Kovács Bea: Testünk, történeteink

Kovács Bea: Testünk, történeteink

A Játéktér fesztiválblogja. Interferenciák december 6-7.

Fotó: Biró István

A fesztivál második és egyben utolsó hétvégéjére az ember az ellenállásának kell ellenálljon: nem szabad rutinná váljon a mindennapi színház, muszáj megőrizni magunkban a kíváncsiságot, fenntartani a rácsodálkozás képességét.

A szervezésnek köszönhetően a program nem megterhelő: az esti előadásokon kívül két off-produkció van, szombaton a Parallel, vasárnap a Bárka Színház gyermekelőadása, az Odüsszeusz szemeteslapáton. Örvendek a Parallel sikerének, hogy egy év alatt ilyen szép utat jártak be, együtt és szerte Európában. Emlékszem a bemutatóra, ugyanis nagyon izgultam, érezni véltem, hogy valami egészen különös születik. Azóta még háromszor láttam az előadást, de sosem tudtam száraz szemmel megúszni a végét. Már nem is akarom. Az előadás két nő férfivá való átalakulásának folyamatát mutatja. A beöltözés, a tipikus tulajdonságok elsajátítása, a humoros drag-show mögött olyan fontos kérdések húzódnak, mint a nemi identitás, a másság, az el- és befogadás, a szerelem.

Szombat este valódi egzotikumot látunk, kulturális és színházi értelemben egyaránt. A dél-koreai Jaram Lee másodszor lepi meg a kolozsvári közönséget hatalmas színészi-énekesi teherbírásával, és mágikus phanszori-világával. Két évvel ezelőtt Brecht Kurázsi mamáját (Ukcsuk-ga) hozta el az Interferenciákra, most pedig A szecsuáni jólélek adaptált változata, a Sacheon-ga nyűgözte le a csordulásig telt nagytermet. A phanszori egy koreai hagyományos előadóművészeti műfaj, amelyben egyetlen színész performál egy történetet, legyezővel, dramatizálással, énekkel és dobpergéssel. Jaram Lee előadásában a Brecht-történet, az emberi jóság örökös keresésére tett kísérlet mai aktualitásokkal van teletűzdelve, a társadalmi-gazdasági áthallások mellett így egy Brad Pitt-arcú fiatalemberről is szó esik. Lee nagyon érti Brecht nyelvét, folyton kikacsint ránk, elidenegenít, szerepet vált, leráz és felráz, megbontja a beleélés folyamatát, és mindemellett remek humora van. Néha engedélyt kér tőlünk, hogy igyon egy korty vizet, majd a közel két és fél óra végén beszól a szerzőnek, a bizonyos BB úrnak, hogy igazán csúnya történetet írt meg. Mivel most láttam először Jaram Lee elképesztő világát, teljesen a hatása alá kerültem. Körbekérdeztem pár embert, a múltkori produkcióhoz képest mennyivel volt más élmény a mostani. Nem kaptam egységes képet a válaszok alapján, egyesek szerint az Ukcsuk-ga erősebb volt, mások a Sacheon-gá-t preferálták, én meg csak örültem, hogy ilyen életre szóló élményben volt részem.

Vasárnap már benne van a levegőben a vég szele. A büfében lesztek? Jössz Gorangára? Muszáj beszéljünk! Keress meg! – mondom és hallom másoktól. Mindig meglepődöm azon, hogy a határidő, az utolsó nap szorítása minden tartalék energiánkat összegyűjti, olyan készleteket is felhasználunk, melyeknek létezéséről aligha tudtunk addig.

Ma két produkció lesz, egy olasz Wozzeck és egy lengyel színházi esszé az öngyilkosságról. Elsőre kicsit soknak tűnik, így év végén, nehéz témák ezek, a szürke égbolt sem segít. Az olasz társulattal Antal Csaba dolgozott együtt, és bár vannak ígéretes ötletei, megoldásai, az előadás csak nagyon rövid ideig, egyszerre egy-két percig tud lekötni. Hiányolom az erős színészi játékot, olykor az is felmerül bennem, hogy ez egy amatőr csapat. Nem szeretem, hogy az előadás térkoncepciója miatt ötpercenként felállítanak (ráadásul a földről, mert állóhelyek vannak), hogy ide-oda terelgetnek, hogy lökdös az ügyelő. Egyetértek azzal, hogy a nézőt ki kell mozdítani a komfortzónájából, erre remek megoldásokat is láttam már, most azonban nem elég erős a színpadi történés ahhoz, hogy saját fizikai kényelmem feláldozzam érte. Ráadásul hiszek abban, hogy mindenkinek joga van a választáshoz, és dönthetek úgy is, hogy nem veszek részt a rendező elképzelésében – ettől még nem kellene lemaradnom semmiről.

A lengyel Teatr ZAR produkciója, a Caesarean section. Essays on suicide viszont méltó befejezése a fesztiválnak, talán a legjobban klappol a test történetei tematikájával. Két nő és egy férfi táncos, cselló, hegedű, zongora, emberi helyzetek, színházi etűdök. Ez a mozgásszínházi forma épp csak egy kiindulópontot ad, az „esszék” bennem íródnak meg. És nem csalódom. Nagy hatással van rám az előadás, hangulata magával ránt, közben pörög az agyam, írom a kitalált történeteket, a látottakból magamból hozzárendelek egy-egy részt, végül teljesen magába szippant a produkció. A terem elsötétül, mi meg jólfésülten elkezdünk tapsolni, pedig én semmi késztetést nem érzek arra, hogy megtörjem ezt a gyönyörű, szomorú csendet. Az alkotók nem jönnek ki a tapsrendre, a mű teljes, vagyis a halál tényleg bekövetkezett, ez már nemcsak esszé, itt tényleg nem támad fel a színész az előadás végén.

Hallgatagon átvándorolunk a büfében, ahol még el kell telnie pár percnek, amíg magunkhoz térünk. Lassan feloldódunk a pezsgőben, mindent meg akarunk beszélni, minden szép emléket jó mélyre elrejteni, minden közös élményt megőrizni. Tizenkét nap intenzív értelmi és érzelmi bekapcsolódás után most fellélegzünk, mélyen, majd szaporán, hisz egyik ünnepnek vége és kezdődik a másik. Két hét és két év múlva is.