Adorjáni Panna: Legyen a színház mindenkié?

Adorjáni Panna: Legyen a színház mindenkié?

A Játéktér 2014. téli számából

Fotó: http://www.ujnezo.hu/Fotoalbum

Az Új néző[1] projektről

A helyzet

Állandóan visszatérő probléma a színházi diskurzusban, hogy lehetséges-e olyan színházat csinálni, amely mindenkihez szól, illetve ha igen, milyen formában? Képes-e az adófizetők pénzéből fenntartott színház mindenkit bevonzani? Sokféle panasz hangzik el: hogy a fiatalokat már nem érdekli a színház, hogy nincsenek gyerekelőadások, hogy a színház túl elitista, hogy a mű­vészi színvonal drasztikusan csökken – ezek az egyébként égető kérdések a különféle igazgatói posztokért induló jelöltek bejáratott kliséivé váltak, akik színházmenedzseri pályázataikban lelkesen ígérgetik, hogy ezeket a problémákat egyszer és mindenkorra meg fogják oldani. Visszavonhatatlanul és forradalmian – ha lehet, egyetlen előadásban. De komolyra fordítva a szót: ha közelebbről megvizsgáljuk a „színház mindenkinek” felvetését, akkor azt kell belátnunk, hogy a színházi működés a kézenfekvő csoportokon túl (pl. gyermekek, fiatalok) rendszerint teljességgel figyelmen kívül hagy még számos társadalmi réteget: a multi cégek alkalmazottai, a kétkezi munkások, a nyugdíjasok rétegét, vagy az olyan marginalizált közösségeket, mint a hagyományos falvak lakói; a hatványozott szegénységben élő romáknak nemigen csinálunk színházat.

Magyarországon létezik néhány színházi egyesület, amelyek valamilyen módon a fent említett csoportok valamelyikével foglalkoznak: a Káva Kulturális Műhely[2] például immár tizenkilenc éve foly­tat színházi nevelési programokat. Az ő előadásaik rendszerint kis csoportok számára (például egy osztálynyi 14—15 éves) és a Theatre in Education (TIE) programok mintájára készülnek. A Káva kezdeményezésére és az anBlokk Kultúra- és Társadalomtudományi Egyesülettel, illetve a Krétakör Alapítvánnyal[3] koprodukcióban jött létre 2010-ben a jelen gondolatmenet tárgyát képező Új néző elnevezésű program is. A közreműködő felek közül az utóbbi nemrég még Krétakör Színház néven volt ismert: ez a független társulat, amelyet Schilling Árpád alapított 1995-ben, nagyon gyorsan a kortárs magyar színház egyik legfontosabb műhelyévé vált. A Krétakör 2008-ban hagyta abba a ha­gyományos színházi előadások létrehozását, hogy aztán kortárs művészeti központ és produkciós irodaként „a társadalomtudományok tapasztalatainak felhasználásával hoz(zon) létre kreatív közös­ségi játékokat”.[4]

A kísérlet

A nagymértékű kezdeményezés célja volt, hogy „két északkelet magyarországi település (Ároktő és Szomolya) cigány és nem cigány származású, vagyis kisebbségi és többségi lakosainak pár­beszédéhez szolgáltasson fórumot a színházi nevelés, a fórum színház és a kortárs művészetek eszközeinek segítségével.”[5]

