Kovács Emőke: A hetente megkísérelt lehetetlen

Kovács Emőke: A hetente megkísérelt lehetetlen

A Játéktér 2015. tavaszi számából

Fotó: Kolozsi Borsos Gábor

Beszélgetés Czegő Csongorral, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház igazgatójával

Milyen gazdasági és művészeti helyze­tet örököltél 2012-ben a Figurához érkezésedkor? Mi volt az első benyomásod?

Egy lelkes emberekből álló, de kis társu­latot örököltem, egy sereg olyan problémával, ami megoldás után kiáltott, egy olyan évaddal, amit, bár látszólag el volt indítva, gyakorlatilag a nulláról kellett újraépíteni. Menet közben kel­lett bérletet hirdetni, előadáscímeket cserélni, megismerni a társulatot, elgondolni azt, hogy milyen feladatok mentén tud ki-ki előrehaladni a maga művészetében, kitalálni azt, hogy mi­ként tudjuk kihasználni a változás hozta elő­nyöket, s minél több embert megszólítani. Fe­szített tempójú három hónap volt, mégis egy tiszta időszak, világos célokkal.

Ami az első benyomásom volt az itteni munka során, az a mozgástér hihetetlenül szűk volta. Az, hogy bármerre indulsz el, korlátokba, leküzdendő akadályokba ütközöl.

Egy ilyen szűk mozgástérben mi a misszió és mi a kihívás része az igazgatói pozíciónak?

Missziónak, küldetésnek én inkább azt a munkát érzem, amit egy elgondolt konkrét vég­cél, tervezett végállomás nélkül végez az ember. A kihívás szó számomra konkrét problémákkal való szembenézést, jól körülhatárolható nehéz­ségekkel való számolást és leszámolást jelent, miközben az ember pontosan tudja, hová akar eljutni. Nyilván a színházcsinálás esetében ez soha nem lehet általános munkamódszer. Van­nak alapvető értékek, amikhez ragaszkodnunk kell. Ez szül egyfajta küldetéstudatot, így válik misszióvá az, hogy az ember például épp Gyer­gyóban akar színházat – hiteles, kortárs szín­házat – csinálni. Kihívássá inkább a részfelada­tok terén válik a munka: hogyan lehet színházat a már említett igényességgel csinálni úgy, hogy közben minimális produkciós kapacitás fölött rendelkezünk, minden projektünkhöz külső munkatársak sorát kell foglalkoztatnunk, és korlátozott anyagi eszközök birtokában kell egy teljes repertoárt fenntartanunk.

Hogyan látod, milyen lehetőségei, esélyei vannak egy kisszínháznak Romániában?

Valamikor 2005 végén egy brainstorming során bukkant fel az a gondolat, amivel akkor egy erdélyi viszonylatban közepes méretűnek számító, de komoly művészszínházi törekvé­sekkel jelentkező társulat létjogosultságát pró­báltuk igazolni. A kérdés adott volt: milyen po­zitív hozadéka van egy város számára annak, hogy állandó színházat (esetünkben művész­színházat, kortárs szemléletű alkotóműhelyt) tart fenn? Olyan válaszra volt szükség, ami nem tételezi szolgáltatóként az intézményt, ámde képes kibékíteni egymással azt, amit a közös­ségszolgálat, és azt, amit a színházi hitelesség követelménye jelent. A gondolat, amit akkor megtaláltunk, az volt, hogy a színházat olyan szolgáltatásként próbáltuk elgondolni, mely, akár az egészségügyi ellátás a fizikai jóllétet, egyfajta szellemi ápoltság fenntartását célozza meg, s mint ilyen, azon tényezők része lesz, amelyek az életminőséget határozzák meg egy adott helyen.

De mi is egy kisszínház?

40−50 fő összlétszám alatti társulat? Adott szubvenciós szint alatt működő intézmény? Tíz bemutatónál szűkebb évad? Ötvenezer fő alat­ti célközönség? Benne vagyunk, nyilván, de mi határozza meg a dobozt? Nem eufemizmus kisszínháznak nevezni azt, aminek tulajdon­képpen nem is szabadna így, ebben a formá­ban létezni?

