Balázs Nóra: A színpad és árnyéka

A Játéktér 2014. nyári számából

Georges Banu Szeretni és nem szeretni a színházat[1] című könyvéről

Miért is járjunk színházba? Ezt most nem tudnám megmondani. Zárják be négy évre az összest, és utána majd képes leszek válaszolni.” Hogy miért éppen a fenti Heiner Müller-idézetet választotta az ősz folyamán megjelent könyve egyik mottójául Georges Banu? Talán azért, mert ő, a magát „kiforratlan írónak, félig-meddig teoretikusnak”[2] valló színházi szakember sem tudja a kérdésre a választ. Ám ennek ellenére, vagy tán éppen ezért, folyton újraértelmezi a színházhoz való viszonyát, ingadozik szeretet és elhidegülés közt, felvállalja kételyeit. És, mivel tudatában van annak, hogy nincs egyedül e tépelődésekkel, úgy dönt, összegzi a nézőtér sötétjében gyűjtött megfiyeléseit, felvázolva a színházat szeretők és a színházat utálók érveit egyaránt. Apropó, sötét: Banu a kötet bevezető fejezetében a nézőteret, igen találóan, a színpad árnyékának nevezi. Úgy véli, ahogyan a fény sem létezhet árnyék nélkül, úgy a színpad sem létezhet nézőtér nélkül. E két, korántsem azonos természetű tér „finom és perverz” viszonya szolgál a könyvben felvillantott beszédtöredékek alapjául.

Banu úgy gondolja, a színház az egyetlen olyan művészet, amelynek nemcsak művelője, de művészet volta is képes ellenszenvet vagy rajongást kiváltani. Gyakran halljuk azt, hogy „nem szeretem a színházat, mert…”, ám azt szinte soha, hogy más művészetekről is hasonlóan nyilatkoznának az emberek. E sajátos művészeti ág szeretésének és nem szereté­sének okait a teljesség igénye nélkül, mégis nagyon sokszínűen vázolja fel a könyv. Az elméleti témák, a szerző személyes megfigyelé­sei és a hétköznapi beszélgetésekből ismerős szólamok váltogatják egymást a könyvben, harminchárom fejezeten keresztül, melyek egymásutániságában a jóindulatú olvasó talán még valamiféle rendszert is felfedezhet. Bár e rendszer keresése nem feltétlenül szükséges: sokkal egyszerűbb, ha a könyvhöz saját élmé­nyeink és szemléletünk által kapcsolódunk.

A gyakorta hangoztatott ellenvetések ismerősek: a színház csupán másolata az életnek; túl sok benne a hibalehetőség; a színé­szek megjátsszák magukat; az előadás nem szólít meg. Banu ilyen nézőpontok köré építi az egyes fejezeteket, egyfajta periratként, pro és kontra érvek formájában szólaltatva meg a lehetséges álláspontokat.

Ha elfogadjuk, hogy Banu „nem egyszerűen önmagából kiindulva ír, hanem abból az önmagából kiindulva, akit a színpad erői meg termékenyítettek”,[3] nyilvánvalóvá válik, hogy a könyv elsősorban azok számára érdekes, akik maguk is kerültek már a színház hatása alá. A szerző szándékosan megfeledkezik azokról a tömegekről, akik elhelyezhetetlenek a szeretés és elhidegülés viszonyrendszerében, mert teljességgel közömbösek a színház iránt.

A kötet esszéisztikus stílusa megengedi, sőt, szinte elvárja az olvasótól nem csupán a színházhoz, de az annak védelmében felsora­ koztatott érvekhez való személyes viszonyulást is. Olvasás közben gyakran önkéntelen állásfoglaláson kapja magát az olvasó – néhol teljesen egyetért, másutt szívesen vitatkozna a kötet kijelentéseivel. Például ezzel: „minden képzőművész, aki közel kerül a színházhoz, fenntartással teszi, vagy felsőbbrendűsége tudatában”.

