Orbán Bernadette – Ungvári Zrínyi Ildikó: Testtel festeni, tánccal hegedülni

Orbán Bernadette – Ungvári Zrínyi Ildikó: Testtel festeni, tánccal hegedülni

A Játéktér 2015. nyári számából

Interjú András Lóránt koreográfussal

Hogyan kezdted? Színész-előképzettséged van, azután pedig tánctanár lettél…

Fordítva volt. Először voltam táncos, meg bizonyos szinten koreográfus is. Körülbelül tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor elkezdtem „koreográfiákat” csinálgatni, de abban az időben még csak a versenytánc szigorú formai keretein belül, ugyanis a nyolcvanas évek második felében működött Csíkszeredában egy elég komoly társasági tánc-, és később versenytáncmozgalom Antal Miklós vezetésével. Ő volt az az ember, aki felvételire is segített felkészülni, miután eszembe jutott az az elvetemült gondolat, hogy engem a tánc csak úgy önmagában nem elégít ki. Versenytánc-viszonylatban ez egybeesett azzal az időszakkal, amikor épp átbillentem a junior kategóriából a senior kategóriába – vagyis tizenkilenc éves voltam, mikor abbahagytam az aktív versenytáncot, és elmentem színésznek Kolozsvárra. Ott már rögtön az első héten dolgoznom kellett a színházban, vagyis színházi koreográfiát voltam kénytelen csinálni, amiről akkor még azt se tudtam, mi az. De helyzetbe voltam hozva, egykettőre beletanultam. Nagyon fontos volt a színházi „infúzió”, mert ez indított el a táncszínház irányába. Mesterkurzusokra kezdtem járni, külföldön, mert itt, a környéken nem lehetett ilyesmit tanulni. Ezek voltak az első igazán komolynak mondható elmozdulásaim a táncszínházi koreográfia irányába – de ugyanakkor más, általam addig nem ismert mozgásrendszerek, műfajok irányába is (pantomim, flamenco, tangó, musical stb.) A versenytáncból sok mindent megtanul az ember, sok műfajnak az alapja – örültem is ennek később, koreográfusi kalandjaim során, viszont azt, hogy mi a koreográfia művészete igazából, azt menet közben értettem meg, és ez az elmélyülési folyamat még mindig tart. Sajnos ez a szakma nemcsak annyi, hogy valaki képes egy adott műfajon belül összeállítani egy figurasort, hanem ennél sokkal több. Tulajdonképpen rendezés, csak a nonverbális kommunikáció, vagyis a mozgás és a tánc formanyelvén.

Többet tud-e a táncos teste, mint a színész teste? Vagy másképp tudja?

Nem tud többet, csak tudatosabb. Az ember alapból, ösztönösen hoz egy testkultúrát, és annak nagy részét reflexszerűen végzi. Egy táncos gyakorlatilag ezt tudatosítja. Ezt egyébként a hétköznapi ember is meg tudja csinálni, csak nem olyan tudatossági szinten. Ehhez évek kellenek, amíg ezt az ember eléri. Van ennek veszélye is, amikor elkezd az ember tudatosan gesztikulálni, vagy bánni a testével, akkor abban egy idő után lesz valami hamis. Elveszítheti a természetességét. Ez ugyanolyan, mint a beszéd. Ha az ember kiműveli a beszédtechnikáját, rátevődik jó adag művi dolog, egy tájszóláshoz képest. Ott is az a kérdés, hogy mennyire tartja meg a természetességét, miközben az egész arcberendezése átformálódott, tisztábban ejti ki a hangzókat. Ugyanígy van a táncban is, elvileg egy művi folyamat indul be – a kérdés az, hogy mennyire tud mögé sorakoztatni, amit a hétköznapi ember, önmagától, reflexszerűen tud. A színésznél is egyébként, és színésszel azért jó dolgozni ilyen műfajban, mert ott sok ilyen tartalom-forma társítás együtt kéz a kézben jár még. Ki lehet hozni egy olyan autentikus formavilágot a színészből, ami nem veszíti el a tartalmat, sőt meg tudja erősíteni. A táncosnál erre kicsit rá kell dolgozni, hogy a megszokott rutint levetkőzze. Hosszú évek során kialakul egy mozgáskultúrája – az, hogy milyen amplitúdóval, milyen dinamikával mozog, milyen formákat használ –, és egy idő után ezt nehéz levetkőzni, hogy autentikus dolgot szüljél. Ez a nagy feladat a táncosnál. A színésznél az a nagy feladat, hogy minél plasztikusabb legyen, minél inkább ki tudja a koreográfus művelni azt az autentikus formát, amit ő hoz, hogy megnövelje az amplitúdóját, dinamikáját, plaszticitását, a táncosnál meg valamilyen értelemben el kell rontani ezt. Az egyiknél javítani kell, a másiknál rontani kell, úgyhogy ettől még tánc legyen ez is, az is.

A színésznél mindig ott van kéznél a beszéd, amibe még bele lehet kapaszkodni, míg a táncosnál nem, ha a táncszínházról beszélünk.

Alapvetően a táncosnál is ott van.

