Kovács István: Nem kövültünk bele a saját nézeteinkbe

Kovács István: Nem kövültünk bele a saját nézeteinkbe

A Játéktér 2015. tavaszi számából

Fotó: Gujdár Gabriella

Interjú Tapasztó Ernővel, az Aradi Kamaraszínház igazgatójával

Az Aradi Kamaraszínház története – a nézettségi adatok, meg a szakmai díjakról szóló hírekre alapozva – számomra sikertörténetnek tűnik.[1] Egyetértesz ezzel?

Tudjuk, hogy külső szemmel ez a történet valamilyen szinten sikertörténet, legalábbis annak látszik. Ami igaz, az igaz: a saját előadásaink, igen kevés kivétellel, komoly karriert futottak be a magyar színházi életben. A Nemzetközi „Davila-Interfest” Stúdiószínházi Fesztiválon, Piteşti-en Harsányi Attila megkapta a legjobb színészi alakítás díját a Sex, drog, good & rock’n’roll című előadásunkkal, az előző évben meg a  Tündéri (író: Theo Herghelegiu, rendező: Tapasztó Ernő) című előadásunknak ítélték oda a legjobb rendezésért járó díjat. Harsányi Attila 2014-ben átvehette Miskolc Város Déryné-díját is.

Mik az árnyoldalai ennek a sikertörténetnek?

Nagyon kevesen vagyunk, nagyon kis költségvetésből kell megoldanunk pénzügyi problémáinkat. Ugyanakkor szerencséseknek is mondhatjuk magunkat, mert sok segítséget kapunk a várostól – itt feltétlenül ki kell emelnem az alpolgármester munkáját, amely nélkül bizony a színház nem kapna támogatást, és, bár mostanra már az aradi román színházi szakma, a román művészi társadalom is elismeri létjogosultságunkat, Bognár Levente segítsége nélkül nem valósulhatott volna ez meg. Nagy probléma, hogy nincs saját épületünk, hanem az Aradi Bábszínházzal vagyunk társbérletben, ott vannak az irodáink is. Mivel jó a kapcsolat a román színházzal, játszhatunk a nagyszínházban is, csak egyeztetnünk kell. Viszont saját büfét, klubot nem tudunk működtetni. Megszoktuk már, az is lehet, hogy soha nem lesz saját épületünk, de már nem csinálunk belőle kázust. Szintén nagy gondot jelent, hogy az utóbbi időben igen megcsappant a Magyarországról származó támogatások száma, pályázatokon nem nyerünk, még produkciós pályázatokon sem. Ez számomra érthetetlen, mivel, ha létrehozunk egy előadást, akkor abból származik nyereség – szakmai elismerésekre, díjakra gondolok; azonkívül koprodukcióban készítjük az előadásainkat, magyarországi partnerekkel, mint például a Sex, drog, good & rock’n’rollt. A magyarországi pályázati rendszer nem támogatta például a békéscsabai Tabán Táncegyüttessel és a szabadkai Juhász Zenekarral létrejövő élő zenés Tizenhárom című táncjátékot, amely az aradi tizenhárom tábornok sorsát dolgozza fel. Úgy gondolom, politikai okai vannak annak, hogy nem kapunk támogatást.

Mi volt a legnehezebb az induláskor?

Elfogadtatni volt nehéz a várossal, hogy megint lesz itt hivatásos magyar színjátszás, (ugyanis ez itt 1953-ban megszűnt, és 2007. szeptember 21-én indult újra). Akkoriban Demeter András volt a kulturális minisztérium államtitkára, és ő nagyon sokat segített gyakorlatilag is.

