Molnár Bence: Két hónap kávézás Purcăretével
A temesvári Moliendo Café próbái egy színész szemszögéből
Fotó: Bíró Márton
Első találkozás a rendezővel
Többen kérdezték tőlem, hogy izgulok-e. Hogy ekkora rendezővel. Hogy rögtön a pályám elején mélyvíz. Nem, nem izgulok, mondtam, inkább nyugodt várakozás van bennem. Tudom, hogy nem lesz szöveg, hogy improvizálni fogunk, és valamelyest biztonságot ad az érzés, hogy Silviu Purcărete lesz az, aki vezetni fog minket, ez a tény szakmai szempontból számomra mindenképpen megnyugtató.
Amikor beülünk a németek kis stúdiótermébe, ami az egyetemi próbateremre emlékeztet, először van bennem felfokozott izgalom. Betömörül a német és a magyar társulat által „delegált” majd’ negyven színész, mindenki mosolygós, mindenki várakozik, érződik, hogy ez nem mindennapi pillanat. A két társulat életében először készül egy közös produkció.
Megérkezik a mester. Rövid igazgatói köszöntők mindkét oldalról, majd Purcărete elmondja, hogy ő sem dolgozott még egyszerre két különböző anyanyelvű társulattal, és hogy még ő sem tudja, mi fog kisülni ebből az egészből. A fő téma a kávé, ad néhány jelenetcímet (csak a példa kedvéért: „A keserűség tánca”, „Az óra tizenkettedik ütése”, „Melankólia”), majd ránk bízza, mit kezdünk vele. Ahogy érezzük: egyéni, páros, hármas, vagy akár tömegjeleneteket akar látni a megadott témákra, ha épp nincs ötletünk, az se baj, ha sok ötletünk van, az sem, teljes szabadságot kapunk, az elkövetkező hetekben magunkra dolgozunk. Sok kis jelenetet akar látni, melyekből majd ő kiválaszt néhányat, és abból lesz az előadás.
Izgalmasan hangzik. Nekem személy szerint az a fura előérzetem támad, hogy ebből a nagy kávézásból nem egy Faust-súlyú előadás születik majd, de nagyon kíváncsian állok a feladat elé.
Az „önállóan dolgozunk” munkafázis
Nekünk, újoncoknak (Csata Zsolt, Puzsa Patrícia, Simó Emese és jómagam) ez a munkamódszer külön ajándék: segíti a beilleszkedést. Oda kell menni a kollégákhoz, hogy ehhez és ehhez a jelenethez van egy ötletem, benne lennél-e, illetve ők is odajönnek hozzánk a saját ötleteikkel. Érdekes ilyen módon megtapasztalni, hogy ki hogyan dolgozik, miként gondolkozik. Ráadásul a leendő kollégáinkon kívül lehetőségünk nyílik megismerni a német társulatot is (hihetetlenül vegyes társaság, félig orosz, szerb, vagy éppen Németországból települt át egyikük-másikuk… és laza, nyitott ember szinte mindegyik). Kellemes meglepetés, hogy mind a két társulat barátságosan viszonyul hozzánk, újonnan jött színészekhez.
Esténként, próbák után közösen kiülünk egy-egy nagyobb teraszra, és néhány sör mellett ötletelünk. Egyeztetünk, hogy ki mikor ér rá, miben van már benne, és hogyan osszuk be a következő napi próbatermet. Kialakul egy olyan rendszer, hogy az adott jelenet ötletgazdája felkéri a színészeket, akikre szüksége van (illetve akik ráérnek), és megrendezi a jelenetét. Időközben Purcărete bevezeti azt a szabályt, hogy a „rendezőnek” is részt kell vennie a jelenetében színészként.
Egy hét elteltével jönnek Purcăretétől az új jelenetcím-javaslatok („A török szarkasztikus kivégzése”, „Egy kávézóban négy asztalnál ül Pessoa, Pessoa, Pessoa és Pessoa, mögöttük megjelenik Pessoa”, „Szex show a berlini Einstein kávézóban”, „Egy temesvári fiú vagy egy temesvári lány kávéval kínálja Savoyai Jenőt” és ehhez hasonlók), majd később már saját ötleteket is hozhatunk.