Persze, mint minden helyzetnek, ennek is legalább két értéke van. Tekintheted ezt a lehetetlenség felől: onnét, hogy ha csak öt technikust tud megengedni magának, kőszín­ház nem szabadna hogy létezzen; vagy on­nét, hogy igen nehéz repertoárt elgondolni, ha mindössze kilenc színészben gondolkodhat az ember. Van azonban egy ilyen kis helynek, és a kicsinységből fakadó sajátos helyzetnek egy másfajta érzete is: az, hogy talán kicsivel későbben öregszünk. Hogy nehéz feltételek mellett sokkal hamarabb válik közössé egy ügy. Ha pedig azt nézed, hogy mennyi minden mond ellent annak, hogy egy ilyen kis társulat egyáltalán létezzen, vedd hozzá azt a rend­szeres sikerélményt is, amit az jelent, hogy itt akár hetente lehet megkísérelni (mert muszáj elérni) a lehetetlent.

Nemcsak hogy megkísérlitek a lehetetlent, hanem működtök, van egy lelkes színészcsa­pat, akikkel ha találkozom, feldobnak, és nem látom olyan szürkének a várost, mint annyi éven keresztül, míg aztán közelebb nem kerül­tem a Figurához a Kollokviumokon keresztül. (Megjegyezném, hogy a fesztiválozóknak min­dig egy külön élmény Gyergyó.)

Nyilván, egy sereg strukturális probléma, visszás helyzet fölött, annak dacára vagy an­nak mentén Gyergyószentmiklós, és benne a Figura hordoz valami varázst: tiszta szíveket, kreativitást és szinte végtelen jóindulatot ta­lálsz az emberekben, egy olyan közvetlen lé­tezést – a városban és a társulatban egyaránt – aminek más, konszolidáltabb helyeken csak a hiányát, égető szükségét érzi az ember.

A Figura hogyan tud igazodni a város el­várásaihoz? Vagy egyáltalán meg kell felelnie valamilyen kritériumoknak?

Jó ideig a Figura puszta fennmaradása volt a tét. Vagyis nem voltak elvárások, inkább demagóg szólamok sorával szemben kellett a társulatnak védekezni. Szerencsés fejlemény, hogy az utóbbi pár évben ez a helyzet gyö­keresen megváltozott. Ha igazgatók gyakran sajtóig is eljutó panaszai alapján ítélt az ember, Gyergyószentmiklósról csak riasztó dolgokat lehetett hallani. Közismert toposz a városban az a kérdésfeltevés, hogy miért támogat az önkormányzat színházat, holott járdát is épít­hetne? Annak ellenére, hogy maga a kérdés­felvetés is abszurd, a színházat folyamatosan támadták, és évről évre kérdéses volt a társulat létezése is. Pozitív fejlemény, hogy azok a helyi döntéshozók, akiknek szándékaitól a társulat jövője függ, felismerték, hogy Gyergyószent­miklós számára is fontos lehet ez a társulat, és megéri támogatni művészemberek munká­ját ebben a közegben. Egyszerűbben szólva, engednek dolgozni, és támogatnak abban, hogy a közösség egésze számára hasznos munkát tudjunk végezni. Tennivalók ezrei vár­nak minden területen: folyamatos munkát kí­nál az, hogy a tizenéves korosztály számára kívánatossá tegyük azt, amit ez a nagyon is oldschool művészeti ág, a színház kínálni tud. Kezdenünk kell továbbá valamit azzal az üze­nettel is, amit a Figura brandje hordoz.

Említetted a tizenéves korosztállyal való folyamatos munkát. Az iskolákban lévő foglalkozásaitok irodalmi vagy színházi csapásirányt követnek?

„A te színházad” program kapcsán ilyen természetű, koncepciót illető döntést nem hoz­tunk még meg. Nagyon is az elején járunk az útnak, és inkább a felmerülő lehetőségekből építjük fel azt az eseménysort, amit saját tanter­mi évadunknak nevezünk. Jó néhány tantermi előadással vertünk fel port a város líceumaiban, idéntől külsős drámapedagógus tart felveze­tő és feldolgozó foglalkozásokat előadásaink kapcsán, három színészünk pedig diákokkal dolgozik Vörösmarty Csongor és Tündéje men­tén, ami egyszerre kollektív szövegértelmezési kísérlet és színházi gyakorlat.

