Lovassy Cseh Tamás: #diadal

A Játéktér 2015. nyári számából

Fotó: Biró István

#hattyúdal. Kolozsvári Állami Magyar Színház

Minden öregszik: a növények, az állatok, és persze az emberek is. Nincs ebben semmi meg­lepő, ahogy az is már-már magától értetődik, hogy intézményeink olykor elfáradnak, ha tetszik, időnként velünk együtt öregednek, hogy aztán, egy szerencsés pillanatban, új erőre kapja­nak. Ilyen – maradandónak tűnő – pillanat a Kolozsvári Állami Magyar Színház nemrégiben bemu­tatott #hattyúdal című előadása, s valljuk be, az eddig bemutatott kolozsvári előadások fényében elmondható, hogy igencsak ráfért valami újszerű és friss az álmatagnak tűnő sétatéri színházra. Sinkó Ferencet, a produkció rendezőjét, a kolozsvári színház színészeként több előadásban is láthattuk már, kőszínházi rendezőként azonban most először mutatkozott be. A már címében is frissességet sugárzó előadás – a #-et, azaz „hashtag”-et a közösségi médiában kulcsszavak jelölésére használják – Csehov azonos című egyfelvonásosát veszi alapul, abból inspirálódik, de közel sem egy szokvá­nyosnak mondható Csehov-rendezésről van szó.

Pedig az előadás kezdeti képe akár emlékeztethetne egy Csehov-dráma záróképére is. Záró­képre, hiszen a stúdiótérbe lépve a hangszórókból sűrű taps hangja hallatszik, és egy idős színész, Keresztes Sándor (aki vélhetőleg Szvetlovidov szerepében látható Csehov egyfelvonásosából) csi­kós jelmezben, egyszerű, ám láthatóan historizáló szándékkal megépített díszletek között, lehajtott fejjel várja a taps végét. A felvételről beadott tetszésnyilvánításnak vége szakad, amint minden néző elfoglalta helyét, s bár arra számítunk, hogy az addig némán álló alak megszólal, váratlan fordulat következik: a színházi kulissza kerül az események középpontjába, megjelennek a színház valódi díszletmunkásai, láthatjuk a kellékest és a takarítókat is. Civilségük, improvizációjuk bájos, meg­mosolyogtató. Azt érezni, számukra is újszerű élmény a közönség figyelő tekintete előtt elvégezni a munkát, amelyre minden előadás után sor kerül. A bontás folyamata valós idejű, minden úgy történik és annyi ideig tart, mint a valóságban, és az előadás egészére is jellemző e kivárás: Sinkó Ferenc semmit nem siettetett, elég időt hagy ahhoz, hogy a színpadi események megtörténtté, és ebből kifolyólag valóságossá váljanak. Mikor az utolsó díszletelem is eltűnik a színpadról, és nem maradt más, mint az egyszerű fehér balettszőnyeg és az üres tér, sötét lesz, a sötétségből pedig egy nem várt előadás bontakozik ki.

A színpadi fény hiányában csak a zörejekből következtethetünk arra, hogy itt a Csehov-féle Hattyúdal azon részéhez érkeztünk, amikor a megrészegedett vidéki komédiás elalszik a színházban, és felébredve szembetalálja magát az ott remeteként élő súgóval. Majd lassan egy női énekhangra leszünk figyelmesek, életre kelnek a reflektorok (valóban „életre kelnek”, hiszen mintha azok is valódi szereplői lennének az előadásnak, helyüket keresve „forgolódnak”, ezzel az előadás egyik legha­tásosabb effektjét adják), és innentől kezdve egy mozaikszerű előadás-szerkezettel van dolgunk. Mintha az alkotók egy másik világba invitálnák a nézőt, mely nem függ a csehovi szövegtől, és ahol a hangsúly a történetmesélésről áttevődik a vallomásra – mintegy színpadi tanulmányként, képekben és etűdökben beszélnek az előadás központi témájáról, az öregedésről.

