Imecs-Magdó Levente: Az érzés állandó jelene

A Játéktér 2014. téli számából

Fotó: Biró István 

Beszélgetés Gergely László pszichopedagógussal, dramatistával

Már az elnevezés is arra utal, hogy a pszichodrámának köze van a színház­hoz. Melyek a módszer eszközei?

Vannak fontos alapelemei, amelyeket a színházból vett át. Az egyik legfontosabb a szerep, amely a személyiség fejlődésében kulcsfontosságú fogalom. Mindannyian sze­repekből rakódunk össze. Mint egyének, egy több emberből álló szociális atomot alkotunk, és az ezekkel az emberekkel való viszonyunk mind különböző szerepeket jelent. A szüle­inkkel való viszony a gyermek szerepe, a há­zastárssal való viszony a feleség/férj szerepe stb. Ezek zsigeri, létező dolgok, és egymással kölcsönhatásban vannak. Eszközeit tekintve a pszichodráma egyik legerősebb mozzanata a szerepcsere. Vegyünk példaként egy konflik­tust: általában a konfliktusaink attól tartósak, hogy a két fél beágyazódik a szerepébe, úgy, mint az első világháború állóháborúi során. Például A a sértett, ő a kihívó, aki a gyakorlat elején elmondja neheztelését B-nek, amelyre B válaszol. Utána ismét A replikája jön, viszont ekkor közbelépek, és nem engedem B-t vála­szolni, hanem felszólítom A-t, hogy vegye fel B szerepét, és válaszoljon önmagának. Ekkor tör­ténik meg a perspektívaváltás. Ilyenkor mozdul ki valaki a súlypontjából, ilyenkor lehet elkezdeni dolgozni. Egy ilyen gyakorlattól a konfliktus nem feltétlenül oldódik meg, de új perspektíva nyí­lik. Ez ennyire egyszerű, mégis rendkívül haté­kony. A szerepcsere technikájának másik vál­tozatában a protagonistát[1] megkérem, hogy gondoljon valakire, aki fontos számára, majd álljon a széke mögé, és a kiválasztott nevében beszéljen önmagáról. Ha például az édesapjá­ra gondol, akkor a benne levő apakép szólal meg. S itt nem az a fontos, hogy a valódi apát rekonstruálni tudja, hanem az, vajon ő, illetve a benne élő apakép mit gondol magáról mint gyermekéről. Ezt a pszichodráma során akár térben is meg lehet fogalmazni. A lényeg, hogy eltávolodik kicsit az intrapszichés kép, és el­kezd kommunikálni a gazdájával. Ez már önmagában terápia. Az izgalmas, hogy mindezt színházilag is meg lehet csinálni: a protagonis­ta kiválaszt a csoportból egy apát, és ez már színház, mert akkor ő már létrejött, testben ott van. A lényeg, hogy sok minden inkarnálódik. Látjuk az érzéseket, tulajdonképpen önmagun­kat látjuk leképezve.

Megvan az új perspektíva, megvan a térben való megfogalmazás: mi a következő lépés?

Amikor terápiás munkát végzünk, akkor általában van valami probléma. Az előző je­lenet példáját folytatva az lehet egy orvoso­landó probléma, hogy az apa már nincs az élők sorában, és akkor gyászfeldolgozással van dolgunk. Ha ez a gyászfolyamat a való­ságban nem történt meg, akkor azt dramati­kusan megtörténtté lehet tenni. A színházban is, amikor a színész elkezd játszani, a dolgok pszichésen reálissá válnak. Az érzés az iga­zi; az érzésnek nincsen múltja, jövője, annak csak állandó jelene van. Ha egy gyászfolyamat nincsen elvarrva, nincsen utána új élet, akkor ez az elvarratlanság ott marad. Amikor viszont megjelenítődik egy hasonló dolog, akkor effek­tív megtörténik az egész. Ezáltal történik egy időbeni regresszió, megtörténik a gyász, vele egy időben pedig a katarzis. A következő lé­pés pedig önmagad újraformattálása. Vagyis a katarzis után, amely jelen példa esetében a gyász megélése, az ott szerzett reális tapasz­talatokkal visszalépsz a jelenbe, és itt történik meg a teljes átdolgozás. Az érzést elő kell hoz­ni, és kizárólag beszéddel nem biztos, hogy ez sikerül. Elő lehet hozni, de csak a felszínen, a ráció szintjén. A pszichodrámában viszont az a jó, hogy nyilvánvalóan cselekvésorientált, preverbális, azaz túlmutat a szavakon, a test kezd el dolgozni, az hozza elő az emlékeket. A mozdulatok nem verbálisak, és ettől erősebb a hatásuk. Ebben nincsen ráció, nincsen semmi elrendezve. Megtörténik a gyász, a katarzis, és ebből lehet építkezni. Ez olyankor is hatá­sos, amikor egy gyermekkori feldolgozatlan eseménnyel állunk szemben. Ilyenkor a prota­gonista a gyermeki énjének szintjén éli újra a dolgokat, viszont felnőtt fejjel dolgozza azokat fel. Vagyis reális, jelenkori gyermeki érzéseket húsz évvel idősebb, szintén jelenkori felnőtt ésszel kalibrál át. Biztos, hogy egyetlen pro­tagonista játékkal ezt nem lehet megoldani, de mindez el tud indítani egy új perspektívát, új szálakat. A megkövesedett állapot kezd lazul­ni. Egyetlen protagonista játék soha nem gyó­gyít, nem tud. Aki ezt garantálja, az sarlatán.

