Máthé Kincső: Zárni a zárhatatlant

A Játéktér 2014. téli számából

Fotó: Boda L. Gergely

Neil LaBute–B. Fülöp Erzsébet: Egyszeröt. Yorick Stúdió Színház, Marosvásárhely–Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház

Szakítani tudni kell. Minden ember, minden kapcsolat, gesztus, ami egy-egy szerelemmel jár, nyomot hagy az ember életében. Megbélyegez, formál, jobbá vagy éppen okosabbá tesz minket. Nem hagy hidegen. És nem lesz idegen az idő múlásával sem. Ezeknek köszönhetően vagyunk azok, akik vagyunk. Fájó kapcsolatok, amiket szép élményként őrzünk, amik váratlanul és észrevétlen, vagy éppen hosszas akarás után tudtak létrejönni. Széttéphetetlenek és maradandók – akár maradandó sérülésekkel.

Talán nincs ember a földön, aki nem érezte ezt, aki ne szakadt volna el a múlttól vagy éppen ragadt volna hozzá. Éppen ezért az elválás örökké érvényes és aktuális téma. A B. Fülöp Erzsébet által rendezett Egyszeröt című előadásban pedig többszörösen is visszatérő (rém)álom az elszakadás. A Neil LaBute Valami csajok című színműve alapján készült előadásban szakítások és elválások serege sorakozik fel a múltból, lezáratlanul. Egyetlen férfi, öt idegen nő és a közös szál, amely egybefogja a történéseket: a szállodai szoba. A 201-es apartman, ahová a férfi meghívja múltjának női szereplőit, mondván, lezárná régi viszonyait, mielőtt házasságot köt. A férfi sikeres író, akit annak idején sok nő szeretett. A 201-es szobába pedig sorra besétál, betipeg, beoson, vagy éppen beront az öt múltbéli szerelem. Mindegyik más, és mégis ugyanaz, hiszen egyetlen színész, Borbély B. Emília fogja össze őket, már-már bravúrosan. Adott tehát a férfi, aki lezárná a lezáratlan múltat és öt szerelmi történetét, amely mindegyike máshogyan ért (volna) véget. A helyszín a marosvásárhelyi Concordia szálló, aprócska nézőtérrel: csak néhány szék a falak mentén, ahová alig két tucat személyt lehet beültetni. Néhány ember, aki körbefogja a történéseket – pár milliméter csupán a határ színház és valóság között. Intim a tér, ahová bepillantást nyerhetünk, szinte kínosan közeli. Az előadás néhány pillanatában már-már hozzá is érhetnénk a színészekhez.

A lakásszínházi forma nem számít újdonságnak tőlünk akár egy kicsivel nyugatabbra. A klasszikus színházi közeg megtörésére, a jól bevált néző és színész közti határok elmosására már a hetvenes években számtalan kísérletezés történt Magyarországon – elég, ha csak Halász Péter lakásszínházára gondolunk. B. Fülöp Erzsébetnek sem ez az első ilyen típusú rendezése. Néhány éve egy másik előadás kapcsán (ugyancsak Borbély B. Emília közreműködésével) a színházi környezetet egy városi kisbuszra cserélte: a Mady baby jelenetei akkor a város különböző pontjait érintették, és egy ugyancsak szokatlan térben, szorosan összezárva a lánnyal követhettük nyomon a darab történéseit. Mégis, nálunk még ritka az ilyen rendhagyó színházi kísérletezés, ezért is fontos és szükségszerű kezdeményezés, amivel az Egyszeröt próbálkozik. Különösen, hogy az előadás alkotói a lakást szállodai szobára cserélték, így a történet szempontjából még valószerűbb a felmutatott világ.

Az alig húsz néző, akik beférünk az aprócska térbe, fizikailag is jobban részesévé válunk ennek a világnak. Talán épp ennek az intimitásnak köszönhető az, hogy magunkénak érezzük a történetet. Elmosódik a határ játék és ráció között, és jó értelemben vett színházon kívüliség születik meg az alkotás során, olyasfajta, ami hitelessé teszi a kimondott szavakat, és képes akár öt perc után is gombócot gyúrni a közönség torkába. Őszintén csendülnek az elhangzott mondatok és olyannyira közel, hogy a magunk lelkét is elkezdjük lassan felboncolni. A tér tehát segít befogadni, vagy éppen magunkban is felkutatni a mások által megélt, fájdalmas múltakat. Ahogyan segít ebben a közvetlenebb színészi játék.

