KOVÁCS BEA: Három (a magyar igazság)

KOVÁCS BEA: Három (a magyar igazság)

dunaPart3 – Kortárs Előadóművészeti Szemle, Budapest

Fotó: Kővágó Nagy Imre

A dunaPart3 záró hétvégéjén hét táncszínházi előadást és a Krétakör Lúzerjét láthattuk. Ez a két nap számomra nem más, mint hosszú gondolatfolyam a forma és a jelentés milyenségéről.

A kortárs tánccal nem akadálymentes a viszonyom: azt érzem, hogy nem megfelelően olvasom/fogadom be, amit látok. Kulcsom nincs hozzá, szavaim-fogalmaim még kevésbé. Tisztában vagyok azzal, hogy az egyetlennek gondolt adekvát értelmezés önmagában művészetfilozófiai ellentmondás, azonban szeretnék olyan fogódzókkal beülni ezekre a produkciókra, amelyek birtokában közelebb kerülhet hozzám a tánc és a koreográfiai koncepció, megformáltság. Az előadások láthatóan és érezhetően hatással vannak rám, de nem tudom, hogy elég intenzív-e a reakció, vagy lehetne intenzívebb is, egy alaposabb szaktudás birtoklásában.

Az emese&emil számomra főként a nemi szerepekhez kötődő sztereotípiák lebontásáról szól. Fülöp László koreográfiájában Bordás Emil és Cuhorka Emese kellő humorral dekonstruálják mindazt, amit női vagy férfiúi jellegzetességnek gondolunk. Ez egyrész abban nyilvánul meg, hogy a női táncos magasabb partnerénél, és fizikailag mindketten egyformán erősek és képzettek (szembemenve így a törékeny nőt emelgető erős férfi balettből ismerős közhelyével), másrészt magában a koreográfiában, amiben a jellegzetes és konvencionális „női” és „férfi” mozdulatok felcserélődnek. A két táncos viszonyszerűséget hangsúlyozó játéka emellett hétköznapiságról, nemtelenségről és magáról a színházról is szól, Mizsei Zoltán fülbemászó, finom dallamaival kiegészülve.

Fotó: Hevér Zsófia

Két produkció is boncolgatja az ismétlés filozófiáját és mechanikáját, s míg az egyikbe teljesen belefeledkezem, a másiktól majd’ falra mászok. A Body Lotion co-dance L é p é s I d ő táncos-koreográfusai, Arany Virág és Hadi Júlia a neoavantgárd összművész Erdély Miklós Ismétléselméleti tézisek című szövegéből kiindulva gondolkodnak az egyszeri és az ismétlődő összefüggéseiről. Könnyű fehér ing és sötétkét vászonnadrág uniformisban a két táncos kéz a kézben, ismétlődő mozgással járja be a nézőkkel körülvett teret, egyre gyorsuló tempóban és időközönként változó stílusban. Így a klasszikusan finoman nőiesnek és elegánsnak mondható lépéssorozat fokozatosan vált át trehányul mozgó, rágógumit csámcsogó lányok elnagyolt mozgásába. A L é p é s I d ő iróniája szépen felel a táncosok közötti tökéletes harmóniára, a produkció közben pedig Erdély tézisei is („Az egyszeri ismétléssel értékét veszti, konkrét létét fokozza, esszenciális létét csökkenti.”) újabb tartalommal töltődnek fel. A Vass Imre –Somló Dávid páros it comes it goes performansza végletesen fókuszálva beszél az ismétlés, a monotonitás, a világ apró, alig észrevehető változásainak kérdéseiről. Vass Imre valójában harmincöt percen keresztül ugrál, míg Somló ugyanazt az ismerős-idegesítő dallamot gitározza ez idő alatt. A néző egyenként tépi ki a hajszálait ettől, ha nem tud úgy figyelni, hogy a legkisebb elmozdulásokat figyelve új értelmet fedezzen fel a produkcióban, és saját gondolataiban. Merész és provokatív előadás, amit újból megnéznék – már csak azért is, mert ez alkalommal kívülre kerültem a provokáción.

Szombat este, míg a nemzetközi vendégek Pintér Béláék (és Magyarország nyolcvanas éveinek) titkaiban merülnek el, magam a Dányi-Molnár-Vadas triótól várom el, hogy nyúzzanak meg. Megteszik. A Nyúzzatok meg a legpozitívabb táncszínházi élményem: jó energiákat küld felém, megnevettet és olyan táncolhatnékom lesz tőle, hogy legszívesebben felhagynék jólfésült nézői konvenciómmal, és a Trafó nagyszínpadára szaladnék. Dányi Viktória, Molnár Csaba és Vadas Zsófia Tamara humora, kreativitása és elragadó ritmusérzéke Czitrom Ádám és Porteleki Áron élőzenéjével társul, és boldogan tapasztalom, hogy a zene itt nem valami másodlagos kellék, hanem szervesen kapcsolódik a produkció egyéb elemeihez – olyannyira, hogy a zenészek és hangszereik is helyzetbe lesznek hozva, és beépülnek a koreográfiába.

