Egyed Emese: Az ismerkedéstől a beavatódásig
A Játéktér 2014. őszi számából
Bartha Katalin Ágnes Shakespeare Erdélyben című könyvéről[1]
Shakespeare-művek mint a gondolkodást befolyásoló tényezők erdélyi „viszszakeresése” zajlik Bartha Katalin Ágnesnek[2] a doktori disszertáció eredményeit közreadó kötetében, amely többévnyi filológiai és színháztudományi kutatás összefoglalása (nem zárótanulmánya, hiszen e vizsgálódás a mai napig folytatható, és maga a szerző is folytatja). A munka több területen végzett kritikai vizsgálódások folyamatát, alapos és sokszor meglepő következtetéseit mutatja be a nagy színházi emberhez, William Shakespeare-hez méltó szellemességgel, ihletettséggel, információkban gazdagon, de a releváns jelenségek kiválasztásához való érzékkel, alapossággal. Könyvéhez a szerző újabb kutatásoknak szakmai alapot kínáló forrásjegyzéket is összeállít.
A bevezető fejezet a feladat jelentőségét és kockázatait jelzi, hiszen a felhasználható források ugyancsak hiányosak, és a területi szempont csak részben alkalmas a jelenség érdemi bemutatására. Itt céljairól és módszereiről a következőket jelenti ki a szerző: „A hosszú XIX. századi erdélyi színpadi struktúra komplexitását pusztán Shakespeare színjátékainak tekintetében is átfogni egyetlen dolgozatban lehetetlen, a feltárt eseményeket mégis célszerűen és módszeresen igyekeztünk összefoglalni. Nem törekedhettünk teljességre. A rendelkezésre álló forrásanyag így is meglehetősen nagy. Az ismeretlen források felszínre hozását a maguk mikroszintjén nem illusztráci- óként kívántuk beépíteni egy nagyobb recepciótörténeti összefüggésrendszerbe, hanem a recepciótörténeti modell részeiként kezeltük.” (20.) E megállapítások a kötet struktúráját is sugallják (olvasástörténet, műfordítás- és intézménytörténet, téma- és kritikatörténet, esettanulmány (E. Kovács Gyula pályája). A szerző azt is leszögezi, hogy e művészeti jellegű tevékenységi terület teljesítményeit, hatásmechanizmusait több tudományterület összekapcsolásával kívánja feltárni, működését modellszerűen észlelhetővé tenni.
A kutatás tehát – a funkcionális modell létrehozásának eszménye jegyében – a Shakespeare-művekhez való egyéni és csoportos viszonyuláson keresztül kíván arról beszélni, mit jelent a színház békében és háborúban adott területen. Hiszen a vizsgált korszakba az 1848. márciusi események is beletartoznak (ezek színházi utózöngéinek bemutatására figyel a szerző).
A kutatástörténeti áttekintés bemutatja, milyen típusú kiadványok járultak hozzá a shakespeare-i drámák ismeretéhez a magyar olvasók körében Greguss Ágost 1880-as Shakespeare pályája című, a drámaszerzőre koncentráló munkájától Bayer Józsefnek az egyes drámák magyar recepcióját tárgyaló művén át (Shakespeare hazánkban I., II., 1880) Dávidházi Péter „Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza című könyvéig (Budapest, 1989), amely a színpadi szerzőt a magyar zsenikultusz fényében tanulmányozza. Kerényi Ferenc nemcsak A régi magyar színpadon. 1790-1849 című könyve révén segítette e munkát, hanem szakmai tanácsaival érdemben hozzájárult a szerző forráshasználatához, könyve kutatásmódszertanához.
