KOVÁCS BEA: SZEVASZ, dunaParti TAVASZ!

KOVÁCS BEA: SZEVASZ, dunaParti TAVASZ!

dunaPart3 – Kortárs Előadóművészeti Szemle, Budapest

Március elején, tavaszi erővel startolt Budapesten a dunaPart3 magyar független kortárs előadó-művészeti szemle. A szervezők (Trafó Kortárs Művészetek Háza, Független Előadó-művészeti Szövetség, Színházi Kritikusok Céhe) legfőbb célkitűzése, hogy a magyarországi független szcéna kiemelkedő alkotásait mutassák meg külföldi szakembereknek, fesztiváligazgatóknak és menedzsereknek, a jövendőbeli együttműködés végett. A dunaPart (2009, 2011) és a Hungarian Showcase (2013) koprodukciójaként létrejövő szemle egy héten keresztül olyan produkciókat vonultat fel, amelyek nemzetközi platformokon is versenyképesek lehetnek. Az idelátogató vendégek eddigi reakciójából ítélve máris elmondhatjuk, hogy nyelvi korlátok nem szabnak határt érhetőségnek és élvezhetőségnek.

A fesztivál első két napján délelőtti programként panelbeszélgetések zajlanak. Hétfő reggel Gáspár Máté egyetemi előadó és Vári György újságíró ismertetik Magyarország kultúrpolitikáját a nagyrészt amerikai közönséggel, majd ezt követően a kurátorok közül hárman – Barda Beáta, Jászay Tamás és Tompa Andrea – arról beszélnek, hogy melyik előadást miért válogatták be az egyhetes programba. Tompa felteszi a kérdést, hogy miért érdekelheti a külföldi szakembereket a magyar színház, amire Barda a kortárs táncplatform nemzetközelileg elismert neveire hivatkozva válaszol, Jászay pedig a már-már brandként emlegethető független rendezőket sorakoztatja fel érvként. A „színházi katasztrófaturizmus”, ahogyan Tompa Andrea fogalmaz, is idecsalogatja a nemzetközi szakmát, azonban 2013-hoz képest jóval alább hagyott a kultúrharc. Feltűnt azonban egy új generáció, aminek tagjai javarészt külföldön tanultak, és akiket már nem foglalkoztat annyira az aktuálpolitika, mint például a negyvenes éveiben járó alkotókat. Ez a generációs különbség frissen tartja az előadóművészeti szcénát. A kurátorok elmondása szerint idén a női rendezők és a kisebbségi problémákkal foglalkozó produkciók kerülnek előtérbe. A keddi program e koncepció jegyében indul: a reggeli kerekasztal-beszélgetés Réz Anna moderálásával Gáspár Ildikót, Néder Pannit, Székely Krisztát és Rózsavölgyi Zsuzsát szólaltatja meg a női színházrendezők és koreográfusok helyzetéről. Szó esik arról, hogy kiből hogyan, hagyományos vagy attól eltérő úton lett rendező, de olyan elképesztő anekdoták is elhangzanak, melyekben az egyetem fura ura kijelenti, hogy a rendezői szakma csak férfinak való. Megkerülhetetlenül merül fel a feminizmus kérdése, és a kulturális deficit ténye, hogy ez a szó kapásból valamiféle férfigyűlöletet, agressziót jelent még napjainkban is Magyarországon. A kötetlen hangulatú beszélgetés után Büki Dóra, Nagy Zoltán, Szabó György és Orlai Tibor a kultúrafinanszírozás lehetőségeiről ismertetik a hallgatókat.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Már a hét elején mélyvízbe csöppenünk, elural a bőség jóleső zavara: három nap alatt hat intenzív előadást látunk. A fesztiválindító Petra von Kant (Katona József Színház) a frissen végzett Székely Kriszta rendezésében a modern nő személyes és társadalmi élményeire reflektáló előadás. Pelsőczy Réka alakításában a címszereplő migrénes, alkoholizáló, magánéletébe belefáradt, de hajthatatlan self-made woman, akinek lépten-nyomon szembesülnie kell azzal, hogy az emancipációnak, a szabadságnak nehezen megfizethető ára van. Új reményt talál Karinban (Pálmai Anna), ebben a kihívóan extrovertált, kicsapongó és egzotikusan gyönyörű nőben, aki végül mégsem tudja felszínen tartani a teljes összeomlás felé tartó Petrát. Székely Kriszta rendezése jó értelemben filmszerű: a kistermi előadás intimitása annyira közel hozza ezeket a szerteágazó, ám egy pontban mégis összefutó női sorsokat, amire csak a filmes nagyközeli képes.

Fotó: Horváth Judit

Két nagy lélegzetvételű előadás, a vígszínházas Revizor (r. Bodó Viktor) és a Stúdió K Színház W.S. Othellója (r. Zsótér Sándor) esetén beteljesedett a jegyszedők jókívánsága, hogy szórakozzunk jól. Mindkét produkció szabadon kezeli a klasszikus szöveget (dramaturgok: Kovács Krisztina, Róbert Júlia, Ungár Júlia), úgy, hogy aktuálpolitikai utalások mellett helyet kap benne egyrészt Akkezdet Phiaitól József Attiláig, másrészt az István, a királytól a hétköznapi trágárságokig szinte minden, mégsem támad az az érzésünk, hogy ezek oda nem illő sorok. A két előadás szédítően extravagáns és , remek alakításokkal. Hegedűs D. Géza a polgármester szerepében a jólismert kivárosi politikust hozza, Lengyel Tamás pedig nagyszínpadot betöltő energiával lesz sármosan szélhámos álrevizor. Rába Roland Jágója tipikus shakespeare-i intrikus, ugyanakkor roppant mai, aktuális figura, Kaszás Gergő retrós Othellója pedig magával ránt az érzelmi hullámvasúton, amin két órán át száguld.