A Magyar Narancsnak adott interjúban[6] Takács Gábor a projekt inspirációs forrásaként egy, az Apartheid felszámolása utáni dél-afrikai tévéműsort jelöl meg. Az említett „show” Takács elmondása szerint mindig egy fekete és egy fehér ember beszélgetéséből állt, több éven keresztül tartott, a kísérlet eredményét pedig később tudományosan is kimutatták. Az Új néző esetében – amely vala­melyest hasonlóságot mutat a dél-afrikai kísérlettel – a szervezők két olyan falut választottak, ahol a roma lakosság jelenléte valamilyen formában reprezentatívnak minősíthető. Az etnikai megosztottság ebben a két faluban igencsak különböző: az 1700 lakosú Szomolyát 10—15%-ban lakják romák, akik viszont meglehetősen elkülönülten és a többségi lakosok által diszkrimináltan élnek,[7] míg az 1200 lakossal rendelkező Ároktőn a majd 50%-os roma lakosság a magyar közösséggel szerve­sen együtt él.[8] A látszat ellenére inkább Szomolyát jellemzik az etnikai feszültségek, ahol az 1989 utáni társadalmi változásoknak köszönhetően a közösség megosztottsága sokkal hangsúlyosabb, a romák megjelenését ugyanis a magyar közösség a falu elcigányosodásaként értékelte. Mindezek mi­att a két kísérlet nagyon különbözőképpen folyt le: míg Ároktőn a projektet tárt karokkal fogadták, és a helyi politikai elit is támogatásban részesítette, addig Szomolyán csak a falu vezetősége támogatta a programot, amely mintha csak a „cigányok” számára készült volna. Ennek köszönhetően nem meglepő, hogy többnyire ez a közösség látogatta a foglalkozásokat, a hat színházi nevelési délután helyett pedig csak három valósulhatott meg.

Módszer

A TIE típusú előadásokban rendszerint színházi nevelésben képzett színészek játszanak le egy kvázi hagyományos előadást, amelyet ugyanakkor egy játékmester irányít, aki a történet menetéért felelős: ő a kapocs a játszók és résztvevők (véletlenül sem nézők) között, hatalmában áll leállítani az előadást, magyarázni, kérdéseket feltenni, megváltoztatni a történet alakulását. A résztvevők maguk is kommentálhatják a látottakat és a szereplők tetteit, elmondhatják a véleményüket és azt is, hogy a helyükben mit tettek volna másként. Sőt, beszállhatnak a játékba, és a különféle jelenetekben együtt játszhatnak a színészekkel. A résztvevői szerep itt tökéletesen valóságos: a nézők szerves részét képezik az előadásnak, amely nélkülük konkrétan nem létezhetne.

Az ilyen típusú előadások egy másik igen fontos aspektusa a nyilvánvaló teatralitás. A bemu­tatott cselekmény rendszerint a célközönség jelenéből inspirálódik, a résztvevők csoportja pedig jól körülhatárolt: lehetnek 14–15 éves kamaszok, 7–8 éves gyermekek vagy akár – mint a mi esetünkben – valamely marginalizált közösség tagjai. Az inspirációs forrásként használt történések fel­dolgozása lehet metaforikus (mondjuk egy klasszikus történet vagy dráma segítségével) vagy re­ alista, de a lényeg ugyanaz: a játékmesternek kötelező módon meg kell győződnie arról, hogy a résztvevők tökéletesen értik, hogy amit látnak, színház és nem valóság, hogy akik játszanak, azok profi színészek, és hogy amit játszanak, fikció, és nem a játszók életének a része. Az előadás tehát olyan játéktér, ahol a résztvevők biztonságos környezetben próbálhatják ki magukat különféle szi­tuációkban, ahol különféle viselkedésmódokat és konfliktusokat tapasztalhatnak meg, és ahol a valós következmények elszenvedése nélkül különféle érzéseket élhetnek át: kirekesztést, bűntuda­tot, felelősséget, undort, dühöt. A színházi működés legizgalmasabb aspektusa lendül itt játékba: a színház mint az ember testét és szellemét igénybe vevő artefaktum tulajdonképpen az életnél is valóságosabbá lesz: extrém valóság, vagy akár second life, ahol konkrét (nem pedig virtuális) játéko­sok vannak, ahol a játék látszólag tét nélküli, de amelynek a hatása felkavaróan valóságos lehet.