Minden este összegyűlünk a mesterrel, megmutatjuk az aznapi termést, ő pedig hozzászól, kiértékel, jegyzetel. Néha tetszik neki, amit lát, néha nem; van, hogy hosszabban értékel, néha csak tömören megköszöni a munkát. Ritkán előfordul, hogy kiböki: „ezt megvettem”, de olyan is van, hogy „foarte mişto” (nagyon jó), amiről nem tudjuk még, hosszú távon mit jelent. A pillanatnak élünk/dolgozunk, nem foglalkozunk a következményekkel, csak szabadon fantáziálunk, improvizálunk, bemutatjuk, és megyünk is tovább. Üdítő élmény ilyen „tehermentesen” dolgozni.
Az improvizációk eredménye
Ahogy telik az idő, azt érzem, hogy a jelenetek – bár egy-két kivétel mindig van – kezdenek kissé egyoldalúvá válni. Fő célunk az érdekesség, a látványosság és a humor. Általában a színész részéről csak annyira vannak felmutatva, hogy kívülről érthető legyen a jelenet, a történet vagy a poén. Hiányérzetem van. Miért nincs egy-egy mélyebb jelenet, vagy egy-egy olyan pillanat, amikor a színésszel is történik valami, amikor nem csak megértetni akar valamit, hanem meg is él valamit.
Amikor azonban erre törekvő jeleneteket viszek – mikor úgy érzem, hogy színészként megélek mélyebb pillanatokat is –, kívülről sosem működik. Előtörténet hiányában általánossá, klisévé válnak az egyébként igaz pillanatok. A történet hiányát nem tudom pótolni, így feladom a „mélységre” irányuló próbálkozásaimat.
Próbálok logikát találni abban, hogy Purcărete mi alapján válogatja be a jeleneteket, de nem igazán sikerül. Aztán ezt újra és újra elengedem, figyelmeztetve magam, hogy nem az én dolgom, nekem magammal kell foglalkoznom.
A mester, mikor színpadra állítja a „megvett” jeleneteket, szabadon belenyúl, átrendezi őket, érezni, hogy a fejében alakul egy ív, és ahhoz igazít mindent, noha velünk semmit nem oszt meg az előadás egészét illetően. Én elfogadom ezt, a spontaneitást, az izgalmat látom benne. Viszont egy-két kollégámon azt érzem, hogy kezdeti lelkesedésük fokozatosan alábbhagy. Úgy látom, hogy nem is elsősorban a kivágott jelenetek, sokkal inkább a bennmaradt jelenetek radikális változtatása miatt. Olykor teljesen átalakul egy-egy jelenet, hogy belepasszoljon az előadás kibontakozó ívébe, és ilyen esetekben az adott jelenet ötletgazdái nehezen tudják elengedni a tényt, hogy a korábbi jelenet eredeti lényege elvész. Én is megtapasztalom ezt, nekem is nehéz az improvizációban működő pillanatokról lemondani, de igyekszem továbblendíteni magam, mert az előadás egészére vonatkozó lelkesedésemet a végsőkig szeretném megóvni.
Azt is érdekes megfigyelnem, hogy e színházi nyelv sajátosságához – ahol a színészt a lehető legegyszerűbb létezésre sarkallja a rendező – nem egyformán viszonyulnak a színészek.
A színész háttérbe szorul
Többen nem tudnak mit kezdeni a ténnyel, hogy színészi alakításra nincs lehetőség. Egy más rendszer szerint kell léteznünk, ahol nem egyénekként vagyunk fontosak, hanem mint sokadrészei a nagy egésznek. Egyesek emiatt már el is vesztették a hitet az előadásban, vagy akár a rendezőben is (szerencsére ők vannak kisebbségben).
Igyekszem csak azzal foglalkozni, hogy miként találjam meg a saját érvényességemet színészként. Úgy érzem, nekem különösen nehéz, mivel a jeleneteim nagy részéről le kellett mondani egy olyan jelenet miatt, amit az utolsó improvizációs napon mutattam meg.
