Jankó Szép Yvette: Apokalipszis meg nem is

Jankó Szép Yvette: Apokalipszis meg nem is

A Játéktér 2014. téli számából

Fotó: Petra Tiihonen

Kis színházi nyári tampergés

Tampere (Finnország), augusztus, 33°C.

BIZTONSÁGI ŐR (némi visszafogott gyanakvással a hangjában): Miért? Folyik ott ilyenkor valamilyen nemű tevékenység?

TAMPERGŐ(idegen akcentussal): Színházi nyár…

BIZTONSÁGI ŐR (csöppet sem színlelt elvágyódással): Hjaj, én ilyenkor szolgálatban vagyok…

Angyal száll el felettük sietve, a színházstúdió irányába.

TAMPERGŐ (otthonos akcentussal, magában): Hát ezért szeretek én ide, a világ északi végére járni színházfesztiválra (gondolná, ha nem rohanna fejvesztve ugyanazon stúdió irányába, hisz eb­ben az országban mindig minden óraműpontosan kezdődik, még a világvége is…)

Apokaliptikus hangulatban márpedig nem volt hiány a 2014-es Tamperei Színházi Nyáron, a legnagyobb múltú finn színházfesztiválon, melyet idén negyvenhatodik alkalommal rendeztek meg a pár százezres közép-finnországi városkában (nem mintha ez önmagában világvége volna, bár valljuk be, nem könnyű 46. fesztivált rutinmentesen nagyszabásúra, összehasonlíthatatlanul szenzációsra fazonírozni ebben a mi decimálisan gondolkodó világunkban. És az idei fesztiválnak, ha alapjaiban nem is, de sok-sok kicsi ízében azért sikerült megrengetnie a világot, de erre még visszatérünk). Tampere finn viszonylatban egyébként nagyvárosnak számít, ilyenkor nyáron, fesztiválidőben egye­nesen színházi fővárosnak, fesztiválja pedig egyszerre próbál nemzetközi, országos és nagyon is lo­kális színezetű lenni. Idén mindezek mellé a testvéries-családias jelzőt is bátran odabiggyeszthetjük, hiszen az egzotikus színekben sem szűkölködő műsorkínálat legmarkánsabb vonulatát az észt „be­mutatócsomag”, a nyelvében és színházi kifejezésmódjában rokon déli szomszéd bemutatkozása, a Case Viro alkotta. Rajtuk, az alig-alig idegeneken kívül négy nagyon különbözőnek tűnő produkció képviselte a nemzetköziséget: egy dán színekben, szavak nélkül akrobatikázó nemzetközi irodaku­kac-szuperhőscsapat (a Neander csoport Blam! című előadása), egy morbid-aranyos nőmonológ Kanadából (az Oh My Irma Haley McGee előadásában), egy nemi és nemzeti identitásproblémákkal zsonglőrködő holland–török kamarabravúr (a somedaymyprincewill.com a Trouble Man társulattól) és egy két pianínón újrajammelt avantgárd klasszikus Szlovéniából (a Ponorela lokomotiva Witkacytól az SNG Drama Ljubljana átiratában). A legegzotikusabb „színt” azonban a hazai seregszemlébe beválogatott afrofinn táncelőadás (első e műfajban), a Zodiak Kortárs Táncközpont Noir?-ja jelentette, ami multikulturalitásról, identitáskeresésről próbált szólni a maga nonverbális eszközeivel.