A monográfia kiindulópontja tudatosan merész, és e merészség az észlelési területek különbözőségével kapcsolatos: a színpadon megszülető produkció nem azonos (jelentésű) a drámaíró által létrehozott szöveggel; annak nem is egyszerű adaptációja, más összefüggések léteznek e tematikusan egymáshoz rendelhető művészeti produktumok között és észlelésük (alkalom szerinti felidézésük) módja sem lehet azonos. Olvasmány és színházi előadás különbségét másféle észlelés- (hatás-, fogadtatás-, befogadás-) történetek írhatják le, de ezeket a szerző mégis összefüggésbe hozza egymással, a kultúra fogyasztásának egyidejűleg megvalósuló lenyomataiként, a modernizáció nyilvánosság-történetének aspektusaiként vizsgálja őket. Hogy Erdély kulturális önállósága viszonylagos volt akkor is, amikor a Habsburg Birodalom részeként főkormányszék és időnként különálló kancellária intézte ügyeit, nem vitás. Mégis van jelentősége annak, hogy a hivatásos színjátszás kezdeti szakaszában már adtak itt elő Shakespearedarabot, sőt, fordításra is vállalkoztak. A Pesti Magyar Színháznak az érzelmi és nyelvhasználati alapú hazafiság terjesztésében vállalt szerepét (a megnyitástól, 1837-től kezdve) a kötet tényként kezeli, de nem becsüli le a tehetséges színészek (például a Bolnai színésznevű ifj. gróf Bethlen Miklós) vagy az erdélyi, de Pesten publikáló színikritikus, fordító Petrichevich Horváth Lázár helyi hatását sem, és az európai Shakespeare-recepcióra is kitekint. Forrásainak bemutatásakor képi és szöveges anyagokat egyaránt említ (kéziratos és nyomtatott drámák és egyéb színházi szövegek, színlapok, zsebkönyvek, szórólapok, fényképek). Bizonyára a sorozat (Irodalomtörténeti füzetek) természetéből adódik, bár sajnálatos, hogy megállapításait nem argumentálhatta képanyaggal.
A kötet Shakespeare-olvasás Erdélyben című fejezete az angol nyelv tanulásával hozza kapcsolatba a drámák megismerésére tett kí- sérleteket, és egyrészt az unitáriusok konfeszszionális alapú angolnyelv-tanulását (Kolozsvár, unitárius kollégium), másrészt az iskolai filozófiaoktatás, ezen belül Benke Mihály református nevelő, enyedi kollégiumi tanár szerepét hangsúlyozza. (Nyelvtanulás és fordítói gyakorlat iskolai összekapcsolására a reneszánsz idejéből is lehet magyar nyelvű példánk, Bornemisza Péter Magyar Elektráját, Buchanan Jephtéjének Illyefalvi István-féle fordítását bizonyára annak a drámát nyelvi és kulturális fordítással összekapcsoló, a teológiából a drámai helyzetek egyetemesebb jelrendszere felé tekintő módszeréből eredeztethető.) Nem becsüli le az olvasás, sőt, az idegen nyelven való olvasás szerepét Bartha Katalin Ágnes – a más kultúrában született, antik toposzokkal is rokonságban álló művekhez, tudja, csak a helyileg bevett (adminisztratív, gazdasági, kulturális tényezők által befolyásolt) módokon lehet és lehetett a tanulmányozott periódusban eljutni.
A színpadi befogadás első köre: a Kazinczy- és Döbrentei-korszak című fejezet Kazinczy Ferenc ízlésiskolájával hozza összefüggésbe Döbrentei Gábor munkásságát, illetőleg kettejük erőteljes hatásával a színpadra szánt fordítások programját a Pesti Magyar Színház megnyitása előtti periódusban. Kazinczy drámafordításaival újabban a Kazinczy-szövegek kritikai kiadásának programja keretében Czibula Katalin foglalkozott, az érzékenység drámáit János-Szatmári Szabolcs vizsgálta, kinek a kutatási eredményeit Bartha Katalin Ágnes mint a reneszánsz kor Shakespeareműveinek megkésett európai recepciójához rendelhető kontextust használja.