Azt számolgatom, hogy egy emberre kö­rülbelül hány protagonista játék jut?

Több is. A csoportterápiáknak ugyanak­kor pont az a varázsa és nagy ereje, hogy közösség jön létre, fejlődünk egymás által. A protagonista játék mellett vannak antagonista játékok is, amikor az illető ki van választva egy más szerepre. Ugyanakkor rendkívül fontos tényező az univerzalitás. A gyermekkori abú­zus példájával élve: velem megtörtént egy abúzus, melynek hatására azt hiszem, hogy én egy kivételesen szerencsétlen sorsú ember vagyok. De hamarosan kiderül, hogy veled is megtörtént egy abúzus, és máris jobban ér­zem magam. Szándékosan fogalmazok így: nyilván nem kárörömről van szó, hanem annak a tudatáról, hogy mások is vannak, kerülhet­tek olyan helyzetbe(n), mint én, nem vagyok egyedül, nem én vagyok aberráns. Önmagá­ban a vallomásnak is nagyon fontos szerepe van: ezekről a dolgokról ritkán beszélünk má­soknak, itt viszont ki lehet pakolni. Ezek alap­vető emberi igények, és már önmagukban is gyógyítóak.

Ezt a kipakolást mi segíti elő?

A csoport kohéziója. A bizalom.

Van olyan eset, amikor ez nem jön létre?

Van, és ezek a vezető[2] hibái. A vezetőnek a legkomolyabb feladata, hogy létrehozza ezt a kohéziót, a bizalmi hátteret. Szigorú szabályok vannak ugyanakkor arra vonatkozóan, hogy ki­ket lehet egy-egy csoportba beválogatni. Egy önismereti csoportba általában olyan embe­rek jelentkeznek, akik párkapcsolati gondok­kal, szakmai krízissel, magánnyal küszködnek. Egy ilyen csoportba nem szabad beválogatni pszichotikus személyt, mert az megpecsételi a csoport sorsát.

Ha például egy önismereti csoportba a ma­gányt hozza be valaki, akkor hol lehet megfogni a problémát?

Ez konkrét helyzettől függ. Vegyünk példa­ként egy középkorú férfit, aki mondjuk, nem a magány problémájával jelentkezett. Elkezdünk dolgozni a behozott problémán, de észreve­szem, hogy a foglalkozások közötti szünetek­ben mindig egyedül van, a csoportból kizárja magát. Nyilván rákérdezek ennek az okára. Azt mondja, hogy légszomja van a tömegben. Megkérdezem, ha átülünk az ablakhoz, akkor jönne? Ha hívjuk, igen – válaszolja. Tehát ő azért választotta a csoporton kívüli magányt, hogy valaki odahívja. Hogy megszólítsák. Hogy foglalkozzanak vele. Eljutottunk oda, hogy ő várja, hogy keressék, és kiprovokált egy olyan helyzetet, ahol tesztelhette, hogy vajon őt ke­resi, hívja-e valaki? Később kiderülhet, hogy ez egy alapmondat az ő életében. Keres-e engem valaki? Ez egyébként sokak számára alapér­zés. Valahogy így zajlik. Egyszerű.

Akkor ez részetekről rendkívüli éberséget kíván.

