Kovács Bea: Intenzív

Kovács Bea: Intenzív

dunaPart3 – Kortárs Előadóművészeti Szemle, Budapest

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Csütörtökön kezdődik a dunaPart3 intenzív, hétvégi programja, de mi, akik már hétfő óta a kortárs függetleneken pörgünk, jól belerázódtunk a tempóba: a reggeli kávénkat is a Trafóban isszuk, és hiperaktívan zárjuk az estét, ha nem volt meg a napi legalább három előadás.

A szemle panelbeszélgetéseinek fókusza továbbra is az államilag nem finanszírozott előadó-művészeti csoportosulások és a kisebbségi lét kérdései felé irányul, péntek reggel pedig egy igazán lendületes és tanulságos, ám túl hamar véget érő eszmecsere tanúi és résztvevői lehetünk. Az Élesztőben, a hivatalos fesztiválklubban Tompa Andrea Daróczi Ágnes újságíróval és Orsós Zsolt szociális munkással beszélget a jelenlegi magyarországi romakérdésről. Tompa első kérdésére Orsós elmondja, hogy ő maga jobban szereti, ha cigánynak szólítják, a roma szó túlságosan PC és udvarias, a megnevezésben amúgy sem annyira a szó számít, mint inkább az, ahogyan azt kimondják. Orsós szerint a roma értelmiségiek között is kényes téma a kisebbségi lét, a szóhoz annyi negatív konnotáció társul, hogy ha lehet, nem beszélnek sokat róla. A dugó miatt késve érkező Daróczi Ágnes gyorsan a dolgok közepébe vág, szókimondó, nyers és energikus, nem finomkodik: szerinte az egyik legnagyobb baj az előítéletesség és az emberek alul- és félreinformáltsága, ami mindig kirekesztéshez vezet. Megtudjuk, hogy mindkét meghívott elsőgenerációs diplomás. Az előadások miatt rövidre fogott beszélgetés Bari Károly cigány költő angolra fordított verseinek felolvasásával zárul, amivel a közönség végképp szívébe zárja a péntek délelőtt emlékét.

Csütörtök este Mundruczó Kornél Demenciáját nézem a Trafóban, és előre izgulok, mert a két évvel ezelőtt látott Szégyen mélyen és maradandóan megviselt. Mundruczó most is játszik a nézői toleranciaküszöbbel, azonban a tőle megszokott brutalitás most kordában marad, és bár színpadán megjelenik a kigyomlálhatatlan emberi agresszió, a rendező ironikus operett-betétekkel könnyíti és teszi abszurddá az amúgy teljesen kilátástalan alaphelyzetet. Egy elmegyógyintézet, a Demencia nyílt napján vagyunk, ahol szívélyesen fogad dr. Szatmáry (Rába Roland) és „jobbkeze”, Dóra, a nővér (Wéber Kata). Tőlünk kérnek támogatást, hogy az intézet életben maradhasson és tovább folytathassa (megkérdőjelezhető minőségű, de nélkülözhetetlen) munkáját. Mi persze passzív nézőként (és állampolgárként) semmit sem teszünk, csak ülünk és nézzük, ahogy a klinika az utolsókat rúgja, miután megérkezik hozzá a végzet, Bartonek (Nagy Ervin) képében. Ő az államtól vásárolta meg az épületet, és most mindenkit kilakoltat, lelkifurdalás nélkül. Bartonek rábírja a labilis Szatmáry doktort, hogy csalják tőrbe a beszámíthatatlan betegeket, és pakolják ki őket az utcára, és a doki belemegy – de milyen áron? A sztori vészesen emlékeztet a 2007-ben bezárt lipótmezei elmegyógyintézet sorsára, amelynek betegei bármiféle felügyelet nélkül az utcára kerültek. Mundruczó ismét kényes és komoly témához nyúl, nem is poénkodja végig az estét. A gradiózus díszlet, egy lepukkant kórház úgy záródik be a szemünk előtt, hogy sosem tudjuk már meg, milyen titkokat rejt magába, és mi lesz azokkal, akik a falakon kívül-belül ragadtak. A Demenciával kettős viszonyom van: amikor néztem, szerettem, aztán nem, aztán most megint igen. Nem egyértelmű és nem hagy nyugodni, tehát valamit nagyon jól csinálnak az alkotók.