1811-ben nevezett ki az erdélyi országgyűlés színházi bizottságot, amely több formában is megszólította a nemességet a színügy (anyagi) pártolása érdekében. Az első Shakespeare-drámákat (német közvetítő nyelvből) a német nyelv terjesztése kultúrpolitikájának következményeként fordították a magyarok: ilyen Kazinczy Hamletje, Schröder vagy Aranka György (töredékes) II. Richárdja Wieland nyomán. Az előadások támogatását a színházakműködésére engedélyt kibocsátó politikai tényezőtől remélték a fordítók. Itt jegyezzük meg, hogy az erdélyi művelt közönség ízlésirányát neveltjei, Gyulay Lajos és Wesselényi Miklós révén jelentősen befolyásoló Döbrentei Gábor Budapestre letelepedve a Tudós Társaság (a Magyar Tudományos Akadémia) titkáraként és színházi bizottmánya tagjaként 1831-ben véglegesíti azt a címjegyzéket, amely az eredeti nyelvből magyarra átteendő színpadi műveket („Fordítandó szomorú- és vígjátékokat”) tartalmazza: itt az angolból fordításra kijelölt huszonhárom darab közül húsz Shakespeare-mű! A tanulmány több forrás – levelek, programírások, folyóiratközlemények stb. – egybevetésével jut el például az elkészült, de jelenleg lappangó, a kolozsvári magyar színjátszás céljaira készült Shakespeare-fordítás lé- tezésének tételezéséig (Bölöni Farkas Sándor 1818-as Julius Caesarjához).
A centrum és a periféria küzdelme (voltaképpen a közönségért) igazán a vezérszerepet magának követelő intézmény, a Pesti Magyar, később Magyar Nemzeti Színház létrejöttével kezdődik, ezzel a viszonnyal foglalkozik a kötet A színpadi befogadás új útja és a nemzeti színház (1837–kb. 1866) című fejezete. Egyébként a kolozsvári színház is hozza nevében a ’nemzeti’ jelzőt – az 1813-ban tető alá hozott, majd 1821-ben felavatott épület homlokzati felirata már 1813-tól hirdeti nevét: Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín.
Miközben évtizedenkénti bontásban vizsgálja a Shakespeare-darabok jelenlétét a kolozsvári székhelyű és általában az Erdélyben működő színtársulatok műsorrendjében, a szerző bemutatja a folyamatot, ahogyan a közvetítő fordításokról vagy erőteljes átdolgozásokról a színházak áttérnek az eredetiből való fordítás/fordíttatás szokására, ugyanakkor kijelenti, hogy a színpad nem igényelte minden esetben a színvonalas fordításokat: „Az irodalmi értékű fordítások és a színpadi célokat szolgáló Shakespeare-fordítások közötti kapcsolat hiánya még sokáig a brit szerző magyar recepciójának jellegzetessége maradt.”
Az E. Kovács korszak (kb. 1866–1899) című fejezet egy kiváló színházi szakember és Shakespeare-színész pályája vizsgálatával mutatja be a Shakespeare-ismeret terjedését. Erre a periódusra tehető a Bartha Katalin Ágnes által (könyvtári) kölcsönzési naplók alapján „olvasói Shakespeare-láz”-nak nevezett idő (1772–76) és az a színi évad is, amelynek nyomán kiteljesedik az Erdélyben bemutatott Shakespeare-drámák sora – 1794−95-ben –: Kolozsvárt önálló Shakespeare-ciklust tűznek műsorra. Az 1867-es Habsburg-magyar kiegyezés után, Székely György színháztörté- nész megállapításával élve, „a külföld klasszikusai között” továbbra is Shakespeare vezetett. A Shakespeare-összkiadás (1764–1878) is segítette E. Kovács Gyula sikereit Shakespeare művei erdélyi népszerűsítésében, de Bartha Ágnes konklúziója szerint a Shakespearebefogadói attitűd inkább az erkölcsi kérdésekre, és nem az esztétikai megoldásokra való ráhangolódást jelentette.