Nem akarunk önálló társulatot, úgy értve, hogy egyetlenegy színész sem kizárólagos alkalmazottja a színháznak. Csak néhányan vagyunk a színház alkalmazottai, kizárólag az adminisztráció: a könyvelő, a gazdasági igazgató stb. Minden szerepre külön szerződést kötünk a színészekkel. Harsányi Attilának külön művészi státusza van ennél a színháznál, mivel nélküle a színház nem is lenne az, amivé válni tudott, de visszatérő színészünk Éder Enikő is. Együtt döntjük el, hogy milyen előadást fogunk a következőkben megcsinálni – például már tudjuk azt, hogy júniusban a 25. THEALTER fesztiválon lesz egy bemutatónk, és most azon vitatkozunk, hogy mi legyen az a produkció. Szeretnénk valami olyannal kijutni, amit mások nem csináltak még – folyamatosan keresünk, kortárs szövegeket olvasunk.

És ki végzi el ezt a munkát? Ki dönt?

Általában én. De Attila is rengeteg darabot olvas, aztán közösen eldöntjük azt, hogy mi legyen vele. Legutóbb én javasoltam egy szöveget, és most azon folyik a vita, hogy akkor ezt csináljuk meg, de közben szeretnénk a Tündérinek (Theo Herghelegiu) a minimál-szürreál musical vonalát folytatni. Éder Enikő és Borsos Pál írja a zenéjét, és ehhez kell egy nagyon laza, de jó struktúrájú, jó dramaturgiával rendelkező szövegkönyv – mivel dramaturgunk sincs, a dramaturgiai munkát is mi végezzük közösen. Összeülünk és beszélgetünk, kicsit olyan ez a színház, mint egy baráti társaság. Kocsmákban, kávéházakban hozzuk létre az előadásainkat, és amikor megegyeztünk, hogy mit szeretnénk, megyünk a színpadra.

Létezik egy műsorpolitikai stratégia, amely szerint keresitek a darabokat?

Nyilvánvalóan van már egy vonal, amely markánsan a Kamaraszínház jellemzője, tehát aki beül egy-egy előadásunkra, már tudja, hogy mit fog kapni. Ennek megfelelően keressük a szövegeket. Nálunk eléggé megszokott az erős, markáns színészi játék, és a leegyszerűsített, minél tisztább rendezés. Minden esetben megpróbálunk megtalálni egy olyan kulcsot, nyelvrendszert, egy olyan új belső törvényrendszert az előadáshoz, új dolgokat, vagy új jeleket, amelyek révén a produkciónk belső logikával, belső tartalommal telik meg. Azt hiszem, hogy egy-egy előadásunk arról szól, hogy abban a pillanatban, amikor létrehozzuk a produkciót, mi, alkotók mit gondolunk a világról, arról, ami körülöttünk történik, és mi zajlik bennünk, hiszen mi is a világ történéseitől függünk. Van egy egységes, nagyon erős vonal, amit mi „barbár esztétikának” hívunk: nekimegyünk a dolgoknak, mint a színházi vadállatok, és aztán a szöveget magunkhoz szelídítjük.

Ezek szerint a kommersz irányába nem nagyon tesztek engedményeket.

Nem, egyáltalán nem. De úgy tűnik, az előadások bejöttek az aradi nézőknek, szeretik az aradi produkciókat, amelyeknek van egy komor humoruk. Nem megyünk el a kommersz felé. Mi a Mágnás Miskát is egy szürreál, teljesen agyament stílusban csinálnánk meg. Természetesen a közönségnek kell a változatosság, ezért évről évre építjük a színházat, és ilyenkor érvényesül a befogadói színházi oldalunk: meghívunk olyan vendégelőadásokat, melyeket mi nem hozunk létre, operetteket, vígjátékokat, tehát, amit a közönség bizonyos rétege igényel. A saját előadásainkat nagyon szeretik a fiatalok, rajtuk szoktuk, úgymond, „letesztelni” az előadásokat. Ha ők igazán szeretik, élvezik és értik, akkor a produkció vállalható, mert azt jelenti, hogy nem kövültünk bele a saját nézeteinkbe.

Ahhoz, hogy ezt a típusú színházat műveljétek, szükség volt-e valamiféle közönségnevelésre, a konvenciók fokozatos bevezetésére, vagy egyenesen belevágtatok a közepébe?