Borbély B. Emíliát öt különböző női szerepben látjuk megjelenni. Mindegyik nő más, és mégis ugyanaz, mintha egyetlen női lény darabkáit nagyítaná ki karakterekké. Megjelenik a félénk, bátortalan, de az erős, domináns nő is. Ott van az önmagának is folyamatosan füllentő, reménykedő lelkű és a józan, megfontolt, racionális lény – néha kemény, néha gyengéden törékeny köntösbe bújva. És mindezek mellett egy olyan Én is, amikor a színész néhány percig önmagát játssza. Nyersen, a színészi játékból már-már „civiles” módon kiszólva.

Ezer árnyalata jelenik meg egy-egy női lénynek – az öt eltérő karakter megformálása már önmagában is kihívásnak számít. Egy ilyen provokatív színészi feladatot olcsó cselekkel is meg lehetne úszni, felszínes megoldásokkal, közhelyes gesztusokkal, hangsúlyos jelmez- és sminkcserékkel, ami által az alkotók könnyen elhitetnék a nézőkkel, hogy szerepváltás történt. Borbély B. Emília munkája közel sem ilyen. Bár a szükséges jelmezcserék, az ügyesen megoldott technikai jelenetváltások itt is megvannak (nagyszerűen kihasználva a fürdőszoba, a pici előszoba terét), olyan észrevétlenül és természetesen történnek meg, hogy pillanatig sem kételkedünk, amikor két-három perc után más nő kopog be a szállodai szoba ajtaján. Magától értetődő, hogy egy másik nővel találkozunk az előző jelenethez képest, ezt pedig nem a smink vagy a megváltozott hanghordozás teszi, hanem a kifinomult színészi játék árnyalatai. Aminek köszönhetően egyszerre éli meg a néző a jellemek változását, de azt is, hogy ez a történet egyetlen hölgy, asszony és leányzó kőbe vésett sorsa. Így az enyém és a mellettem ülő ismeretlen nőé. Még a férfiaké is. Ezt az érzést felerősíti a tény, hogy ott van valahol egy hatodik is az eljátszott, vagy inkább megélt öt nő mellett – játékosan, kedvesen, közvetlenül. Csalogat minket. Behív a szállodai szobába és valószerű játszmákat mutat. Néha közbelép, módosít a játék menetén, rajta múlik, hogy véget ér a játszma. Hogy kiderül-e a szándék a férfiúi kedvesség mögött.

Öt, hat, vagy millió nőt látunk tehát egy köntösbe bújva. Nem könnyű megoldani egy ilyen színészi feladatot, és ez nagyban múlik azon, hogy milyen partnerek segítenek a kihívás során. Kinda Szilárd játéka hasonlóan bravúrosnak mondható az előadásban. Tökéletes partner, aki egyedül állva a térben, máskor csak a hangját hallatva hiteti el velünk, hogy folyamatos és töretlen a játék. Egy televíziós műsorban adott interjújában Kinda Szilárd azt nyilatkozta, hogy a játékban nagy segítségére volt a nézők közelsége, az intim tér. Szemmel láthatóan erősíti őt az intenzívebb közeg, ahol minden rezzenés jól kivehető, könnyen érzékelhető a nézők számára. Sokkal élesebb és hitelesebb így az általa megformált férfi karaktere – és sokkal igazabb a játék. Borbély B. Emíliához hasonlóan ő is többet ragad meg egy egyszerű férfi életénél. Az ő karakterében is fellelhető sok ezer férfi minden gyengesége és erős akarása – szép ellenpontja a felmutatott női életeknek. Kinda tökéletes partner, játékával gördülékenyen működik együtt Borbély B. Emíliával.

Szép csapatmunkát láttunk. Olyat, amely nem csak életben tartott, de el is hitetett egy valós történetet. Sőt, amely által a néző is képes volt önmagába ásni. Másfél óra alatt. És mivel ez megtörtént, csak köszönni tudom. A gombócot az összeszorult torokban, a nevetést és hogy kicsit másként jöttem ki a 201-es szobából, mint ahogy mit sem sejtve előtte be mertem menni. Úgy hiszem, hogy szerencsés vagyok. Hogy szerencsés este volt, amikor az Egyszerötöt láttam. Úgy hiszem, hogy szerencsésen összerakott és megalkotott előadás ez, ahol a szerencsésen megválogatott alkotócsapat és a szerencsés tér valami igazán nagyot és szépet tudott csendben megalkotni. És mégis, furcsamód mindez mégsem a szerencsénken múlott. Egyáltalán nem.

 _____________________________________

Egyszeröt – Neil LaBute Valami csajok című drámája nyomán

Rendező: B. Fülöp Erzsébet

Fordítás: Nagy Imola

Közreműködött: Boros Csaba, Kovács Károly

Szereplők: Borbély B. Emília, Kinda Szilárd.