Az országos mezőnyt tucatnyi prózai, zenés, tánc- és cirkuszszínházi elemeket felvonultató előadás alkotta. A hivatalos műsorral párhuzamosan pedig városszerte, minden arra alkalmas és alkalmatlan helyen folyt az off és off-off-Tampere program: utca-, pince-, szoba-, kocsmaszínházi produkciók, színházi szakember- és közönségnevelő szemináriumok sorozata, járulékos kultúrprog­ramokkal, könyvbemutatókkal, koncertekkel, vetítésekkel kiegészítve. Folyt-folydogált a színház a csapból is. Nem erőszakosan, seholbékétnemhagyóan, hanem diszkréten, hívogatóan, úgy, hogy a várost csak ilyenkor látó fesztiválturista számára a városkép állandó részévé exponálódjon a törté­nelmi főtéren csíkoskodó cirkuszsátor, úgy, hogy kedve támadjon közelebb lépni – még egy bohóc­orros-műbajszos interaktívkodást is kockáztatva –, ha csődületet lát a városháza lépcsői előtt, és úgy, hogy ki is sétálhasson a díszletként használt város kulisszái mögé, ha épp ahhoz támad kedve, és kőszínházbeli izzadás helyett egy halpiaci bódé asztala mellől nézdegélje a páratlanul párátlan hőségtől kipirult, napernyős, -szemüveges bennszülötteket karjukon áfonyáskosaraikkal, szabad kezükben a verőfényben legfeljebb zsebtükörként használható okostelefonjaikkal. Finn pontosság, megbízhatóság, rohanás, fontoskodás egy rövid szemfényvesztő hét erejéig elfelejtetik, felülírja az oly ritkán kiélhető napozási kényszer. Az itt ténfergő, színházon töprengő (röviden tampergő) alakok fejében pedig felfüggesztetik az otthonról hozott, az olvasatlanul hagyott hírekben továbbharapódzó káosz. Nem mintha tartósan távol lehetne tartani ukrán válságot, illiberális disztópiavíziót, kis piszkos világvégéket, és nem mintha rózsaszínű illúziószínházat kínálna csak a fesztivál, mégis úgy tűnik, terápiás környezet veszi itt körül az embert, egyfajta városméretű alkalmazott színházi akció: színház mint városarculat-építés, színház mint közönségnevelés, mint aktív relaxációs terápia.

Tampere játékterébe csöppenve ne lepődjön meg senki emberfia, ha fesztiválcsütörtökön, az egész várost megmozgató „Események (fehér!) éjszakáján” valószerűtlenül kézzelfogható szent­ivánéji álomban találja magát: jobbra tűznyelőshow fényei a bokrok mögött, balra egy civillé vedlett Mephisto kínálja oda a pezsgőspalack száját az őt komoly arccal interjúvolni igyekvő kelet-európai józanszürke egérnek, háta mögött társasági táncokat lehet kipróbálni kerekesszékben ülve, a helyi mozgáskorlátozott táncklub aktív részvételével, előtte egy göndörszőke, angyalarcú fiúcska első ak­ciófilmjét forgatja egy plüsshörcsögről egy fa ágán lógva…

Álmatlan elragadtatásomban drámaian sűrítettem tán az eseményeken, de így (is) fest tehát „Észak-Európa egyik legjelentősebb színházfesztiválja”. Nem a városra idegenül nehezedő mamut­rendezvény, hanem kellemesen helyi érdekű, összehangoltan működő, családiasan szerveződő, Tamperét hajszálereivel behálózó, a várossal együtt lélegző organizmus.

A közönség zömét a helyi lakosok alkotják, kiegészítve a tamperei egyetem színművészetis és színházelméletész hallgatóival, illetve a szűk (fesztiválpénteken összeszokottan együtt szaunázó) kül-és belföldi szakmai közönséggel. És ez a sajátjának érzett fesztiváljában lubickoló publikum nem is hagy széket üresen állni (legalábbis előadáskezdéskor), provokációt kárba veszni. Ez utóbbi márpe­dig – jó finn szokás szerint – idén is akad bőven, elsősorban az észt koprodukciós és vendégelőadá­soknak köszönhetően, illetve olyan örök kísérletezőknek, mint Leea Klemola, Otso Kautto vagy az ifjabb generáció mackóléptű fenegyereke, Lauri Maijala.

Mint a fesztivál utolsó sajtótájékoztatóján megtudhattuk a válogatásért felelős művészeti veze­tő-triumvirátustól, a hivatalos program összeállításakor tematikus szempontok nemigen játszottak szerepet, mégis úgy esett, hogy az idei műsor mintha két, egymással egyébként gyakran összefonódó kérdés köré szerveződött volna: visszatérő motívum volt egyrészt a nemi szerepek újra­értelmezése, különösen a férfikép átalakulása egy mai/jövőbeli posztfeminista világban (muszáj itt kuriózumként megjegyezni: a finn nyelvben nem létezik külön jövő idő, a jelen idő egyben jövőt is jelöl); másrészt az apokaliptikus, disztópikus víziók egész sora.