Banu számtalan olyan témát is érint, melyekről nem szokás (talán mert nem tartjuk szükségesnek) színházelméleti vonatkozásban gondolkodni. Például: mit teszünk, ha egy élvezhetetlen előadáson ülünk? Otthagyjuk? Vállaljuk, hogy emiatt a teljes előadást sosem fogjuk megismerni, és így véleményünk támadható marad? Vagy: hogyan viszonyulunk azokhoz a színészekhez, akik színpadon kívüli, „civil” életükben is szerepet játszanak? Veszítenek-e ezáltal hitelességükből a színpadon?

A könyv nem siklik el a kényelmetlenebb témák fölött sem. Elismeri, hogy a színházmű­vészet napjainkra általában vesztett tekinté­lyéből, és ennek egyik okát abban látja, hogy „ahol a színész presztízse nő, a nézőé esik”. A néző szerinte „nem azt várja el, hogy különféle módszerekkel csábítgassák, csak azt, hogy számoljanak a jelenlétével, hogy neki akarja­nak szólni. (…) A nézőnek, hogy jelen lehessen, éreznie kell, hogy kívánják őt”.

Az ilyen megállapítások bármely kor színházára érvényesek lehetnek. Banunak a színházművészet defiiálására tett kísérletei is örök érvényű meghatározásokat idéznek: a színházban, szemben más művészeti ágakkal, melyeket a szerző szerint valaminek a hiánya jellemez, minden megvan; a színház az a mű­vészet, „melynek hatása azonnal nyomot hagy az életünkben”; a színház „a pillanat ünnepe” (és átka).

A színház- és művészettörténeti utalások, történetfoszlányok mellett – csak néhány a felmerülő nevek közül: Brook, Barba, Wilson, Mejerhold, Strehler, Mnouchkine – jóval személyesebb megszólalások is helyet kapnak a kötetben. A Telítődni, lemondani című fejezetben a jó és a rossz néző közötti különbségekről olvasunk, ám emellett az életét a színház közelében leélt teoretikus bensőséges vallomásának is tanúi lehetünk. „Érzem, hogy el fog jönni az idő, amikor lemondok a színházról gyengeségből vagy szeméremből” – írja Banu, bár néhány sorral fennebb azt vallotta, hogy azért jár még mindig színházba, mert továbbra is várja a csodát, hisz benne, egyfajta színházi Szent Grált keres.

Ugyanebben a fejezetben Banu a színházhoz való ideális viszonyulást is meghatározza. A mottóban feltett „miért járjunk színházba?” kérdés helyett a „hogyan járjunk színházba” kérdésre ad itt egy választ: „az első és legfontosabb, hogy mennyire akarjuk befogadni a színházat. Ami nem azt jelenti, hogy nem minősítünk többé és megtapsolunk minden színpadi majomkodást – nem, nem betervezett elélvezésről van szó –, csupán arról, hogy mint olyan ember, aki mögött egy élet, egy sors áll, és tiszteletben tartja a vágyait, megnyíljunk a színpad számára.”[4]

_______________________

[1] Georges Banu: Szeretni és nem szeretni a színházat. (Ford. Székely Melinda.) Kolozsvár, Koinónia Kiadó, 2013. (A könyv ugyancsak 2013-ban jelent meg francia és román nyelven is.)

[2] Banu szavait Visky András idézi a könyv elősza­vában.

[3] A felügyelt színpad c. könyvének előszavában Banu beszél egyszerre személyes és elméleti stí­lusának keletkezéséről.

[4] Szerk. megj.: Banunak ez az ötödik magyar nyelven megjelent könyve. A korábbiakat is a Koinónia Kiadó adta ki: Színházunk, a Cseresznyéskert (2006); A felügyelt színpad (2007); recenzió róla a Játéktérben itt: www.jatekter.ro/?p=4782); Peter Brook és az egyszerű formák színháza (2010), recenzió róla a Játéktérben itt: www.jatekter.ro/?p=1660); A beszédtől az énekig (ezt román nyelven is kiadta a Koinónia, mindkettőt 2012-ben; recenzió róla a Játéktérben itt: www.jatekter.ro/?p=5130).