Bartha Katalin Ágnes: Színházi világok láttatása

A Játéktér 2014. őszi számából

Egyed Emese Láttató világok című könyvéről[1]

A magyar színháztörténészek mindeddig bizonyos jól körülhatárolt kutatási témák terén hoztak létre jelentős eredményeket – iskoladrámák tanulmányozásának többféle aspektusa, hivatásos színház különböző korszakaihoz köthető vizsgálatok…

Egyed Emese most megjelent könyve, a Láttató világok példa arra, hogy a színháztörténeti vizsgálatra eddig alkalmasnak vélt kutatási tárgyakat nem kell élesen elválasztani egymástól, a könyv gondolatmenete értelmében összefüggésbe hozhatók az eddig külön-külön vizsgált színházi jellegű elemek, sőt, ki is egészíthetők a kultúra egyéb teátrális elemeivel – ezért olvasható egyazon kötetben teatralitástörténeti forma- és forrásvizsgálat, drámaszöveg- értelmezés, szokásleírás. És mindezt nemcsak a többéves kutatói tapasztalat eredményeként, a rendkívül izgalmas forrásfeltárás és -értelmezés által valósítja meg a szerző, hanem egy olyan látásmód és műveltség felmutatásával, amely a színházi jelenségeket nemcsak önmagában méri, hanem az európai esztétikai kultúra részeként.

A Láttató világok Egyed Emese utóbbi tíz-tizenhárom évben megjelent színházi vonatkozású tanulmányait tartalmazza,[2] melyek elszórtan konferenciakötetekben, szakfolyóiratokban, könyvfejezetekként korábban megjelentek, s most, egymás mellé helyezve, a több évszázados magyar színházi jellegű kultúra változatosságával lenyűgözve minket, a meggyőzés erejével hatnak.
Nos, milyen színházi világokat is láttat ez az időben a régi magyar drámai költészet szövegkincsétől (a 16−17. századi Angelica és Tirsis kolozsvári szövegtöredék) a 19. századi hivatásos színjátszás különféle korszakaiig terjedő kötet? Először is a témák bámulatos gazdagsága lepi meg az olvasót. (Még az is, aki figyelemmel követte a szerző munkásságát, találhat néhány olyan tanulmányt a kötetben, amely elkerülhette figyelmét.) A tíz fejezetbe csoportosított huszonkilenc tanulmány megannyi megközelítés lehetőségét sorjázza. Hogy a tanulmányok hogyan is vonatkoznak egymásra az egyes fejezetekben, annak egyik kulcsát a fejezetek címe, valamint a prológus magyarázata jelzi, de az összeolvasás által az egyéni értelmezések további kutatások felé is kaput nyithatnak. Felsorolni sem kevés, hogy milyen széles spektrumú ez a színházi jelenségekre érzékeny érdeklődés.

A pásztorjáték vizsgálatától az erdélyi nemesi esküvői ünnepségek elemzéséig terjed az első fejezet tanulmányainak a köre (Idill, a remény megjelenítése).

A második fejezet (Varázslás, varázsbontás) a mitikus gondolkodás drámai formáira figyel. Itt az egész Európa színházi tánckultúráját meghatározó Jean-Georges Noverre mitológiai-allegorizáló koreográfiái és elképzelései, s ennek a magyar látványkultúrára is ható gondolatoknak a bemutatása olvasható (1. Nóver), azután az Ipermestra bécsi opera magyar librettójának ismertetése (2. Ipermestra. Egy drámafordítás fogalmazványa az Aranka- gyűjteményben), Vörösmarty romantikus verses drámájának értelmezése (3. Homonna hölgye), illetve a mítoszok iskolai színpadon játszott paródiáinak vizsgálata (4. Magyar mítoszparódiák) következik.