A téma

Az Új néző története – a dokumentumfilm tanúsága szerint[9] – egy friss házaspárról szól, akiknek a házasélet és a fiatal felnőttség szokványos problémáival kell megküzdeniük. Mi a fontosabb: házat vagy autót venni? Milyen mértékben kell segíteni a családbelieket? Szabad egy idő után azt mon­dani, hogy eddig és ne tovább, majd kirakni a rokonokat a házból? Egy gyakorlat alkalmával – amit szomolyai fiatalok improvizáltak – tipikus szituáció kerül terítékre: egy magyar fiú és egy roma lány szerelmesek lesznek. Vajon hogyan fognak reagálni a családtagok és a falubeliek? Legyőzheti-e a szerelem az előítéleteket és a rasszizmust? Az egyik résztvevő interjúban magyarázta el, hogy magyar és roma miért nem lehet soha együtt: „Szép álom az, hogy cigány és magyar, de soha nem lehet. (…) Egyre nagyobb a rasszizmus. (…) Ez nem tudom, hogy belőlük jövő rasszizmus, vagy követik azt, amit más mond. Hogy ne lógjanak ki a sorból.”[10] Egy másik szituációs játék – amelyet ugyancsak Szomolyán játszanak el – arról szól, hogy valaki nem köszön vissza a barátjának az utcán. A színészek és a játékmester segítségével a résztvevők különféle módokon próbálják meg elérni, hogy a megalázott szereplő ne érezze magát rosszul. Nem kell a színészeknek nagyon inszisztálniuk ahhoz, hogy a jelenlevők kimondják: az illetőt valószínűleg a származása miatt nem veszi számba a barátja.

Ugyan változó hangsúllyal, de lényegében mindenik játék a magyarországi társadalom legégetőbb problémáiról szól: rasszizmusról, diszkriminációról, szegénységről, társadalmi egyenlőtlenségről és tudatlanságról. Nem meglepő az sem, hogy az ároktői és szomolyai fiatalokkal készített interjúkban a megszólítottak kivétel nélkül arról is beszélnek, hogy a munka és továbbtanulás érdekében legszíve­sebben elhagynák a falujukat.

Reflexiók

Az Új néző c. kísérletet annak ellenére jól fogadta a magyar (szakmai) sajtó, hogy a Káva és ha­sonló szervezetek műhelyeit általában lazán figyelmen kívül hagyják nemcsak a „rendes” színházzal foglalkozók, de a kritikusok is. A Színház folyóirat beszámolójában[11] Nyulassy Attila és szerzőtársai nagyon találóan írnak a magyar színház ellenállásáról az ilyen típusú projektekkel kapcsolatban: az ő értelmezésükben „[a] tudatosság, a nézővel való beszélgetés, az állítások helyett kérdéseket meg­fogalmazó alkotói attitűd” túl sok energiát igényel, amelyre a szakma vagy nem képes, vagy nem eléggé felkészült. Ugyanakkor véleményük szerint „[a] színház egyetlen fegyvere és eszköze a közös­ségből való építkezés, az aktualitás és az élő, hús-vér közelség előnyének kiaknázása”, az Új néző pedig „továbbgondolható és adoptálható formát teremtett – csak használni kell, akár részeiben, akár egészében, ahogyan a színházat magát”.[12]

Ami az alkotókat illeti, nem folytatták és nem is tervezik továbbvinni a kísérletet.[13] A kérdésre, hogy el lehet-e büntetlenül menni ezekből a falvakból, Schilling Árpád, a projekt szakmai vezetője határozott nemmel válaszol: „Sokkal pontosabb előkészítés, részletesebb kidolgozás és terepisme­ret, a helyi fontos és kreatív emberek mélyebb bevonása, a projekt eredményeinek fenntarthatóvá tétele és a szakszerű utánkövetés együttesen eredményezheti azt, hogy az alkotók nyugodtabb lelkiismerettel hagyják el a helyszínt. De olyan, hogy mindenkinek jó legyen, nem létezik. Ehhez kapcsolódóan egy másik kritikában a Revizor portálon[14] Jászay Tamás a kísérlet a résztvevőkre gyakorolt hatásának felmérését problematizálja.

A projektről szóló, Horváth Kata által szerkesztett és a fentiekben már idézett Új néző. Társadalmi színházi kísérlet Magyarországon c. kiadvány összefoglalja a kísérlet menetét, különös figyelemmel a falvak társadalmi helyzetére, és arra a következtetésre jut, hogy a foglalkozások által nyilvános fórum jöhetett létre, amely által vizsgálhatóvá válik az, „hogy e beavatkozási módszerek miként váltak látha­tóvá, miként mobilizálódtak és miként tudtak változni adott társadalmi jelenségek helyi értelmein”.[15] A könyv leginkább feltérképez, amely során mélyebben megismerhetjük a projektet, de ugyanakkor hiányzik az értelmezés: feldolgozás helyett melléklet gyanánt a sajtóból összegyűjtött értékelő cikkek sora áll. A projekt tehát nem lesz több mint kísérlet, ahogy maga Schilling is állítja: az Új nézőt, ami mindenféle előzmény és referencia nélkül született meg, „bátran ízekre szedhet(j)ük, mert valakik végigcsinálták. Mielőtt nekiállunk szétcincálni, amit csináltunk, jó, ha azt is tudjuk, hogy csak azok hibáznak, akik mernek kísérletezni.”