Fotó: Domolky Dániel

A Jurányi Inkubátorház a független előadóművészeti csoportosulások egyik legfontosabb gyűjtő- és gyújtópontjaként ad teret a Negyedik kapunak, Kárpáti Péter rendezésének. Szobaszínházi előadás ez: a színészek minimális kellékkel dolgoznak, mi körbeüljük őket, régi fotelen, kanapén, párnán, földön. Egy kopottas perzsaszőnyeg köti össze a néző- és játszóteret, bár ezek a fogalmak Kárpáti előadásában igencsak összemosódnak. A Negyedik kapu egy fiatalemberről, Íreléről szól, aki Tanítója keresésére indul. Csakhogy az egymásra találás nem matematikai képlet, ahol könnyen A-ból B-be lehet jutni, és ezt Írele úgy tanulja meg, hogy közben eltelik egész élete, és megsem találja meg mesterét, ő azonban valakinek a tanítójává válik. Az előadás maga az útkeresés, az önmegvalósításra, a szellemi és spirituális kiteljesedésre tett kísérlet folyamatszerűségét éri tetten és leplezi le, azt a tényt, hogy az ember mint olyan soha nincsen igazából kész, lényege fejlődésében, alakulásában ragadható meg. A Titkos Társulat színészeinek közelsége, érinthetősége az előadást valójában közös meséléssé, beavatástörténetté avatja, melynek emberi érzékenysége szépen rezonál a filiozófiai tartalmak mélységére. Csizmás András és Szabó Sipos Ágoston élőzenéje bensőséges hangulatot teremt, és az ember csak ülne és ülne, hallgatná tovább Írelét, és tanulna vele maga is.

Fotó: Hajmási Péter

A Tünet Együttes két részből álló előadása, az Apropo 2.0 terápiás hatása miatt is megragad. Úgy képes feltölteni és kiüríteni, hogy a másfél óra után úgy érzem, mintha hosszú napokon át foglalkoztam lelkem és elmém békéjével. Ez mind én leszek egykor – ez Szabó Réka szólójának címe, amelyben az idő múlásának, a test öregedésének kérdésével foglalkozik a koreográfus. A középpontban egy újraértelmezett Rapunzel-történet áll, a toronyba bezárt hercegkisasszony figurája mellett azonban egy szórakoztott, csöppet sem szégyenlős kislány és egy fürdőben megpillantott idős hölgy is megjelenik. A női szerepek hosszú éveken átívelő alakulása, a fogság-szabadság választási lehetőségei (mert bár dörömbölnek, Rapunzel nem nyit ajtót), az egymásrautaltság szépen kidolgozott, egymáshoz dramaturgiailag igazodó etűdökben teljesedik ki. Szabó szólója valójában egy újjászületés-történet, amelyben az élet vizét a közönség soraiból tölti az általa alakított öreg hölgy, a hosszú szőke fürtöket levedlett Rapunzel szájába valaki. Megszólal Nina Simone Feeling good című dala, Szabó pedig, immár önmagaként, de hercegnőnek öltözve lép elénk és öleli fel mindazt, amit feltámadva kap és még kapni fog. Megtisztító erejű előadás ez, amit hallhatóan szeretett a külföldi közönség: hangos kacagás, taps és ujjongás fogadta Szabó performanszát.

Fotó: Mészáros Csaba

A Nem emlékszem, hogy így neveltek volna könnyedebb hangvételű darab, amelyben négy táncos és 7-től 77-ig a hetes szám többszörösei szerepelnek. Az előadók sorra lépnek be egy-egy szám mögé, vallomásokat, megjegyzéseket tesznek titkos álmaikról és félelmeikről, vagy éppen szorongató kérdéseket fogalmaznak meg múlttal és jövővel kapcsolatban. Ezek a mondatok tömörek és végtelenül szellemesek, a táncosok előadásmódjában, még tört angollal is igen élvezhetően ironikusak tudnak lenni. A produkció végére felgyorsul a vallomások tempója, majd jön a tánc, valamint a hozzá társuló, izgalmas vetített kép, egészen a kifulladásig. A jelzésszerűen felvetett, apró-cseprő problémák ismerősen emberiek, ezért fognak meg és visznek magukkal, és értelmezik át számomra a résztvevő színház fogalmát.

Az egyetlen előadás, amire az eddigiekben nehezen tudtam ráhangolódni, a Gáspár Ildikó rendezte Stuart Mária (Örkény Színház). Intellektuálisan érzem az előadás fontosságát, annak a győztes-legyőzött dinamikájáról, valamint a nők közötti viszonyokról szóló gondolatait, azonban a schilleri szöveg nehezen ér el hozzám, és érzelmi szinten nem tud hatni. Az előadás túl szövegcentrikus ahhoz, hogy a nemzetközi meghívottakat is bevonja, energiájuk lankadását magamon is éreztem. Talán második nekifutásra új kapcsolódási pontokat nyújthat majd a produkció.

A hét második felében több európai vendég is érkezik Budapestre az amerikai meghívottak mellé. Egyelőre minden beszélgetés azzal kezdődik, hogy te honnan vagy?, de bízunk benne, hogy a szemle végére már oldott hangulatban fogunk mindenféléről beszélgetni, és nem egy gyümölcsöző kapcsolat veszi majd kezdetét.