Akadt a kínálatban persze olyan, elsősorban sportteljesítményként értékelhető produkció is, mint a Kokkolai Színház testépítő-tragédiája, az Isten szerelmére 2013 (Jumalan rakastaja 2013), melyben a testét Dávid-szoborrá formáló főszereplőt alakító színész legfőbb (ha nem egyetlen) eszköze a hős hasadtságának érzékeltetésére ironikus módon az volt, hogy a próbafolyamat során bámulatos ki­tartással gyúrta Dávid-izmosságúra önmagát, az edzésfolyamatról gyakran és örömmel nyilatkozott nagy nyilvánosság előtt, a kukucskálószínpadra közhelyesített konditermi társalgási drámában pedig hajlandó volt izzadt atlétatrikóban vicsorogni.

Az ellenpéldát, az alig-alig nézhető színház műfajteremtő, reflektált mintadarabját Leea Klemola rendezésében, ugyanabban a térben, a Tamperei Színház Frenckell-színpadán láthattuk. A darabban központi szerepet alakító Miko Kivinen szövege alapján a Minimi Táncszínház színészeire alkalmazott A férfi halála [Miehen kuolema] a rendező bevallása szerint tudatosan űzi ezt a „szinte-nézhetetlen-színházi” esztétikát. Ha sikerül elérnie, hogy az előadást helyenként ő maga is csak a zsöllyék háta mögül kukucskálva, fogát szívva képes nézni, akkor nagyjából elérte a szándékolt hatást, állítja a finn szerzői színház kicsi, játékos „nagyasszonya”. A túljátszott mai párkapcsolati drámaként induló előadás groteszk bonyodalmak sora után fordul át a férfi és a mai értelemben vett emberiség halálát vizionáló apokaliptikus misztériumjátékba. A színpadi események rituáléját celebráló Konferanszié-/ Halál-/Mephisto-/Bacchus-szerű alak, Kuolio (magyarul kb. Üszök) végig jelen van, végig nézőtu­datosan kommentálja kívülről, festi alá kabarészámaival, manipulálja belülről a színpadi események menetét. Mintha Az ember tragédiájának egy Madách által meg nem írhatott színében, pontosabban annak paródiájában találnánk magunkat: Kuolio, kezében gigantikus művulvával, azt ecsetelgetve várja a nézőtérre érkezőket a színpad előterében, hogy a legkínosabbra ezzel felkészítse őket. Hogy az ominózus kellék milyen szinten nézhetetlen, groteszkül komikus, nevetségesen drámai funkci­ókban jelenik majd meg újra a színpadon, azt felsorolni is kínos. A finálé, Pentheus (azaz A férfi) halála és a szelídítetlen új „nemember” megszületése után a néző fejfájós hitetlenkedéssel szédeleg hazafelé, időnként zavartan röhögcsélve… és még jótékony sötétség sem enyhít kínjain a napfényes finn éjszakában. Előadásról előadásra kísért ez az érzés, hogy t. i. miként lehet ily békés, verőfényes minden kívül, mikor mögöttünk, a fülledt színházteremben most omlott össze újra a világ.

A ljubljanai SNG Drama színház Őrült lokomotívja a Balkán irányából érkező néző számára ottho­nosabb világvéglátomást, ismerősebb energiáktól hajtott anarchikus vágtát diktál. Az észt–finn ko­produkcióban készült nyomasztó posztabszurd stúdiódarabban, a Konyhában [Köök], melyet szer­ző-rendezőként az észt Andres Noormets jegyez, konyhányi ugyan, csak a szétrombolódó, felújításra váró világ, a hétköznapi mozdulatok, mint egy körte becsavarása, és semmibe vesző beszélgetés­foszlányok azonban sokkal univerzálisabb entrópia, globális nonkommunikáció allegóriájává nőnek.