A harmadik fejezet Csokonai Gersonjának kolozsvári kézirata révén a színpadi trufa különböző szövegváltozatait és sajátos műfaját elemzi. A tanulmány tárgyát képező másolat és a szerzői beszúrások nemcsak Csokonai filológiáját gyarapítják jelentősen, hanem a cselekményes, allegorikus s egykor közkedvelt (számos másolata bizonyítja) dráma arra is magyarázatot kínál, hogy a magyar drámatörténeti ciklus keretében Janovics Jenő által színpadra vitt előadás miért maradt kellő visszhang nélkül 1911-ben és 1912-ben.

A negyedik fejezet a klasszikus magyar tragédia születésére, Teleki Ádám Czidjére, Bolyai Farkas drámáira összpontosít.

Az ötödik fejezet tanulmányait a vitézi játékok műfaja, hadak, vezérek poétikussága köti össze: a szerzőhöz nem rendelt kenyérmezei csatát megörökítő iskoladráma, a Comedia generalis, Teleki Domokos publikálatlan indián-spanyol tematikájú politikai drámája, a Spanyolok Mexikóba (1790–1791), valamint Vörösmartynak a Pesti Magyar Színház megnyitására írt prológusa, az Árpád ébredése (1837) a különböző szempontú elemzések tárgya.

A Városnyi színház: Kolozsvár c. hatodik fejezet a város impozáns drámatörténetének 18. századra jellemző teátrális eseményeit tekinti át. A Kolozsvár iskoláihoz kapcsolódó felekezeti színjátszó hagyomány mellett a különböző reprezentációs alkalmakat veszi számba: bevonulások, iskolalátogatások, katonai szemlék, születés- és névnapok, gyászszertartások, ünnepélyes beiktatások, farsangi bálok, kivégzések (!) látványosságát, s a lakodalmi játékok alkalmait. A fejezet másik tanulmánya a város kőszínháza megnyitásának ismeretlen összefüggéseibe avat be.

A nyolcadik fejezet a tiszteletadás olyan látványelemeiről értekezik, melyek a társadalmi kapcsolatok kifejezésére szolgálnak. Magyarország nádorának, Józsefnek az orosz származású, csaknem gyermek feleségét, Alexandra Pavlovnát övező ünneplések teátrális jellegű ajándékainak a vizsgálata, valamint a temetési pompa színházi vonatkozásainak elemzése tartozik ide (pl. Teleki Lászlónak a házastársát búcsúztató halotti verséé).

A következő fejezet (Program nyugat és kelet határán) a színházi átvételek folyamataira és okaira figyel a hivatásos színjátszás kontextusában; az erdélyi vonatkozású színpadi fordításokra, a francia-magyar színházi és művelődési kapcsolatokra, s különösen Victor Hugo drámáira; emellett az Ember tragédiája egy színére, illetve Czinke Ferenc egyetemi tanár egyik írására (1810), s ennek kontextusa révén a színházi ízlés műveltség szerinti megoszlására.

A Tudós csodatévők: játékmester, játékos fejezet egyik tanulmánya a hivatásos színház regisseure munkakörét veszi górcső alá egy Kolozsváron kelt színházi jegyzőkönyv (1822) alapján, a másik a színész Bartha Jánosra figyel.

Az utolsó fejezet (Dialógus a forrásokkal) a színháztörténeti kutatások forráskritikáját, módszertani vizsgálatát adja: színházi zsebkönyvek elemzése és rendszerezése, valamint egy díszes kiállítású képes kötet illusztrációinak értelmezése révén (Voyage dans la Russie Méridionale & la Crimée par la Hongrie, la Valachie et la Moldavie exécutée en 1837…) – melynek egyik fontos összetevője a csoportos tánc lelkivilága.

A kötet egyik erénye kétségkívül a feltárt források újdonságerején túl a közölt tartalom közreadásának módja, az a mód, ahogyan a szerző jó dramaturgiai érzékkel teszi érdekfeszítővé jelentős felfedezéseit és vizsgálatait, s ahogy kapcsolatba hozza az egyes fejezetek eltérő terjedelmű és céltételezésű tanulmányait.