Történt ugyanis, hogy Purcărete kitűzte a napot, amikor utoljára lehetett új ötleteket mutatni, hogy aztán a már beválogatott jeleneteken dolgozzunk. Volt egy ötletem: egy fiatal fiú az okostelefonján angry birds-özik a kávézóban, és ezzel egy finom hölgyet annyira felidegesít, hogy a jelenet végére szétveri a fiút. Purcărete nem vette meg a jelenetet, de a figurám annyira megtetszett neki, hogy végül az előadás első negyven percében végig bent tart a színen, és nyomkodnom kell a telefonom. A velem párhuzamosan történő jelenetekre nem reagálhatok, ugyanis épp ezeket ellenpontozom: bármi történik is mellettem, nem tud kizökkenteni. Színészként nehéz ezt a jelenlétet elfogadni és megtalálni. Amikor konkrétan nem csinálhatok semmit. Egy-két gesztus, felnézés van, semmi több.
Nagyon megörültem, amikor Purcărete végre összetörette a telefonomat az egyik szereplővel (gondoltam, legalább egy momentum lesz, amit úgy „jó vastagon” lereagálhatok), de korán örültem, mert ebből sem csinálhattam nagy jelenetet; azt kérte, hogy egyszerűen reagáljam le: semmi baj, megszerelem, és játszom tovább. Az utolsó pillanatot leszámítva (ahol lemerül a telefonom, így észreveszem, hogy mindekit lelőttek körülöttem a kávézóban) minden más játékról „le lettem tiltva” a mester által (pedig volt néhány javaslatom), így minden színészi vágyat el kell engednem, és egyszerűen élvezni, hogy ott ülök, és vagyok, nem alakítok.
Számomra ez hihetetlenül érdekes tapasztalat. Elsősorban alázatra tanít engem ez az előadás. Meg arra, hogy megtaláljam az egyensúlyt aközött, hogy miközben egy, az enyémmel párhuzamos jelenet zajlik, ne vonjam magamra a figyelmet, és aközött, hogy ha valaki „véletlenül” rám néz, lássa, hogy én is jelen vagyok, része az egésznek, nem csak azért ülök ott, mert a rendező azt mondta, és igenis legyek maximálisan jelen a „semmittevésemmel” együtt.
Egyébként minden jelenetre jellemző, hogy a lehető legegyszerűbb színészi jelenlétet várja el a mester, mindenkitől, semmilyen plusz gesztust, reagálást nem engedélyez. Érdekes megfigyelni, ki hogyan tud alkalmazkodni ehhez az elváráshoz. Ez az elvárás egyeseket érzelmileg eltol az előadástól – bár ez kifelé nem látszik, mert ők is tisztességesen elvégzik a feladatukat; inkább az öltözőkben érződik ez a hangulat –, mások viszont a kihívást látják ebben, és nagyobb lelkesedéssel készülnek a jelenetekre.
A rendező hozzáállása
Hogy pontosan mit csinál Purcărete? Úgy fűzi össze a jeleneteket, hogy szervesen kötődjenek egymáshoz. Persze van egyfajta ív, vagy koncepció, de ennek a rugalmasságát jól tükrözi a három nappal a bemutató előtt kialakult helyzet. Az előadás hosszát illetően egy óra tíz percnél járunk, hátra van még négy nagy jelenet. Véleményem szerint a legjobbak. Vagy ha nem is a legjobbak, mindenképpen érdekesek, mert más kulcsban vannak, mint az eddigiek. Purcărete viszont azt mondja, hogy egy ilyen jellegű előadás maximum másfél órát bír meg, így kivágunk két jelenetet. Ami azért bosszantó kissé, mert a kivágott jeleneteknél – szerintem, és többek szerint is – sokkal rosszabb jelenetek maradnak benn az előadás első kétharmadában. Azokhoz azonban nem akar nyúlni, mert már szervesen beépültek az előadásba. Sajnos így bele kell törődnünk, hogy két jelenet esik. Érzésem szerint nem maximalizmusra valló, hanem kényelmes döntés született.