Jelenleg fiatal színészcsapattal és vendég­rendezőkkel dolgozol, egyfajta útkeresésben van a társulat. Meg tudnád fogalmazni azt a mű­vészi koncepciót, amely meghatározza a mun­kátokat és irányt szab a kísérletezéseiteknek?

Nem vagyok művészember. Ha valahol deficites az, amit csinálok, akkor a művésze­ti koncepció terén mindenképpen az. Emiatt igen nehezemre esne az eddig eltelt egy plusz két fél évadot hívószavak alá szervezni. Nem kerestem olyan ideákat, amik címtől címig, előadástól előadásig átszőnek egy évadtervet, inkább azokat a lehetőségeket néztem, ahol a rám bízott társulat haladni, fejlődni tud.

Amit szeretek, és ahogyan működni tudok, az egy-egy olyan helyzet, ahol lehetővé válik az, hogy higgyek egy előadástervben. Ebből fakadt bennem az a szándék, ami köré pá­lyázatomat építettem, nevesül, hogy a Figura lenne az a hely, ahol a viszonylagos elzártság miatt kisebb rizikóval lehet kockázatos dolgo­kat véghezvinni. Persze, számos csalódás ért, mert sok helyzetben naiv voltam. Mostanság inkább gyanakvó vagyok. Próbálok bedőlni dolgoknak, de szeretném józan fejjel tenni ezt. Az érzelmi kötődés egy-egy előadáshoz így is kötelező.

Hogy bírja meg a gyergyószentmiklósi kö­zönség, és nem utolsósorban a Figura büdzsé­je a jelenlegi évad hét bemutatóját?

Az, ha egy színház több bemutatót készít elő, a közönség szempontjából csak pozitívum lehet. Nagyobb nézettséget el lehet érni úgy is, hogy egy szélesebb kínálattal jelentkezünk, hiszen ugyanazt a törzsközönséget többször tudjuk behozni. Más kérdés, hogy miként le­het erőforrásokkal utolérni egy sűrűbb tempót. Bár a színház anyagi helyzete az elmúlt évek­ben sokat javult, oda, hogy az alaphelyzetet megváltoztassuk, nem sikerült eljutni. Olyan mértékű produkciós keret, ami egy nagyobb színházban rendelkezésre áll, itt soha nem fog rendelkezésre állni. Ez nem pesszimizmus, ez a helyzet. Kis költségvetésű produkciók ké­szülnek tehát, és ha egy-egy produkció kiál­lítása fényesebbnek tűnik, ez soha nem a be­fektetett pénzösszegek nagysága miatt lesz így, hanem amiatt, hogy a meglévő kevésből sikerült többet kihoznunk.

A Figuránál évekig problémát jelentett a közönségszervezés. Milyen stratégiátok van, illetve vannak-e színházat népszerűsítő ese­ményeitek?

Az alapvető problémát nem a közönség­szervezés jelentette, hanem a brand – az, hogy a célközönség jelentős része elutasítja azt, amit az intézmény kínál. Sokat javított a helyzeten a két fesztiválunk – a Kollokvium és a Dance.

A stratégia részét képezi az is, hogy amenynyiben lehet, évad közben is igyekszünk segí­teni más társulatok gyergyói jelenlétét. Fontos célunk az, hogy a ház programkínálata minél gazdagabb legyen – hogy bejárassuk a házat, hozzászoktassuk a várost ahhoz, hogy érde­mes odafigyelni erre a helyszínre. Így minden olyan rendezvény, ami közönséget vár, kölcsö­nösen erősíti egymást: a Művelődési Központ által szervezett koncertek a Figura előadásai­nak hoznak nézőt és viszont.

Vannak darabálmaid? Olyanok, melyeket ezzel a társulattal, ezen a színpadon szívesen látnál?