A legnyugtalanítóbb (mert legkevésbé színházbelsőszerű) térben, a hipermodern Tampere-ház egyik kongó sarokraktárában, időnként teljes, időnként pár szedett-vedett olvasólámpával megvi­lágított-homályosított sötétben zajlik a R.A.A.A.M. színház Senkiföldje [Tühermaa] című előadása. Elgondolkodtató posztszovjet alkotói találkozás az orosz Marat Gatsalov rendezése, mely a fiatalon terrortámadás áldozatává vált ukrán Anna Jablonszkaja szövege alapján készült egy észt csapat számára. A megfoghatatlan határokkal rendelkező, sötét térben kuporgó néző végig potenciális cél­pontnak érzi magát (és bizonyos értelemben persze az is: célba vett befogadó, aki helyett nem fogják levonni a következtetéseket). Hogy őrültek házába vagy egy atomtámadás utáni disztópikus jövőbe csöppent-e, arra lassanként, a mozaikdarabkákat összeillesztve talál talán valamiféle választ, de egyértelműsítő értelmezési kísérleteit a sötétből előbb akusztikusan, majd némileg vizuálisan is kibontakozó események rendre elbizonytalanítják. A sötétségbe és nagybirodalmi militarista álom­világába zárt főhős, egy csatornatöltelék Don Quijote darab végi „gyógyulása”, kiszabadulása sze­mélyiségzavarának egyszerre klausztrofób és űrben bolyongó világából, mindent jelent, csak nem megnyugtató feloldozást.

Az utcára szédülő tampergő ezek után csak abban bízhat, aznap már nem hasad tovább körü­lötte a világ, de hiába, hátravan még egy bravúros apokalipszis: Lauri Maijala szerző-rendező Amerre egykor nyúztunk [ Där vi en gång flått] című, nem éppen rózsás jövőlátomása a svéd nyelvű Viirus Színház fiatal társulatának szemtelenül sziporkázó előadásában. A darab egy huszadik század eleji klasszikust, a finnországi svéd Kjell Westö történelmi regényét (Amerre egykor jártunk) dekonstruálja/ alkalmazza az új évezred finn társadalmára, egy bizonytalan, de tán nem is oly távoli jövőben. A szó legszorosabb értelmében nyúzott állatanarchisták és kérges szívük széttöretésére kész nagykapita­listák ütköznek össze ebben az egyértelmű tanulságokkal csakazértsem szolgáló futurista fabulában. Terepül e váratlanul zenésbe át-átforduló emberi-állati haláltánchoz a Széttört Szívek Szállodája szol­gál, vigaszul az újabb világvége után pedig talán csak az, hogy vár még egy utolsó (bár nem épp fel­hőtlennek ígérkező) bohóctréfa a fesztivált végigülőre: Kari Hotakainen eszelősen zseniális poszthábo­rús regényének, a Futóárok utcának (Juoksuhaudantie) minimálszínházi adaptációja két krumpliorrúra.

Mike és Zin, azaz a kéttagú RedNoseClub társulat egyedülálló műfajt képvisel a műfajhatárok átlépésétől, cirkuszszínházi kísérletektől egyébként sem ódzkodó finn színházi világban. A két lassú zenebohóc a rendezőkalandor, Otso Kautto szelíd irányításával alakította improvizatív performatív regényolvasatát színházi előadássá… azaz inkább egyetlen időben kinyújtott, narratív elemeket is tartalmazó bohócszámmá, a közönség számára nagyvonalakban ismert regény el-elmerengő, újra és újra elrugaszkodó, nézőgondolkodtató újrajátszásává. Egyfajta férfikép, egyfajta Finnország, egy­fajta háborúfelfogás, egyfajta normalitás épül le fokozatosan a szemünk előtt, akár a Hotakainen-re­gényben, de itt, ezen a díszletmentes, mindössze egy vörös függönnyel és gitárállvánnyal felszerelt színpadon a bohócok egyre erőltetettebb mosolya, fanyar viccelődése segít távolságot tartani a téboly felé kavargó eseményektől és a családegyesítő kötelességteljesítés közben eszét vesztő Matti Virtanentől (magyarul Kovács János lehetne tán), aki így nem más, mint egy egyre fárasztóbb, ide-oda passzolható szerep csupán, tragikomédiája sem egy világvége.

A HIDEG (végigfut az ember hátán)

TAMPERGŐ (magában): Méghogy nem világvége! (Sírásra biggyedő szájjal mosolyogva tapsol, majd hátra el.)