Nem igaz az, hogy a táncos alapvetően mindig a testére bízza magát?

Szerintem nem. Erre én azt szoktam mondani, hogy amikor két civil ember találkozik a diszkóban, nem csak táncolnak, beszélgetnek is. Az egyik a másikat nem zárja ki. Sőt, fontos a kontraszt: mialatt egy dolog történik testi közelség szempontjából, lehet, hogy teljesen másról beszélnek, azt erősítik meg, vagy annak mondanak ellent. Vagy hallgatnak. Tehát a beszéd folyamatosan jelen van, még akkor is, ha hallgatnak. A gondolatiságot nem zárja ki a tánc. Bár az érzelmek felől közelít, mindenképpen, de a gondolatnak is ugyanazok a lépcsőfokai. Van valami érzés, amit az ember megfogalmaz gondolat formájában, és utána közöl. A tánccal is így van. Itt inkább arról van szó, hogy minőségében, koncentráltságában, elvontságában, információhordozás szempontjából különböző nyelvezetről beszélünk. Problémák vannak viszont a két nyelvezet párosításában. A tánc először is nem arra van, hogy történetet meséljen a szó szoros értelmében. Azért nem, mert nem az információk, hanem az érzelmek szintjén közöl, elsősorban, primer szinten, mert ez elvont, nem lehet egy gesztusról pontosan megállapítani (hacsak nem sztereotip gesztusokról van szó), hogy konkrétan mit jelent. Összetettebb, mint a fogalmi nyelv. Egy költői nyelven megírt szöveg sokkal jobban passzol a tánchoz, mert ott elsősorban metaforákban közöl az ember, nem információszinten. Mögöttes tartalom, ritmus, dinamika van benne. Amikor össze kell hozni a kettőt, az első dolog az, hogy a szöveggel, a hétköznapi közlésen túl, valamit kezdeni kell. Amitől elkezd elcsúszni a zene irányába, mert attól sűrítettebb forma lesz, és akkor nagyobb az átjárhatóság a két nyelvezet között.

Zene és költészet fele is?

Minden olyan irányba, ami a zene irányába közelít a ritmus, dallamiság miatt. Fontosabb lesz a szövegben a dinamika, dallamvilág, zeneiség, mint az információ, amit hordoz. Dramaturgként ezen kell dolgozni annak, aki táncszínházban szöveget szeretne használni. És az az alapszabály, hogy ki kell zárni a rutinreakciót, a reflexszerűt. Erre mindenféle technikai módszer van. Én például azt a módszert szoktam használni, hogy teljes mértékben véletlenszerű vagyok. Én saját magamat is megpróbálom folyamatosan átverni, és meglepni, mármint olyan értelemben, hogy ne csináljak előrelátható dolgokat, mert mindenki ugyanarra gondol.

A szokványos dramaturgia ellenében?

Igen. A jó rendező is egy helyzet felépítésében így jár el, ha el akar jutni A-ból B-be: nem az egyenes utat választja, hanem a kerülőt. Ez azt jelenti, hogy amikor adsz egy feladatot egy színésznek vagy egy táncosnak, akkor az agyat ki kell kerülni, nem a célt kell belőni az ember agyába, mert akkor csak sztereotip dolgokat hoz. Egy teljesen másik irányba kell elindítani őt, azért, hogy oda érkezzen, ahová szeretném, hogy érkezzen.

Vagyis ki kell kapcsolni a rációt…

Igen, ki kell kapcsolni a rációt, hogy lehetőleg ne vegye az ember figyelembe a végcélt, amikor alkot, mert ha figyelembe veszi, szinte lehetetlen, hogy kizárja a sztereotípiáit. Én úgy kerülöm ki a leghatékonyabban, hogy teljesen véletlenszerű instrukciókat adok az embereknek, és megszületik egy koreográfia mint anyag. És legtöbbször ugyanilyen véletlenszerűen döntöm el, hogy melyik koreográfiai anyagot használom, melyik helyzetben. Tehát még azt is kizárom, hogy azt használjam, amelyik leginkább adná magát, hogy az adott helyen legyen. A lényeg az, hogy ellenponthelyzetbe kerüljenek a dolgok. Még az se működik nálam, hogy elindulok otthonról és elgondolom, hogy mit szeretnék csinálni, mert mire beérek a próbaterembe, biztos, hogy teljesen más fog történni. Az a pillanatnyi spontaneitás lesz egy nagyon erőteljes belső tartalom, amit a táncos aznap hordoz. Aminek elvileg semmi köze nincs ahhoz, ami egy szituációba bele fog kerülni, de van valami, ami nagyon személyes belőle, és arra szükség van.

Miért jó, hogy abból a lelkiállapotból születik meg az a forma? És akkor mi köze a darabhoz, amiben használni fogod?

Nincs köze hozzá. De egy szerves forma, és nem egy rutinszerű, ami majd behelyezve egy helyzetbe, teljesen más tartalmat kap, de a szervessége nem vész el. És megvan az esélye, hogy a táncos ne csak megfeleljen, hanem táncoljon is. Ne csak egy kottát játsszon le, hanem zenéljen.  Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a kanonizált formákat nem lehet ugyanolyan szervesen megtölteni. A színházi helyzet még egy versenytáncosnál is fontos, ettől válik élővé egy helyzet.