Fotó: Drucker Dávid

A Lúzer, Schilling Árpád és a Krétakör legutóbbi és legaktuálisabb előadása zárja a fesztivált, érthető is, ha nagy elvárásokkal ül be rá az ember. Aki követte az elmúlt években a magyar előadóművészeti szcéna helyzetét, sokat tudhat az előadás keletkezéséről és főbb témáiról: az állami finanszírozás csökkentése vagy teljes megszüntetése, a független alkotók munkájának ellehetetlenedése, a szakmaiatlanság, a támogatási rendszer megalázó és kirekesztő játszmái jelentik a Lúzer főbb inspirációs forrásait. A színlapon az áll, hogy az előadás görbe tükröt tart a mának – ezzel vitatkoznék, és segítségül, nem véletlenül, Brechtet hívom: ő mondja ugyanis, hogy a művészet nem egy tükör, aminek megmutatnia kell a valóságot, hanem egy kalapács, amivel formáljuk azt. A Lúzer ugyanis szándékosan több a csak illusztráló „görbe tükörnél”: szembesít ugyan, de főként részvételre késztet, úgy rázza fel az állampolgári tudatot, hogy maradandó nyomot hagy abban. Schilling produkciója, bár ízig-vérig színházi, alapvetően mégsem fikció, hanem a mai magyarországi valóság. A Lúzer a brechti politikai színház eszköztárával dolgozik, de túllép azon, aktivista színházzá válik.

A színpad üres terében Schilling Árpád fogad minket: civil önmagaként meséli el, hogy miként esett el az állami finanszírozástól, és milyen döntéseket hozott – például a lecsökkentett támogatást megfogalmazó okirat nyilvános megsemmisítését. Behívja feleségét, Sárosdi Lillát, akit szemünk láttára megaláz és idiótának nevez, mert fel merte tenni a kérdést, hogy vajon nem fog-e emiatt bajba kerülni. Itt máris elmosódik a valóság és fikció határa, érezzük bár, hogy Sárosdi önmagát játsza, mégsem önmaga, a szituáció pedig annyira reálisnak tűnik, hogy megkérdőjelezzük kitaláltságát. A vita újrajátszása után Schilling meztelenre vetkőzik, arra kéri a közönséget, hogy testére írják rá mindazt, amit a magyar értelmiségieknek üzennek. Ébresztő!!; Stand together; Organise; a nő is polgár; ne légy gyáva; fakjú; ubuntu; nem a Júdea Népe Front az ellenséghanem a rómaiaknéhány perc után ezeket olvashatjuk Schilling testén. Majd felhördül Tomi (Ördög Tamás), hogy Árpád hülyét csinál magából, mert egyszerűen meg van sértődve, ám ezzel semmit nem fog elérni. Tomi dühösen kirohan a teremből, utána Árpád, és már el is kezdődött a színház.

Az előadás valójában „Schilling Árpád” emberi-rendezői bukásáról és melyrepüléséről, valamint „Sárosdi Lilla” színészi virágzásáról szól. Lilla újra találkozik egy régi barátnőjével (Láng Annamária), akinek segítségével bekerül egy német koprodukciós csapatba, és exponenciálisan tart a csúcs felé. A készülő filmben Lilla mindent bevállal, újra felfedezi önmagát, nőként és színészként egyaránt, míg Árpád mániákus-paranoid állapotba kerül. Felesége közbejárásával azonban végre-valahára kap egy állami kitüntetést (ennek fontosságához lásd Pintér Béla: Titkaink című előadását), és feltűnik a fény az alagút végén.

A Lúzer élőzenéje, a németek hipsztersége Thomas Ostermeier előadására, A nép ellenségére emlékeztet, és a két produkció több ponton is hasonlít egymásra. A legnagyobb különbség ugyanakkor a legfontosabb: Ostermeier szerint a színháznak nincs köze a forradalom kirobbantásához, Schilling pedig láthatóan bízik benne.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

A nemzetközi közönséget megosztotta a dunaPart3 záró előadása: a büfében olyat is hallottam, hogy a Lúzer nem több mint sikeres színházi marketing. Az elmúlt héten izgalmas volt végigkövetni, hogy a külföldi szakma miként reagál a magyar előadó-művészeti helyzetre: egyesek siralmasnak, mások fölfoghatatlannak tartják. A vasárnapi kerekasztal-beszélgetésen, melyen Tompa Andrea moderálásával Horváth Csaba, Mundruczó Kornél, Pintér Béla és Schilling Árpád vitatkoztak a függetlenek jelenlegi lehetőségeiről, múltbéli reményekről, jelenlegi aggályokról és jövőbeli tervekről esett szó. A dunaPart3 színvonalas válogatása azt igazolta, hogy a magyar független előadóművészeti platform minősége nemzetközi szinten is megkérdőjelezhetetlen maradt.