Úgy gondoltuk az elején, hogy végül is ez egy szűz terület, hiszen 1953-tól megszűnt a hivatásos magyar színjátszás, és innentől a váradi és a temesvári színházak játszottak Aradon. Úgy éreztük, hogyha nagyon erős nyelvezettel nyitunk, akkor a néző kap egy olyan sokkot, amitől elérünk egy ingerküszöb-maximumot, és felállítunk egy mércét, és annál alább nem adjuk, ezt a közönség el fogja fogadni. El is fogadta. De nem kizárólag ezt kínáljuk, meghívunk más produkciókat is, Magyarországról például könnyedebb előadásoktól a nehezebb produkciókig, és ezt nagyon szeretik az aradiak. Ettől színesebb egy-egy évad, hogy nem mindig ugyanazokat a színészeket látják, hanem például Alföldi Róbertet vagy Hernádit, de Mácsai Pállal is találkozhattak. Van egy beszélgetős estünk is, ahol Esterházy Péter, Cserhalmi György volt vendégünk többek között. Visszatérve, a színházalapításkor felállított magas mérce bejött, de el kell mondanom, hogy nekem meg sem fordult a fejemben az a lehetőség, hogy ne sikerülne emiatt.

A román színházzal van-e valamilyen kapcsolatotok?

Közös a költségvetésünk a nagyszínházzal, vagyis inkább gyakorlati együttműködésünk van. Mindennap beszélgetünk velük, hisz rendszeresen használjuk a közös dolgokat, financiálisan is össze vagyunk kötve, viszont szakmailag, művészileg nincs együttműködés. Nyilván megnézzük egymás előadásait, és beszélgetünk egymással.

Az előadásainkat feliratozzuk, már csak azért is, mert sok román fesztiválon vagyunk jelen. Az aradi román nézők is az itteni fesztiválon láthatják az előadásainkat.

Nekünk megvannak a magyar nézőink, és ahhoz nagy kapacitás kellene, hogy megbírjuk a román nézőket. Az aradi színház azt a különleges helyzetet hozza, hogy a béke érdekében lemondtunk arról, hogy a mi előadásainkat a román nézőknek játsszuk. Aki kíváncsi az előadásainkra, az eljön. De van egy olyan megegyezés, hogy mi csináljuk a magyar színházat, a románok csinálják a saját színházukat.

Mit szeretsz a legjobban a színházatokban?

Nem tudom, én azt kérdezném meg, hogy ez a színház mit szeret bennem, bennünk? Az Aradi Kamaraszínház kicsit olyan, mintha valamiféle élőlény lenne. Mintha önállóan működne és követelné a dolgokat, követelné, hogy minél több „cuccot”, minél jobb anyagot kapjon, és vigyáz azért arra, hogy ne bántsuk. Most már egy önálló életet élő identitás, aki saját személyiségének bélyegét rányomja egy-egy munkára, és én azt hiszem, hogy azt szeretem őbenne, amit ő szeret énbennem.

Mit szeretnél a leginkább a színház számára, és hogyan látod ennek a megvalósulását?

Először is, működjön legalább még huszonöt évig ez a színház, és hogy kapjon magának valóban egy „testet”: megérdemel egy színházépületet.

Van erre reális esély?

Van. Nem beszélnék róla, ha nem lenne. Folyamatosan erről beszélünk a polgármesteri hivatallal, ezek mind jogi kérdések. Van konkrét ígéret, azonkívül Arad Európa kulturális fővárosa szeretne lenni. Arad kulturális szempontból kisváros, amely nagyvárossá akarja magát kinőni, és a Kamaraszínház egy jó lehetőség lenne számára az ebbe az irányba való előrelépéshez. Látóhatáron a színházi helyszín.


[1] Az Aradi Kamaraszínházat Tapasztó Ernő alapította feleségével, Gujdár Gabriellával 2007-ben. Azóta az aradi közönség szívébe zárta a társulatot – ezt a nézettségi mutatók bizonyítják, és az eredetileg kis, befogadó színházként elképzelt Kamaraszínház számos, komoly szakmai elismerést tolmácsoló díj birtokába jutott.