Például az első fejezet három tanulmányát a műfajváltás gondolata fűzi össze. A pásztorjáték műfaja, a favola pastorale (a Szép magyar komédiára emlékeztető ismeretlen Angelica és Tirsis c. drámatöredék vizsgálata által) és a favola boschereccia (Csokonai Amintásának kontextuális értelmezése által) találkozik itt az epithalamium/lakodalmi vers műfajával (az erdélyi nemesség körében sokáig fennmaradt lakodalmi ünnepségformák vizsgálata révén). A műfajváltás, műfajérintkezés kérdésköre kétségkívül egyetemesebb érvénnyel hat és jobban belátható az egymás mellé rendelt tanulmányok által, mintha ezeket a tanulmányokat egymástól elszakítva olvasnánk. Annál is inkább, mivel a 18. századi erdélyi nemesség színházhoz, látványossághoz való viszonyulásával, s különösen az esküvői ünnepeseménnyel eddig sem az irodalomtörténet, sem a színháztörténet nem foglalkozott behatóan. Így Egyed Emese elemzéseinek köszönhetően a nemesség és a deákság együttműködésével létrehívott ünnepségforma, a 18. századi lakodalmi költészet és imagológiai vonatkozásai, valamint a nemesség életmódját érintő kapcsolódások párhuzamosan szemlélhetők a nyugat-európai fejedelmi esküvőkön a 15. században megjelenő pásztorjáték formáival, a Kolozsváron fellelt elveszett töredékes udvari drámával, Csokonai Amintásának nagyváradi kapcsolataival, s e város árkádikus mintáival, színjátszói hagyományával (fényes udvari előadásai, iskolai produkciói, majd német és magyar vándorszíntársulatok előadásai).

Hangsúlyozandó, hogy a kötet egyes tanulmányai modellé váltak, a kutatás során kidolgozott módszereket másutt is hasznosítani lehet, tárgyukat szűkebben vagy tágabban értelmező tanulmányainak nem mindennapi felfedezéseiből más tudományág is meríthet.

Itt csak röviden jelezhető a láttató világok foglalata, de már a felsoroltakból is kiderülhet a sajátosan erdélyi forrásanyagok preferenciája, amely az egyetemes magyar és az európai kultúráról vallott ismereteinket is gyarapítja. S bár a kiadó nem tartotta fontosnak, hogy illusztrációs anyagot és tárgymutatót is mellékeljen a könyvhöz, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy kiemelkedő színvonalú, komoly tudományos eredményeket felvonultató művel gyarapodott a színháztörténet. E kötet ismeretében is elmondhatjuk, Kerényi Ferenc és Gajdó Tamás másutt elhangzott véleményét ismételve: lezártnak vélt témákban új eredmények felmutatásával, új források feltárásával Egyed Emese munkássága lendületet ad a magyar színháztörténet kutatásának.

[1] Egyed Emese: Láttató világok. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2014.
[2] Egyed Emese, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének professzora az utóbbi másfél évtizedben tanulmányok írásán kívül komoly színháztörténeti kutatóműhely megteremtőjeként (THÉ – Thália Helyi Élete), számos jelentős kutatási projekt vezetőjeként, nemzetközi konferenciák szervezőjeként, kötetek szerkesztőjeként is beírta magát a diszciplína történetébe. Néhány jelentős és általa koordinált kötet: Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában, Scientia, Kolozsvár, 2002; „Szabadon fordította…” Fordítások a magyar színjátszás céljaira a XVIII-XIX. században. Scientia, Kolozsvár, 2003; Néző, játék, olvasó. Dráma- és színháztörténeti tanulmányok, Kriterion, Kolozsvár, 2004; Ismeretség: interkulturális kapcsolatok a színház révén, Scientia, Kolozsvár, 2005; (Dráma)szövegek metamorfózisa. Kontaktustörténetek (I., II.), Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011; A látható jelentés. Színház- és filmművészeti tanulmányok, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2012.