A Dollár Papa Gyermekei előadásában az Otthon Strindberg A pelikán című drámájának újra- és továbbgondolása: ultraminimalista, négy oldalról egy-egy nézősorral körülhatárolt térben játszik négy színész, antiteátrális, zavarba ejtően hétköznapi stílusban. Tényleg az az érzésem, hogy valakinek az otthonában vagyok, a meghitt, családi nappalijában, ahol azonban nem szeretnék lenni, mert ez egy fura család, benne visszás visszonyok, kétes személyek, terhes problémák. Egy anya, elhunyt férjének szelleme, két felnőtt gyerekük és a lány újdonsült férje jelenik meg ebben az összképben. Az anya a férjjel kavar. A fiú tudja ezt. Elmondja a lánynak. Ördög Tamás, aki egyúttal Tomit, a férjet alakítja, feszes másfél órás előadást rendezett, nem hagy túl sok időt, hogy átforgassuk agyunkban a látottakat. Erős konfliktusok és jelenetek követik egymást, a színészi játék pedig mindennapisága miatt lesz erős és kétségbeejtően ismerős: hiszen ki ne ismerné a fránya, összevissza kacskaringózó családi kapcsolathálókat, melyeknek valamennyien részei vagyunk? És mégis, azt Otthont nézve arra gondolok, hogy mégis inkább a saját családi bajaimat kérem ezek helyett.

Fotó: Ligetvári Csenge

Promenád – Városi Sorsturizmus „színházi buszos utazására” a Ferencvárosi Művelődési Központtól indulunk. A buszban feltesszük a hatalmas füleseket, zenét hallunk, és hátradőlünk: elkezdődik az utazás. A kilencedik és tizenkilencedik kerületet járjuk be ezzel a helyspecifikus előadással, ami az Artus Társulat és a STEREO Akt koprodukciója. Az utcán járók arra gondolhatnak, hogy biztosan szegény turistacsoport vagyunk, akiknek nem jutott magasított, kényelmes-légkondis busz, hanem csak egy városi, és azzal is a „perifériát” látjuk, nem pedig a vonzó „centrumot”. A járókelők nem is sejtik, hogy nekünk Esti Kornél-szerű, csodás színházi-filozófiai élményben van részünk. A fülhallgatóban egy kedves férfihang anekdotáit és elmélkedéseit halljuk: családról, emlékekről és felejtésről, útról és utazásról. Ahogy körbejárjuk a tizenkilencedik kerületet, hol jobb, hol bal oldalunkon fura, színes alakok tűnnek föl, egymással ütköznek, véletlenül vagy szándékosan. Látunk kórházból való menekülést, ravasz turistafosztogatást, szerelmi háromszöget. Tekintetünk ebben a keretezésben átalakul, hirtelen minden utcai történés teátrálissá válik: a kutyáját sétáltató öreg hölgy, a megállóban várakozó fiatalok, a közért előtt cigiző eladónők. Andy Warhol mondta, hagynunk kell, hogy az apró, hétköznapi dolgok, amik amúgy untatnának, hirtelen izgalomba hozzanak. A Promenád megteszi ezt velünk.

Gergye Krisztián performansza, az Aukció nem hat rám elemi erővel. Az előadás kortársnak nevezett, túllihegett, kommersz műalkotások felszínességéről és esetlegességéről tett reflexiója számomra kissé avíttnak tűnik. Ha Gergye ezt a produkcióját mondjuk Warhol Stúdiójában adta volna elő, úgy, hogy maga Warhol is jelen van, valószínűleg felháborító reakciókat váltott volna ki. 2015-ben, úgy érzem, már másféle művészetkritika van érvényben.

Fotó: Dusa Gábor

Péntek este ismét megnézem a Forte Társulat immár legendás előadását, A nagy füzetet. A kegyetlen nagyanyjukhoz került ikrek fájdalmas története a felnövésről (is) szól, egy olyan világban, ahol minden ösztönös szép és jó érzést ki kell ölni magukból a túlélés végett. Ökrös Csaba hegedűzenéje most is csontig hatol, Krisztik Csaba, Nagy Norbert és a társulat többi tagjainak a teret varázslatosan betöltő mozgása szótlanul hagy. Mert bár sok a beszéd, a mérvadó közlés nem verbális. Horváth Csaba előadása hangos tapssal zárja a napot. Ahogy a megálló felé sétálunk a rakparton, visszhangzik benne Liszt II. Magyar Rapszódiája, és mindenem zúgja: „nem fáj.”

Két napunk, egy sűrű hétvégénk van hátra a dunaParton.