Összességében az a benyomásom, hogy Purcărete számára ez az előadás inkább szórakozás, mint egy „óriási dobbantás”. Amivel alapvetően semmi gond nincs – hiszen, mint később kiderült, igényes, jó előadás született. Ám én nem szeretem a megalkuvást, szerintem egy kis plusz energiabefektetéssel még ütősebb előadást is ki lehetne hozni… De, úgy érzem, neki mindegy, hogy az előadás jó lesz, vagy nagyon jó. Ezzel a hozzáállással színészként nehéz egyet értenem.
Ez a „mindegy-érzet” még egy helyen kiütközött a számomra. Van egy jelenet, ami képileg erős, egy szökőkút-jelenet, ahol a szökőkút kávét spriccel a kéjre vágyó emberekre. A szökőkút közepén pedig én állok, és buborékokat fújok. Még a kezdeti időszakban Purcărete megjegyezte, hogy az lenne az igazán vagány, ha meztelen lennék. Első reakcióm az volt: „komolyan?”, erre ő, hogy majd meglátjuk. Telt az idő, a jelenet megmaradt, épült, bekerült a végső változatba, de erről nem mondott semmit. Egyik próbán, már közel a bemutatóhoz, levetkőztem meztelenre, és úgy mentem be a jelenetbe. Akkor sem mondott semmit. Na, gondoltam magamban, ha neki mindegy, akkor én a buborékfújót olyan helyre teszem, hogy a lényeget takarjam. Miután felvettem ezt a „nem vonok magamra minden figyelmet, nem vagyok a híve a különösebb ok nélküli, öncélú hímvesszőlóbálásnak, meg, ha már a szüleim ennyit utaznak, hogy megnézzék, a gyerek mennyit fejlődött, elég, ha azt látják, negyven percig ülök, és nyomkodom a telefonomat, mint otthon ünnepekkor, ne tetézzem még egy nemiszerv-bemutatóval az élményt” pozíciót ‒ arra sem mondott semmit. Így végül takarva maradok, aminek persze örülök, ugyanakkor furcsa ez „a rendezőnek mindegy” érzet, amelyet itt konkrétan, de más jelenetek esetében, vagy még inkább az előadás egészének összeállítása kapcsán is érzek.
Természetesen korábban, a jelenetek kidolgozásánál a legfinomabb részletekre is odafigyelt, félreértés ne essék (egyébként az apró részletek árnyalása igen tanulságos volt számomra), de ahogyan közeledik a bemutató időpontja, úgy tűnik el fokozatosan ez az igényesség, legalábbis én így érzem.
Felszabadulás az előadáson
Abban azért valamelyest egyetértek az elégedetlen kollégáimmal, hogy ha Purcărete kicsit hamarabb elkezdi összerakni az előadást, ha kicsit következetesebb, akkor jobb előadás is létrejöhetett volna. Mindegy, azzal kell foglalkozni, ami lett, és ez egy jó előadás, el kell engedni a „volnákat”, mint az alakítani akarást.
A bemutatón még nagyon figyelek, hogy minden pillanatban fokozott átéléssel legyek jelen, ha csak ülök is, rendesen elképzelem, hogyan csúzlizom a madarakat a telefonon, hányadik lövésre sikerül teljesíteni a pályát… Bár feltehetőleg mindebből nem sok látszik, mert a testem azt teszi, amit tennie kell, de gondolataim lázasan cikáznak, és még akkor sem „engedek ki”, mikor már fény sincs rajtam. Aztán ahogy jön az újabb és újabb előadás (ugye, már szülői elvárás sincsen…), fokozatosan engedem el ezt a minden pillanatban maximálisan jelen lenni akarást. Ráérzek egy nyugodt, könnyed állapotra, ahol akarás nélkül is maximálisan jelen vagyok, elfogadom ezt a tehermentes létet, csak arra figyelek, hogy mindig jókor legyek jó helyen, hogy az előadás egészének gördülékenysége ne törjön meg, minden mást „engedem, hadd menjen”.
Szeretem játszani ezt az előadást, mert egyszerre lehetek pontos és könnyed, nem kell izgulni, görcsölni, és ebben az egyszerű jelenlétben van időm megérezni az előadás egészét, aminek csupán egy piciny, mégis nélkülözhetetlen része vagyok.