Az integrált kutatások e darabja úgy képes különböző irányokból megvilágítani, feltárni a kultúra jelenségeit, hogy ezek egymással folyamatosan összefüggésbe kerülnek és közben újabb irányok, dimenziók is születnek. A Függelék egyrészt a kéziratos olvasástörténeti forrásokat tartalmazza, Átnézett könyvtári jegyzékek címmel (Kolozsvár, Marosvásárhely), másrészt a társulatok műsorából kiemelt tematikus Shakespeare-műsortörténetet Shakespeare-előadások vidéken és Kolozsváron címmel Abrudbányától Zsibóig (ahol a vidék kifejezés a tágabban értelmezett, a Bánságot és a Partiumot is magába foglaló Erdélyt jelenti)… (A jegyzék szerint Baróton 1812 júliusa és szeptembere között a Macbeth, a Lear, a Hamlet előadásának örvendhetett a közönség – a Magyar Kurir szerint.) Elgondolkodtató jegyzék – hiszen ma már e települések némelyikén nincsen, vagy nagyon megcsappant a magyar nyelvet beszélő közönség (Görgényszentimre, Máramarossziget). Színvonalas előadásokkal a társulatok felkeresték a fenntartó intézményüktől távolabbi helyeket is. A szerző két, jelentős színháztörténeti forráscsoportokat őrző hely Shakespeare-anyagát is áttanulmányozta: így jött létre a Függelék további két, szintén hasznos jegyzéke: a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentáci- ós Tárában található szövegkönyvek jegyzéke (26 darab), illetőleg az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában található, erdélyi vonatkozású Shakespeare-szövegkönyvek jegyzéke (17 darab).
A kötetet záró bibliográfia mind a Shakespeare-, mind a magyar és egyetemes színháztudomány számára alapvetően fontos szakirodalmi tételek összefoglalása. Kiss Zsuzsánnának a Lear-recepciót tárgyaló monográfiája szintén 2010-ben jelent meg (Búnak bohócai. Lear magyar köntösben) – értelemszerűen nem jelenhetett meg e könyvészeti jegyzékben. Kántor Lajosnak a Hamlet-recepció történetével kapcsolatos, a Hamlet a bántott félhez tartozik. Az erdélyi magyar színház két évszázados történetéből (esszé) című, 1990- es munkája, Szilágyi Júliának a Mit olvas ön, Hamlet herceg?... című, a Shakespeare-szöveghelyet a könyves műveltség metaforájaként használó, esszéket és tanulmányokat közlő (1993-as) könyve, Dávidházi Péternek a (magyarországi) magyar Shakespeare-kultuszra koncentráló (1989-es) vagy Székely György Shakespeare-t szerző- és kortársai között bemutató műve után (Lángözön. Shakespeare kora és kortársai, 2003) nélkülözhetetlen magyar Shakespeare-kézikönyv immár a Bartha Katalin Ágnesé. Őszintén ajánlom színházak és Shakespeare-kedvelők szíves figyelmébe.[3]
[1] Bartha Katalin Ágnes: Shakespeare Erdélyben (XIX. századi magyar recepció). Irodalomtörténeti füzetek, 167. szám. Argumentum Kiadó, Budapest, 2010.
[2] Bartha Katalin Ágnes a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait, magyar–angol tanári oklevelet a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szerzett, ahol a mai napig óraadó tanár a felvilágosodás és a XIX. századi magyar irodalom, dráma- és színháztörténet tantárgyakból. Egyetemzáró szakdolgozatában K. Boér Sándor kéziratos drámáit, doktori disszertációjában Shakespeare drámáinak erdélyi fogadtatását dolgozta fel. Jelenleg a kolozsvári Szabédi Emlékház kutatója, az Erdélyi Múzeum Egyesület I. szakosztályának titkára (Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály). Színházközeli emberről van szó, aki a mai színházi produkciók iránti érdeklődését, sőt, a színjátszás örömét sem veszíti el, miközben korábbi korszakok megismerésére törekszik. Shakespeare-mű- veket vagy Shakespeare-témákra épülő produkciókat több magyar és angol nyelvű tanulmányában vizsgált.
[3] Az erdélyi (származású) színháztörténészek közül Bartha Katalin Ágnesen kívül Darvay Nagy Adrienne foglalkozik még kiemelten Shakespeare-rel – elsősorban a Shakespeare-darabok, kiváltképp a Hamlet színjátszástörténete foglalkoztatja. Az utóbbi években ezek a könyvek jelentek meg tőle e témában: A kor foglalatjai – Hamlet az ezredfordulón. Holnap Kiadó, Budapest, 2006; Shakespeare Fesztivál, Gyula 2005−2007 (szerk.), Gyula, 2007; Kótsi Patkó János, avagy a Hamletkód. TheatronVarázshegy, Nagyvárad, 2011; Ki vagy? – Hamlet a Claudiusok korában. Riport Kiadó, Nagyvárad, 2013. (Szerk. megj.)