Boros Kinga: Olvasóra vágyva

Boros Kinga: Olvasóra vágyva

Fotó: Kolozsi Borsos Gábor

(A gyergyószentmiklósi KritikusKollokviumon A médiaműfajok és a színházi kritika alakváltozásai címmel tartott felvezető és az azt követő beszélgetés alapján.)

Az egyre gyorsabbá váló, egyre intenzívebb ingereket közvetítő, a fogyasztó közvetlen valóságától egyszersmind egyre inkább elidegenedő média hatása a színházkritikára azt a kérdést veti fel számomra, hogy e változásban hogyan őrizhető meg, hogyan szerezhető vissza az olvasó. Akiből egyre kevesebb van. (#fogyamagyar) Igaz, a pontos számokat a legtöbben nem ismerjük: aki nem szerkesztő, az továbbra sem törődik az eladott példányok és a kattintások számával. Ezt a kényelmes pozíciót azonban lassan fel kell adni, ha tudni szeretnénk, milyen az a potenciális olvasó, akit el akarunk érni.

Az elmúlt két évtizedben az erdélyi sajtómunkás számára is szinte közhellyé vált a tétel, miszerint az elektronikus médiában másképp, mást publikálunk, mint a nyomtatott sajtóban. Tudja minden kisgyerek, aki humán szakon végez, hogy a monitor nem bírja 1. a nagy terjedelmet, 2. a hosszú bekezdéseket, 3. a tudományos nyelvezetet. De mire jó, ha mindezt tudjuk? Hogyan használjuk e tudást? Tudunk élni vele?

Kevésbé, mint szeretnénk, és jobban, mint hinnénk. Az írás alkotói(!) folyamatában a kritikus minden bizonnyal átadja magát a felidézett előadásélménynek és a gondolat szabad sodrásának, amely bizonyos reflexek szerint működik, és csak kis adagokban tűri az átnevelést. Ha túl szigorúan igyekszem más szabályok szerint írni, leblokkolok. Ugyanakkor a nyomtatásban megjelenő írásainkba ma már önkéntelenül illesztünk be webcímeket, videókat, hashtaget, bizonyítékául annak, hogy a médiumhasználat kondicionál, és hogy a papírra szánt írásokat is egy multimediális olvasói pozícióból hozzuk létre. A médiumok közt felszabadultan átjáró szerző sajátos játékosságot működtethet e “kétlakiságban”.[1]

Olvasó tehát van, csak talán nem olvasónak hívják már, hanem usernek. Vajon a professzionális kritika igényének feladását jelenti, ha utána megyünk e felhasználónak? Megnyerhetjük őt, s közben megőrizhetjük a szakmaiságot egy ilyen címmel? “Nem Fogod Elhinni, Mit Csinál Kedvenc Színészed A 3. Felvonásban!” Kritika az, ha kiírom a Facebookra? – “Kurvajó este! – feeling delighted at Tompa Miklós Társulat #afrim #ördögpróbája”. El tudunk képzelni egy appot, Advisor for Theatre Junkies, amelyben előadás előtt a néző megnézi, mire számíthat aznap este? Elvégre a kritika intézménye ab ovo ilyen applikáció, még ha nyomtatásban jelenik is meg.

A szakma felhígulásától nem tartanék: ugyan az interneten bárki létrehozhat magának publikációs felületet, a szavahihetőségért azonban a www-n még inkább meg kell dolgozni, mint a nyomtatott sajtóban, ahol maga a nyomdafesték garantál valamiféle hitelt. Stuber Andrea naplójának nem pusztán az online megjelenés biztosítja a népszerűségét, hanem a szerző több évtizedes szakírói munkássága, amelyet ugyanazon a felületen szintén elérhetővé tesz. Kovács Bea színházkritikai vlogjával nem úgy fog stabil közönséget építeni magának, hogy kamerába mondja azt a szöveget, amit egyébként írásban adna közre, hanem ha jól porciózza bele a szakmaiságot és közvetlenséget.

A közvetlen, személyes jelleg, amely a kritikus és az alkotók egy térben való találkozásáig fajulhat, nem újdonság az erdélyi színházban. Sok társulat évek óta gyakorlatilag kizárólag a kisvárdai fesztiválon kap szakmai visszajelzést. A kisvárdai overnight fesztivállap[2] és szakmai beszélgetések olyan közel viszik egymáshoz a kritikust és az alkotót, hogy ott a kritika gyakorlása performatív helyzetté válik, egyformán kitett, feszengő, sérülékeny és bizakodó, egymásra figyelő, egymást érteni akaró felekkel. Az oral criticism éppen a médiának a kezdetben említett távolságát számolja fel, és minden bizonnyal olyan élményt tud adni, amit az appok és virtuális felületek nem. Talán remélhetjük, hogy ez az élmény képes egyúttal kritikaolvasót csinálni a jelenlévőkből.

A következetesen épített kritikai diskurzusnak pedig az adhatna stabilitást, ha a színházak összefognának a közös cél érdekében: értő és érzékeny színházi közönséget nevelni. Első lépésben olyat, aki nem akar mindenáron a nagyteremben leülni, miközben az előadást a színpadra épített stúdiótérben játsszák.[3] Olyat, aki nem akarja leváltani városa színházának éléről a nemzetközileg jegyzett rendező-igazgatót.[4] Ha a színházak gondoskodnának róla, hogy a nézőik kezükbe vegyék az arra érdemes lapokat. Például előfizetnének 5-10 példányra, és azt odaajándékoznák a bérleteseiknek. Az éves Játéktér-előfizetés 45 lej. Csak mondom.


[1] Deák Katalin a Játéktér 2015. nyári számában közölt, Ungvári-Zrínyi Ildikó Képből van-e a színház teste? című könyvéről írott recenziójához Youtube-csatornát hozott létre a könyvben elemzett előadások felvételeivel.

[2] Amelyből a Zsigmond Andrea koordinálta szerkesztőségek csinálták a leggazdagabb, egyszerre szakmailag komoly és játékos, a szó legnemesebb értelmében olvasóbarát kiadványt.

[4] Ide nem kell hivatkozás.

————————————-

A Játéktér vita rovata nyitott, szerkesztőségünk örömmel várja a színikritika témájával kapcsolatos további reflexiókat, kifejtéseket (jatekter.editorial@gmail.com).

 A témában megjelent további írások:

Boros Kinga: Függések és különállások

Proics Lilla: Színház, kritika

Stuber Andrea: Gyergyói jegyzetlapok

 A témával kapcsolatban az olvasó figyelmébe ajánljuk a szerkesztőnk, Zsigmond Andrea Facebook-falán kibontakozott vitát a szakmai visszajelzés hiányáról, az erdélyi kritika helyzetéről.