Demény Péter: Ami összefűz. A marosvásárhelyi Bányavakságról

Demény Péter: Ami összefűz. A marosvásárhelyi Bányavakságról

A bajok gyökere mélyebben van, semhogy valami felületesen liberális szólamokkal ki lehessen irtani.

Fotók: Rab Zoltán

Akinek érdeke, hogy jóban legyen a román rendőrrel, aki hízeleg, megalázkodik, körülnyalja mindenét, csak még egyszer polgármester lehessen, annak váratlanul s a maga számára is megdöbbentő módon abból is előjönnek az előítéletek, a fájdalmak, az a történelem, amit sokkal nagyobb hatásfokkal tömtek a fejünkbe, mint bármit az iskolában. Mert nem is ott, hanem már otthon és a mindenféle konfirmálásokon, születésnapi bulikon, disznóvágásokon és baráti borozásokon: mindegyiken kiderült egy adott pillanatban, hogy a románok álnok gazemberek, a magyarok viszont Isten csodái egytől egyig, és mindig hars, torokrepesztő nóták kellettek, hogy a kiderülés egyértelmű legyen.

Ahogy a Bányavakságban is. A dráma, mint már a Bányavirág is, csehovi vágyakat és szépségeket hordoz, s ezek (furcsa, szinte aljas dolog a művészet!) éppen attól szépségek, hogy a kudarcban, a kiábrándulásban, a keserűségben lüktető vágyakat és álmokat tárják fel, s azt a törvényszerű bukást mutatják meg, amellyel ez a tehetetlen vágyakozás változatlanul véget ér. Florint megölik ugyan, de ettől sem Ince, sem Iringó élete nem változik, sőt, az Izabelláé is csak „lefelé”: elmehet ugyan Olaszországba, de ehhez a brutális Izsákkal kellett lefeküdnie (szeme alatt jókora kék karika), az egyetemet már három éve otthagyta, és egyáltalán: apuci kedvencéből egy felületes lotyó lett, s lesz amott is, nyilván.

Íme, ez a legfőbb ellentmondás, a nacionalizmus legékesebb diadala: ha volna vér a felszerelésében, Incének Izsákot kellene megölnie, méghozzá mindenféle töprenkedés nélkül. Hiszen a férfi gyakran hivatkozik a lányára, amikor a húgával veszekszik: Izabella majd hazajön, s itt várja majd a ház… Ezek az érvek Ince vakságát bizonyítják, amit a lánya később jól a szemébe vág, az pedig, hogy nem Izsákot öli meg, hanem Florint, arról a végeérhetetlen és kiúttalan magyar-román mérkőzésről szól, amelyre fentebb utaltam, s csöppet sem mellékesen, mint az egész darab egyébként, Ince egzisztenciális önáltatásáról és vakságáról. (Nem tudom, hogyan dolgozta át a Szkéné Színház dramaturgja Székely Csaba szövegét, de nehezen tudom elképzelni, amit egy kritikában olvastam, hogy ti. „ugyanúgy játszódhatna bármelyik magyar kis faluban, mint Erdélyországban.” Kizárt dolog.)

Ez az Ince egy összetett, nagy szerep, mint a Floriné is, csak míg a rendőr esetében a kétarcúság miatt (előbb úgy viselkedik, mintha minden rendben volna, még azt is elhiteti a házigazdájával, hogy elkapja a bűnösöket, aztán kiderül, gyűlöli a magyarokat, és magát Incét akarja rács mögé dugni), addig a polgármesterében azért, mert minden macsó és magyar durvasága mögött egy sebzett ember nyüszít, aki egy Iringó okozta balesetben elvesztette a feleségét és a fiát, s akinek már csak ez az egyetlen Izabellája maradt. Úgy éreztem, Szakács László csak a figura egyik, durvábbik felét tudja hozni: recsegős és szögletes ember, látom ugyan, mégis nehéz elhinnem, hogy a végén széttárt karokkal elnyúlik a padlón, mint a keresztre feszített. Bányai Kelemen Barna kivételes színvonalon alakítja a rendőrt, az a kevert, fele apã, fele víz nyelv, amelyen beszél, egyszerűen tökéletes: aki hallott már ilyen mondatokat, az minden szavára és gesztusára bólint és röhög. Nagy Dorottya is jól formálja meg azt a szerencsétlen asszonyt, aki meggyilkolta alkoholista férjét s tulajdonképpen a bátyja fél családját, aki férje ütlegei miatt nem szép, mert nem tartja szépnek magát, de még remél. Izsák és Izabella sematikusabbak: az egyik egy turul tahó, a másik egy elkényeztetett liba – Ördög Miklós Levente és Czikó Julianna egyaránt meggyőző.


Florin az igazsághozó – ez aztán a fájdalmas, az igazán fájdalmas, hogy egy ennyire magyar közegben a fél- vagy tán egészen román hozza el az igazságot; innen érthetjük meg azt is, miért őt kell meggyilkolni: a maga olajos aljasságával ő rántja le a leplet mindenkiről. Jó ötlet tehát, hogy a néző egy giccset lát, amikor belép a kisterembe: Ince az ágyon ül, Iringó mögötte áll (az asszony végig kiszolgálja a férfit, holott több közöttük a gyűlölet, mint a szeretet – szép kis látlelet), körülöttük az agancsokkal teleaggatott nappali; ez a tapétisztikus borzalom megy szét függöny gyanánt.
Naturalista előadás ez; egyes vélemények szerint ezért nem működnek a parodisztikusan választékos mondatok. Nem tudom, de kíváncsi lennék, milyen lenne egy elemeltebb produkció. Nyilvánvaló, hogy ebben a környezetben jobban „bejönnek” a poénok és a gegek, egy másfélében viszont nagyobb hangsúlyt kaphatnának a képek és a költői elemek.

Iringó a Bányavirágban is előfordult, akkor még szép hajadonként. Az ő alakja, néhány utalás (emlegetik például az öngyilkosságba menekülő Kompótos Illést) és elsősorban a környezet az, ami az előző s nyilván a következő darabbal összefűzi a drámát. És bennünket vele.

Székely Csaba: Bányavakság. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat. Rendező: Sebestyén Aba. Díszlet-jelmez: Bartha József. Díszlettervező-asszisztensek: Bajkó Blanka e. h., Hotykai Evelin e. h. Maszk: Benő Kinga. Zene: Boros Csaba. Zenészek: Fazakas Attila, Pál Tamás, Sándor László. Szereplők: Szakács László, Nagy Dorottya, Ördög Miklós Levente, Bányai Kelemen Barna, Czikó Julianna e. h.