Proics Lilla: Színház, kritika

Proics Lilla: Színház, kritika

Fotó: Kolozsi Borsos Gábor

(A gyergyószentmiklósi KritikusKollokviumon a Kritikusok és alkotók címmel tartott felvezető és az azt követő beszélgetés alapján.)

Koltai Tamás emelte ki a huszonnégy színházcsinálóval készített kritika interjúsorozatunkból az elvárásokat, s ezeket mulatságosan egymás mellé tette, amivel mintegy jelezte az irányt, a kritikusnak mire is kell törekednie. Tessék, ebből egy kis ízelítő:

A kritikustól elvárható, hogy írja le az alkotó munkáját. Az a dolga, hogy értse meg, amit az alkotó akart. Nem jó, ha a kritikus tudni véli, mit gondol és mit érez az alkotó. Legyen tudatában, hogy egy előadás fáradságos munkával készül, és hogy egyetlen alkotó sem akar eleve rosszat csinálni. Ne törődjön minden pillanatban az értelmezéssel, inkább oldódjon föl.

A kritika csapnivaló, mert elborította az ideológia és a politika. Jellemző a brutális átpolitizáltság. Aki belép ebbe a térbe, szerepet vállal a polgárháborúban. Ez természetes, mert „minden, amit teszek, az politikus”.

A magyar kritikus nem viselkedik felszabadultan, ellentétben a románnal, aki nem spórol a dicséretekkel. Jó, hogy a magyar kritikus nem koptatja az erős jelzőit, mint a francia. Sajnos, az üres, formalista német színház az ideálja. A mintaadó német színház egyszerű, mégis teátrális fogalmazása és robbanó metafizikája a kelet-európai színházi alkotó csodálatának tárgya.

Szélesebb tudásra lenne szükség szubjektivizmus helyett. Személyes viszonyra lenne szükség szakmai alapon. Ady és Kosztolányi lehettek személyesek, mert ők összetett, érdekes személyiségek voltak unikális íráskészséggel, és csak mellékesen foglalkoztak színikritikával, ilyet ma nem találunk, ma szakmányban kopnak az érzékek, és már mindenki személyes. Vannak, akik a személyiségükkel felülírják a következetesség iránti elvárást. A szubjektív kritika a jó kritika. Az élményszerű, szépirodalom és esszé felé hajló kritika a nyerő. Egyesek helytelen módon irodalmi műfajként kezelik a kritikát, és életművet építenek.

S persze, ezt lezárja Tamás: nincs értelme pellengérre állítani az ellentétes kívánalmakat, hiszen nyilvánvaló, hogy képtelenség lenne egységes, általános követelményrendszert állítani a kritika elé. Az esztétikában, de még az ideológiában sincs olyan mértékrendszer, amely normákat állít fel, és amelyhez úgy mérhető a teljesítmény, mint a párizsi „ősméterhez”, esetleg egy sokkal kézzelfoghatóbb eszközhöz, a magasugróléchez, amelyet a versenyzők vagy átvisznek, vagy levernek. Azonban nem vitás, a kritika a felkészülés alaposságától, az elkötelezett figyelemtől, a megszólalás minőségétől és a független gondolkodástól lesz érvényes – amilyen jól hangzik mindez, olyan nehéz is.

Általánosságban az írott szabályszerűségeket követve kezd az ember kritikát írni – nem pedig előre „kitalálja magát”, ám menet közben már nem térhet ki a kérdés elől, mit gondol magáról, mint kritikát íróról.

Kritikusoktól egészen eltérő én-megszólalásokat szoktam olvasni. Van, aki rendszeresen megnevezi magát E/3-ban, aztán eltűnik, van, aki soha nem is jelenik meg, és van, aki érezhetően végig jelen van a szövegben (persze nem magáról beszél, hanem állandó résztvevőként, viszonypontként), esetleg néha személyesen ki is szól. A kritikus ezen belül is elmozdulhat a hűvös távolságtartás és erős impulzivitás közötti érzelmi pályán – alkalmanként.

Az utóbbi években megjelentek a színházban újabb formák: a kőszínházakon kívül a függetlenek, a tantermiek, a gyerekszínháziak, a show-k, az interaktívak és a többi. Azon túl, hogy a kritika megjeleníti az állandóságot – folyamatosan követi azokat a színházakat, színházcsinálókat, akiket a kezdetektől fogva figyel (érdekes lehet, kinek mennyire határozza meg a látásmódját/ízlését az a színházi világ, amit először megszeretett). Máskülönben pedig a kritika kell legyen az első, ami mindehhez alkalmazkodik: elsők közt véleményt formálva az újdonságokról is, miután alaposan be is azonosítja azokat – ugyanakkor kérdés: az egyfelől szélesedő, másfelől szűkülő kulturális térben van-e olyan mérce, amivel a különböző fajta színházi világok egymáshoz való viszonyát is sikerülhet világossá tenni. Erre, alighanem csak a gyakorlat ad választ, miközben azért biztos vannak olyan erények, amelyek sokat segítenek ebben.

Mondok pár ilyen általános erényt, ami eszembe jutott. Spiró György szerint, mindenkinek kell, hogy legyen színészi vénája, aki színházzal foglalkozik – a kritikusnak is. A színészi képesség beleélő képesség, empátia, mondja – vagy másként, ahogy Mohácsi János találóan megjegyezte: a jóindulat a kritikus munkaeszköze. Továbbá: a pontosságra számtalan módon kell törekedni már a befogadáskor is (néha gondolkodom, milyen volt színházbolond kamaszként megnézni egy előadást, és most milyen), az írás közbeni rekonstrukciót nem is kell magyarázni, a gondolkodás pontosságának ellenőrzőrendszerét pedig le kell futtatni. Ehhez (a pontossághoz) más is hozzásegít – mindenekelőtt a kérdezés képessége, amelyhez a válaszkereső rugalmasság kapcsolódik. Válasz persze nem mindig van, netán nem egy válasz van. A kétértelműség elviselése, sőt játékos izgalma pedig új lehetőségeket kínál az értelmezésre. Ehhez némi bátorságra és olyan szakmai kontrollra – alkalmasint szerkesztőségre, vagy egyéb működő fórumra (netán mentorrendszer) – van szükség, amely a kísérletezéshez ad biztonsági hálót. Végül pedig – ha gyakorlatiasan gondolkodunk –, jön a babramunka, amit a megmunkálás praktikus képessége vezet, úgy, hogy az ötletből egy egész struktúra épüljön fel.

——————————–

A Játéktér vita rovata nyitott, szerkesztőségünk örömmel várja a színikritika témájával kapcsolatos további reflexiókat, kifejtéseket (jatekter.editorial@gmail.com).

 A témában megjelent további írások:

Boros Kinga: Függések és különállások

Boros Kinga: Olvasóra vágyva

Stuber Andrea: Gyergyói jegyzetlapok

 A témával kapcsolatban az olvasó figyelmébe ajánljuk a szerkesztőnk, Zsigmond Andrea Facebook-falán kibontakozott vitát a szakmai visszajelzés hiányáról, az erdélyi kritika helyzetéről.