Zsigmond Andrea: A büfé az én nappalim

Zsigmond Andrea: A büfé az én nappalim

Fotó: Biró István

A büfé az én nappalim

Szeretnék otthon lenni a színházban? Igen. A kolozsváriban is? Igen. Otthon szoktam lenni benne? Nem? Végül is… az egyik Livingroomon mintha. Az Orbán Attilá-s beszélgetésen. Egyezem ki magammal.

Mitől volt otthonos? Morfondírozom tovább. Keresztes Samu kutyájától, ahogy állt a vörös szőnyegen türelmesen? Bodolai Balázs kék műanyag kesztyűjétől? (Egy patikában vette: kenyérkét rak ki vele tányérunkra.) Attól, hogy Laczó Juli főzött ránk? Balla Szabi szaxofonírozásától? Farkas Lóri éneklésétől? A Vajna Noémi által vetített képektől? A kanapéktól, lámpácskáktól? Attól, hogy Marosán Csabával ‒ hogy jobban lássunk ‒ a szőnyegre ültünk?

Attól, hogy Orbán Attila (Kopasz) nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy színész? Hogy nem akarja nevelni a nézőt? Inkább csak jól akarja csinálni, amit csinál. Önironikus, de szentimentizni is tud, egy elhagyott gitárral a kezében, éjjel háromkor. Körülgajdoljuk és -táncoljuk, nem mennénk még haza.

Bodolai Balázzsal, amikor mesélte, beszélgetéssorozatot indít a színházban, vitatkoztam: mitől lenne ez egy nézőnek érdekes? Hát ettől. A földön lehet ülni, LGT-t lehet énekelni közösen. Ki lehet mozdulni a sablonokból. Rend helyett rendetlenség: otthon vagyunk.

A következőn is, amikor Albert Csilla lesz a háziasszony… hátha ilyen lesz a kolozsvári színház. Mint egy rég várt házibuli.