A következmények

A kérdés tehát: miután levonjuk a következtetéseket a Káva, Krétakör és anBlokk kísérletéből, történik-e bármi is? Talán egy újabb, hosszabb kifutású program, a mostanában oly’ divatos uniós alapokból? Magyarországon nem jött létre olyan projekt, ami az Új néző bármilyen nemű folytatása­ként volna értelmezhető. Vagy be kell vallanunk, hogy túl nagy erőfeszítést igényel annak a folytatása, ami viszont tagadhatatlanul elkezdődött? És végül: én, a jelen dolgozat szerzője, aki egyébként kö­szöni szépen, jól megvan a saját lakásában, miközben olyan témáról ír, ami pár éve – mióta jómagam is Budapesten élek – az én mindennapjaimnak is szerves része, vajon én valóságosan hozzá tudok-e járulni a probléma megoldásához? Az, amit én egyébiránt fontosnak érzek – vagyis egy olyan tár­sadalom informálása, ami maga is nagyon hasonló problémákkal küzd, illetőleg a felelős szakmai diskurzus kezdeményezése –, vajon az is csak rövid távú megoldás, tüneti kezelés?

__________________________

[1] A projekt 2010-ben jött létre a Krétakör Alapítvány, a Káva Kulturális Műhely és az anBlokk Egyesület közreműködésével. További információkért l. a projekt weboldalát vagy a Krétakör honlapját. Az Új néző c. programról készült dokumentumfilm három másik, a Kréta­kör munkásságát bemutató DVD-vel együtt jelent meg (Krétakör: Works! 2008–2012)

[2] A Káva Kulturális Műhely honlapja

[3] A Krétakör honlapja

[4] L.: www.kretakor.eu/kretakor/

[5] L.: www.kretakor.eu/project/uj-nezo/

[6] Artner Sisso: „Volt, hogy beálltak játszani” – Takács Gábor színész-drámatanár az Új Néző projektről. In: Magyar Narancs, 2011/7.

[7] A falvak társadalmi helyzetének egy teljes fejezetet szentel a következő, a programot összegző kiadvány: szerk. Horváth Kata: Új néző. Társadalmi színházi kísérlet Magyarországon. L’Harmattan, 2012, 41.

[8] Horváth i.m., 42.

[9] Az előadás cselekménye és dramaturgiája némiképp különbözött a két faluban, de a jelen dolgozat szem­pontjából a jelenséget és a kísérleti jelleget vizsgálom, és ezért ezt a különbséget nem tartom fontosnak.

[10] L. Krétakör: Works! 2008–2012 (DVD-gyűjtemény).

[11] Nyulassy Attila, Ugrai István, Zsedényi Balázs: Színház használatra. Színház, 2010/11.

[12] Nyulassy et al. i. m.

[13] A tanulmány írásakor a program mindkét vezetőjével, Takács Gáborral és Schilling Árpáddal is kapcsolatba léptem, de csak ez utóbbit sikerült megszólaltatni a témában.

[14] Jászay Tamás: Az élet (mint) játék. Revizor, 2010.09.01. Illetve lásd ennek az írásnak a tanulmányszerű, kifejtett változatát: Jászay Tamás: Mit néz(etünk) az új néző(vel)? Rekonstrukció és interpretáció: A Krétakör Új néző projektje. In: Studia Litteraria, 2014/12-, 54-72. A tanulmány elérhető a következő linken: https://www.academia.edu/10096602/Mit_néz_etünk_az_új_néző_vel_Rekonstrukció_és_interpretáció_a_Krétakör_Új_néző_projektje

[15] Horváth i. m, 51.