Sok szöveg van, ami foglalkoztat. Sok olyan történet, amit adott helyzetben érvényesnek, iz­galmasnak, jelentősnek tartok. De azt hiszem, az lenne a jó, ha mások darabálmai találnának meg.

Akkor másképp kérdem: van olyan rende­ző, akit rendszeresen és szívesen látnál dol­gozni a figurás csapattal?

Ha volt számomra fontos találkozás abban a történetben, ami az én ittlétemet jelenti, az a Freddyvel (Barabás Árpád) való kontaktus volt. Az a Murlin Murlo, amit 2013-ban készített (s amiről még legalább hét bőrt lenyúznék, azt hiszem), nagyon fontos volt abban az évad­ban – a városnak éppúgy, mint azoknak, akik játszottak benne. De örülök, hogy éppúgy sze­rethetem idei munkáját, a Kés a tyúkban-t is. Olyan színházi embernek érzem őt, akire bát­ran mernék társulatot bízni. Sokkal tartozom Albu Istvánnak is, akivel majdhogynem a vé­letlen hozott össze. Azt a fajta színházi gon­dolkodást (és gondosságot) érzem az ő mun­kájában is, ami nagyon fontos nekem. Persze, nagyon szeretem Alexandru Dabija humorát, azt, ahogy Barabás Olga lát történeteket, azt hiszem, izgalmas lenne Radu Afrimmal dol­gozni, és sokat tűnődöm azon, milyen lehetne a mostani Figura találkozása azzal a rendező­vel, aki körül a társulat ezelőtt harminc évvel létrejött.

Hogyan látod, mivel tehetnéd bővebbé, szí­nesebbé a Figura fesztiváljait, illetve mennyiben múlik rajtad mindez?

Jelen pillanatban a puszta megszervezé­sük a tét. Ha álmodnom lehetne, azt remél­ném hinni, hogy az a két fesztivál (a kétévente ismétlődő Kollokvium és a Figura saját kísér­leti, tánc- és másszínházi rendezvényformátu­ma, a dance. movement. theater) továbbra is közvetlenségünkből, a normakerülés kénysze­réből tudna építkezni, abból a sajátos világból, amit a Figura képvisel.

Egy színház számára elsőrendű kérdés, hogy saját munkáját otthoni közönsége előtt milyen kontextusba helyezi. Igényes közönsé­get nevelt ki Gyergyóban (a Figura előadásai mellett, persze!) ez a két fesztivál, s az előadás­típusok sokasága, amivel közönségünk ezen a két fesztiválon találkozhatott, mindennél többet tett az elmúlt évtizedben azért, hogy a Figurá­nak ne csak maroknyi rajongótábora, hanem értő közönsége legyen.

A megfelelő nézettség mellett azonban az is fontos egy fesztiválban, ami egy adott szak­mai közegben gerjed általa. Úgy gondolom, hogy mindkét rendezvény egy olyan elgondo­lás mentén tudna kiteljesedni, aminek mentén tudást, tapasztalatot forgathatunk vissza abba a két közegbe, aminek kétévente fórumot te­remtünk Gyergyószentmiklóson.

A fesztiváljaitok, nagyszínpadi előadásai­tok mellett vannak óvodásoknak és kisiskolá­soknak szóló darabjaitok is. Mi mindennek ad teret még a stúdióterem, illetve a nagyterem, ami egyben, ne felejtsük el, egy kultúrház is?

A gyergyói kultúrházban, ami idestova hat éve a Figura állandó otthona (olyan értelem­ben, hogy nem kell termet egyeztetni és fűtött az épület), összesen tíz intézménynek, kultu­rális és művészeti kezdeményezésnek nyújt otthont. Rendszeres programkínálattal két in­tézmény, a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ és a Figura van jelen a házban, előb­bi klasszikus és jazzkoncertek, táncegyütte­sek vendégjátékai mellett egy sereg közösségi rendezvényt kínál a városnak, a Figura a szín­házi és kortárs tánckínálatért felel. De működik a házban népi és moderntánc-együttes, ifjú­sági tanácsadó iroda, férfikórus, három szín­játszó csoport, magyarnóta-kör is. Sokszor érezzük tehát azt, hogy kicsit kinőtte a város ezt a házat.