Ötvös Kinga, másodéves színészhallgató éneke közben felgyúlnak a fények és láthatóvá válik a földön fekvő, már ismerős, csikósruhába öltözött színész. A dal, melyet Ötvös fejen állva, egy látha­tóan megterhelő koreográfia közben énekel, beindítja az előadást. Keresztes Sándor feláll, a színpad közepére megy, majd ismét csend lesz. Azután egymást váltják a jelenetek, melyek felsorolása értel­metlen lenne, hiszen ezek mindegyike valamilyen módon az öregedés témakörét járja körbe. Megje­lenik a színpadon Albert Csilla és Györgyjakab Enikő is. Előbbi, rövid rákészülés után, az öregedés fizikai jeleit sorolja, bámulatos színészi jelenléttel mond tudományos szöveget, míg Györgyjakab Enikő testének részleteit fokozatosan felfedve táncol, a szemünk láttára öregszik meg: vállai beesnek, a fizikai erőnlétet igénylő mozdulatsorok abbamaradnak. De Keresztes Sándor is felvállalja testét: egy másik jelenetben levetkőzve, a férfierő paródiájaként, hasára bajuszt festve tesz mulatságos moz­dulatokat, miközben Albert Csilla és Györgyjakab Enikő lenge öltözetben próbálják elcsábítani. A mozgás és a rögzített koreográfiák szerves részét képezik az előadásnak, mégsem egy klasszikus értelemben vett mozgásszínházi produkcióval van dolgunk. Költőiségből sincs hiány, elég csak Ötvös Kinga második énekére gondolni, amikor a hatalmas párnán elterülő Keresztes Sándort vetített ké­pek segítségével rajzolja körbe.

Az előadás második nagy egységében egy, a Kívánságkosár legrosszabb hagyományaira emlé­keztető beszélgetőműsort láthatunk: Keresztes Sándor pályája végén járó színészként jelenik meg, akihez közhelyes, bugyuta kérdéseket intéz a műsorvezetői szerepben megjelenő Albert Csilla és Györgyjakab Enikő. Szakmáról, a színészi pálya nehézségeiről vall Keresztes – Csehov szövegén keresztül –, a válaszok azonban ritkán mutatnak túl a megszokott színészpaneleken; Ötvös Kinga végig Keresztes mellett kuporogva, szövegkönyvből súgja az előre megírt válaszokat. Az efféle in­terjúhelyzetekben megszokott közhelyek ellenére is megindító jelenetnek lehetünk szemtanúi. Azok után, hogy Keresztes az előadás addigi részében egy friss, kortárs színházi beszédmód részese volt, egyszerre arról vall: egész életében szórakoztatott, olcsó komédiákban játszott, sikerei pedig – bár voltak – immár csak múlt időben léteznek. Az előadás teljes fogalmazásmódja hirtelen szembekerül az öregedő színész szavaival, és szemünk előtt válik a produkció zárójelenete a sokszor megkövült esztétikát képviselő kőszínházak kritikájává.

Az előadás egyik leginkább figyelemre méltó teljesítménye Keresztesé, hiszen egy olyan játék­módot sajátított el, mellyel a #hattyúdal bemutatása előtt nem igazán találkozhatott. A kortárs moz­gásszínház követelményeivel szembesülve, testét felvállalva, lemondva a jól körülhatárolható történet színpadi elmeséléséről, teljes erőbedobással és maximális jelenléttel van a színpadon. Mindez Sinkó Ferenc munkáját is dicséri, aki remek arány- és ritmusérzékkel építette fel a #hattyúdal jeleneteit, és sikerült a nézők tekintetét az előadás központi problémájára irányítani: az öregedés természetére, és ami ennél is fontosabb, annak elfogadására. Györgyjakab Enikő, Albert Csilla és Ötvös Kinga fizikai teljesítménye és hatásos színpadi jelenléte is szükségeltetett ahhoz – ahogy Vajna Noémi dramaturg, Carmencita Brojboiu díszlettervező, Bocskai Gyopár jelmeztervező és bodoki-halmen kata zene­szerző munkája is –, hogy egy izgalmas, valós problémával foglalkozó, mai és szerethető előadás szülessen Kolozsváron.

________________________

#hattyúdal. Bemutató dátuma: 2015. március 14.; Kolozsvári Állami Magyar Színház; Rendező: Sinkó Ferenc; Dramaturg: Vajna Noémi; Díszlettervező: Carmencita Brojboiu; Jelmeztervező: Bocskai Gyopár. Zene: bodoki-halmen kata; Videó: Török Tihamér; Speciális effektek: Borsos Levente; Szereplők: Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Keresztes Sándor, Ötvös Kinga; valamint: Csíszér József Gábor, ifj. Csíszér József, Deák Attila, Erdős Endre, Fábián Mihály, Györffy Zsolt, Hunyadi Melinda, Kerekes Zsolt, Molnár Tibor, Oprea Éva, Platz János.