Figyelni kell. Ugyanakkor meg kell találni mindenben a dramatikus szálat, és az újra­formattálás lehetőségét. Például eljutni odáig, hogy ezt a magányos fickót a szülei gyermek­korában büntetésből bezárták a pincébe és megfeledkeztek róla. Ilyenkor eljátszható az, hogy a szülők nem feledkeznek meg róla, ha­nem kiengedik és megbocsátanak neki.

Visszatérnék kicsit a szerepcserére. Szí­nészi szemmel nézve párhuzamot keresek a szakmáink között. Beleképzeltem magam a szerepcserés jelenetbe, ahol például édes­apámként kellene magamról beszélnem. Én rögtön azon gondolkodnék, hogy édesapám mit mondana rólam, és szinte kizárólag primér, felszínes dolgokig jutnék el. A résztvevők ho­gyan csinálják? Mi az, ami bennebb viszi őket?

Ezt és a többi gyakorlatot is komolyan elő kell készíteni. Mindig van egy bejelentkező kör, melynek az a célja, hogy mindenki érkezzen meg. Vagyis erre fel kell készülni. Ilyenkor be­jelentkezünk. Illetve azok az emberek, akik be­jönnek egy pszichodrámás csoportba, eleve lelkileg felkészültek. Ez már ad egy kezdőse­bességet. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a csoport erejéről: például valaki egy jelenet­ben nagyon mélyre megy, elcsuklik a hangja, elsírja magát – ha ezt látod, akkor a követke­ző jelenetben már te sem fogsz smafuzni. A nagyfokú érzelmi implikálódás kihat az egész csoportra. Ha valaki megengedte magának, hogy előttünk elsírja magát, utána már nincs szégyellnivaló. Létrejön az alapvető emberi bi­zalom, és egy olyan hely, ahol végre megen­gedhetem ezt magamnak. Ilyen körülmények között működnek ezek a gyakorlatok.

Miként emelhető át mindez a művészi mun­kába?

Szerintem nem lehet átemelni.

Azért nem, mert a tulajdonképpeni terápia­jelleg teszi mindezt lehetővé? Az, hogy min­denki bevisz egy személyes problémát?

Igen. Úgy vélem, a színészt megölné, ha ilyen szinten autentikus lenne. Még egy fontos megállapítás a szerepekről: életünkben bizo­nyos szerepek kialakulnak, bizonyos szerepek nem, bizonyos szerepek túlfejlődnek, bizonyos szerepek csökevényesek maradnak, pedig fontosak lennének. Például a gyermeki szerep túlfejlődik, viszont a férfi szerep nem fejlődik ki: döntésképtelen mint felnőtt, állandóan meg­erősítést igényel stb. A pszichodráma alkal­mas arra, hogy ezt a két szerepet egyensúly­ba hozza azáltal, hogy a kliens megél konkrét szerepeket. Nőknél például nagyon gyakori a túlzott jó lány szerepe, amelyből voltaképpen néha szeretnének kitörni. Éppen ezért az egyik erre vonatkozó gyakorlat középpontjában az úgynevezett antiszerep áll. Az antiszerepet ál­talában a csoportfoglalkozás végén, körülbe­lül a 140. órában szoktuk alkalmazni, amikor már kialakult egy-egy profil a résztvevőkről. A csoport körbe áll, és az egyik résztvevő megáll a körön kívül, háttal a többieknek, akik gya­korlatilag hangosan pletykálni kezdenek róla. A túlzott jó lányról például azt fogják mondani, hogy mindig jó, soha nem hibázik, nem is lehet róla semmi rosszat mondani, mindig kedves, figyelmes, udvarias, és ez már bosszantó. Tíz-tizenöt perc pletyka után – mely gyakorlatilag a csoportfoglalkozás során tanúsított viselke­désének hű ábrázolása – a csoport egy an­tiszerepet talál ki, amely az illető személyiség leírásának az ellenkezője. Itt pedig egy ízig-vé­rig színházi játék kezdődik el, ugyanis a pro­tagonistának el kell játszania azt a szerepet, amelyet az életében soha nem használna. Le­het jelmezt használni, sminket, igazi kellékeket stb. A jelen példánál maradva, ilyenkor általá­ban egy feslett nőszemélyt jelenítenek meg, leggyakrabban kifejezetten szajhát. Ez szinte mindig katarzissal jár. Sok minden egyensúly­ba kerül ezáltal.