Lovassy Cseh Tamás: Három évük hatalom

Lovassy Cseh Tamás: Három évük hatalom

Tegyük fel a kérdést: Mit csináltak három évig ezek a fiatalok? Valamit minden bizonnyal csináltak, mert sokan eljöttek ünnepelni őket. Mert három év nagy idő: közben el lehet végezni egy egyetemet, háromévesen már be lehet íratni a gyermeket óvodába, vagy meg lehet teremteni egy Erdélyben újdonság-számba menő színházi törekvést. Ez utóbbira vállalkozott a kolozsvári Váróterem Projekt, és őket ünnepelte a közönség január 12-én, fennállásuk hároméves évfordulóján.

Fiatalok mindenhol: a Tranzit Házhoz vezető sötét sikátorban, a bejárat előtt, a hóbucka tetején, körbe-körbe csak fiatalok, pedig a szesszió mindjárt itt van! Ugye, hogy megmondták: ezek a mai fiatalok nem foglalkoznak a vizsgaidőszakkal, ezeknek a mai fiataloknak csak tucc-tucc kell, okostelefon, meg még valami… Mi is? Ja, igen: színház! A Váróterem Projektnek ez az egyik érdeme: azáltal, hogy olyan témákhoz nyúlnak, amelyek megütik mindannyiunk, minden kolozsvári (és nem csak) egyetemista ingerküszöbét (és most nem számít, hogy milyen eszközökkel, és az sem, hogy amit csinálnak az alternatív színház, vagy csak független próbálkozás, hogy újak-e a formák vagy sem – szóval ezek most mind legyenek mellékesek), ezáltal egy teljesen új réteget vonzottak a színpad közelébe. Egyrészt. Másrészt pedig a dohosodó jelmez-, poros zsinórpadlás- és recsegő deszkaszaggal telített erdélyi légterünkbe behoztak valami mást, valami lazát, valami fiatalosat, de mindig elgondolkodtatót, szóval valami olyat, amiből hiányt szenvedünk még most is, pedig már három évesek lettek a várótermesek. Meg is ünnepelték ezt a Mit csináltál három évig? című előadásukkal, és ahogy az egyetemista visszatekint a mögötte lévőre, úgy ez a társulat is hátrapillanthat. Látnak majd szám szerint hat bemutatót, kisebb-nagyobb sikereket, de mindenképp észre kell venniük azt a fokozott kíváncsiságot, amely munkájukat kíséri úgy a közönség mint a szakma részéről. Kicsit a formalinban úszó furcsa idegen-képét juttatják eszembe, hiszen úgy is vizsgáljuk őket: nem tudjuk, mire képesek igazán, de egyértelműen érdekesek, kicsit félünk is tőlük, mert nem vagyunk még hozzá- (hozzájuk) szokva, de azért mindannyian szeretnénk megsimogatni őket, had’ lám, milyen érzés! Hát jó. Igen, alapvetően jó érzés. És ezt éreztem a szombati előadás alatt is, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy a nézőteret ellepték a játszók barátai és ismerősei. Olyan igazi kisközösség formálódott egy estére, melyet nem csak az egyetemi történetek, de ez a különös színházi beszédmód szeretete is egybeolvasztott. Ezért bátran állítom: a Váróterem Projektnek, sok egyéb mellett, közösségépítő szerepe is van. Meg missziója, uram bocsáss, hiszen sokakhoz kell eljuttatniuk valamit a színházból, mint ilyen pedig, hatalmuk is van, mert előttük a lehetőség, hogy ízlést- és közönséget formáljanak. Lehetőleg olyanokat kell megtalálniuk, akik eddig elzárkóztak mindattól, amit színháznak nevezünk. Ehhez pedig, azt hiszem, a jövőben még merészebb, még formabontóbb, még progresszívebb, még alternatívabb eszközök kellenek. Szóval nagy a felelőssége és feladata ennek a kilenc fiatal színésznek, kicsit féltem is őket (nyilván ok nélkül), de bízom benne, hogy a megkezdett úton, még több erővel és még profibban tudnak majd haladni egyenesen előre, ahogy eddig.

Már csak azért is remélem, hogy a harmadik szülinapot követi majd a hatodik, kilencedik és így tovább, mert öröm volt hallani azt az önfeledt ujjongást, ami az előadás után, a színfalak mögül kihallatszott: ezek a srácok és lányok élvezik amit csinálnak. Kell ennél nagyobb szülinapi ajándék?

Isten éltessen, Váróterem Projekt!