működik időből kiemelt részletként (például amikor a játéktér első, hangsúlyosan nagy részét beborítják a vörös rózsaszirmok). A világítás – kiváltképp az éppen „játszó” (kellék)tálcákkal tükrözve – dramaturgiai hangsúlyokat ad, amiként a füst, és a folyamatos, változatos zenei és hangaláfestés is. Mindehhez az operett-dalokat minden szereplő a maga előadói csupaszságában, hangszeres kíséret nélkül énekli.

Mindkét előadás kiemelten vizsgálja az időt. A marosvásárhelyi előadásban vánszorog: szinte álltában keveri össze az élni kívánókat és a halni nem kívánókat – ehhez úgy isznak a szereplők, mintha az életük összes akadálya folyékony lenne: módszeresen, mennyiségre dolgozva, meg-megakadva, újra ritmusra kapva. Az Éljen a szerelem! képekben foglalkozik az idővel: a gyakran lelassult mozgással, a sztorikat félbeszakítva, majd később folytatva egymásba kapaszkodnak, mint az idő spirálkarjai. Ebben a dekonstrukcióban mást jelentenek a tárgyak is: a kép hangsúlyos részei az idővel teremtenek utalásos viszonyt, nem a használattal. Ilyen például a háttérben fénnyel megmutatott pár mankó, amelyen egy láb, esetleg lábszárprotézis hintázik, vagy a padlóra helyezett térkép, amelyen láthatóvá válik a piros folyadék, mint valami vért könnyező szent szobrán, amit először egy kard hegyével kennek szét, aztán egy női tenyérrel. Egy kitüntetett pillanatban ráadásul Csáth szikéjével az időt vágják ki az agyból – a valahai operett-parókás fejből –, amely valóságként: élő emberi szövetként lefeg.

A két előadás a sötétet is másképp használja. Amikor a marosvásárhelyiben kimegy a biztosíték, egyszerűen megszűnik a normál fény, aztán ezt a történet szerint egyik szereplő megszereli, a „fényt” (és nemcsak itt) a történet részeként kezelve. Ahogy pedig már utaltam arra a szabadkai munkáról szólva, ott a fényt figyelemirányításnak használják; csakúgy, mint a homályt és a majdnem sötétet is (a füsttel kiegészítve).

Bányavirág

Az előadások színészi munkájának típusát a jellegük különbözőségéből úgy lehet egymás mellé és a vizsgálat tárgyává tenni, hogy az erdélyi előadásból kiválasztom a legsikerültebb színészi munkát – rögtön megjegyzem, ennek oka nem elsősorban, illetve nemcsak Bányai Kelemen Barna nagyszerű teljesítménye, hanem az íróé, a rendezőé és a többi színészé is. A színész az ivás egyformaságát és a maga sztoriját belülről építi folyamattá, ekként minden pohár ital új dramaturgiai értelmet nyer. A szabadkai előadásból az egyéni remeklések mellett azonban mindegyik színészt említhetem, bár különböző feladatokat kaptak, de mindannyian teljesítették a maguk (előzetes elvárásoktól mentes, zártan figurát kialakító) részletét, egy közös állítást építve.

Éljen a szerelem!

A két előadáshoz különböző befogadói apparátust kell mozgósítani: a Bányavirágban el kell tudnunk merülni élő egyenesben a figurák ambivalenciájában; az Éljen a szerelem! azonban feltételez / elvár némi előzetes tudást (ami – mint minden ilyen típusú jól kidolgozott előadás – nem túlzott és nyilván utólag pótolható).

Ennyi összevetés után veszem észre, hogy mindkét előadásban ott van egy mondat – az egyikben véletlenül sem mondják ki, a másikban sokszor: „mondd, hogy szeretsz”.

————

Éljen a szerelem! – Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház

Rendező: Tolnai Szabolcs, Díszlettervező: Perovics Zoltán, Jelmeztervező: Janovics Erika, Zeneszerző: Mezei Szilárd. Szereplők: Béres Márta, G. Erdélyi Hermina m.v., Greguss Zalán m.v., Heck Paula m.v., Mészáros Árpád, Mészáros  Gábor, Mikes Imre Elek, Pletl Zoltán m.v.

Székely Csaba: Bányavirág – Yorick Stúdió Marosvásárhely – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Rendező: Sebestzén Aba, Díszlet-jelmez: Lukácsy Ildikó, Zenei munkatárs: Czerán Csaba. Szereplők: Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya, Kovács Botond, Gulácsi Zsuzsa