És ehhez, ha a kortárs tánc formanyelvén szeretne alkotni, szükséges-e, hogy valamilyen klasszikus táncformában legyen előképzettsége? Vagy lehet ezt anélkül is?

Nem lehet. Próbálkozni lehet bármivel, de a tánc is ugyanolyan erőteljes szakma, mint a zene, nem lehet hazudni benne. Tudni kell először hangszeren játszani, hogy lehessen zenélni. Itt is valahogy így van: szinte mindegy, hogy milyen műfajban, de táncolni kell tudni, és csak akkor lehet különböző műfajokban kirándulni, felrúgni a formát. A kortárs tánc nem formákat akar visszaadni és megtölteni tartalommal, hanem új formákat akar létrehozni. Ez egy kicsit ilyen trepljovi hozzáállás.

A nem a helyzetből jövő formák megtalálásáról beszéltél. Honnan lehet tudni, hogy éppen az-e a jó mozdulat, vagy forma?  Miről tud az ember meggyőződni, hogy most ez lesz a jó, amit éppen megtalált?

Meglepő lesz a válaszom. Akármi jó, csak legyen táncnak nevezhető. Miután valamilyen impulzus alapján megszületik a bruttó anyag, nem az a kérdés, hogy jó-e vagy nem, hanem az a kérdés, hogy megvan-e a koreográfusnak és a táncosnak az a szaktudása, hogy tudatosan egy bizonyos stilizációs szintre eltolja dinamikailag, plaszticitásban, tartalmiságban. Komponálni tudjon vele, mert az csak egy kezdő anyag. Az a fontos, hogy ez egy szerves, személyes dologból jöjjön létre. Például egyszerűen azt mondom a táncosnak, amit sokszor szoktam alkalmazni első év első heteiben a tanítványaimnál, hogy csináljon nyolc-kilenc „lajhár pozíciót” egy széken, üljön ernyedten. Itt a csel az, hogy nem azt mondod neki, hogy csináljon egy koreográfiát abból a mélabús állapotból, amiben éppen van, hanem egyszerű és konkrét dolgot mondasz, amit meg tud csinálni. A lényeg az, hogy ahogy megcsinálja a feladatot, abba a saját maga magatehetetlensége fogalmazódik bele, anélkül, hogy ő azt tudná. Ha tudná, akkor elkezdené keresni, hogy hogyan magatehetetlen, fáradt vagy unott az ember, és akkor előjönnének a sztereotípiák.

Van-e olyan táncos mestered, akinél ezeket a dolgokat jól látod működni, akitől tudsz tanulni?

Én elég sok embertől tudtam tanulni. Nem tudom különválasztani, mert a legnagyobb tanító az volt, ahogy a sorsom alakult, és itt visszakanyarodom az első kérdésre. Életem első húsz évében zenész voltam. Hegedültem és klasszikus gitáron játszottam. Közben táncoltam, és húsz éven keresztül nagyon intenzíven képzőművészettel foglalkoztam, festettem. Közben bejött a színház, színész lettem, majd tanár. Mindegyik terület követelte a magáét és kiegészítette egymást. És nagyon hamar rájöttem, hogy azért csúszom el a színház irányába, mert külön-külön egyik sem elégít ki. Hanem ennek az összessége, ami nekem megfelel. Ez nagyon szerencsés helyzet, hogy az életem így alakult: átjárásom van különböző művészeti ágak között, van összehasonlítási alapom, és sokféle konzekvenciát le tudok vonni.

Akkor te tudod, hogy kell testtel festeni, vagy tánccal hegedülni…

Azt tudom, hogy számomra az alapművészet a zene. Szerintem nincs művészeti ág, ami létezni tud a művészben levő nagyon erőteljes zeneiség nélkül.

Létrehoztál egy társulatot, András Lóránt Társulat néven, a frissen végzett diákjaidból.[1] Az, hogy a saját neveddel jelölted meg a társulatot, azt sugallja, hogy a csapatnak van egy sajátos stílusa.

Egyértelműen ezt jelenti. Nem volt ez egyszerű döntés, hogy én a társulatot saját magamról nevezzem el. Az elején kicsit zavart, de a tánc világában ez elég gyakori. Végül is be kellett látnom, hogy valóban az a helyzet, hogy egy bizonyos koreográfiai módszer, világlátás köré lettek emberek kinevelve, ők egy nagyon különálló irányt képviselnek, és elég erőteljesen. Legalábbis ki merem jelenteni magamról, hogy megtaláltam magamnak egy irányt, megtaláltam azt, aki vagyok.

A közös világlátás és formanyelv mellett egy lefedetlen terepet is látsz, amelyen ők majd haladni tudnak előre?

Én azt remélem, hogy ezt az utat, amit közösen alakítottunk, az erőteljesebbek tovább tudják formálni, a saját maguk irányába. Ez már történik is.

Azt mondod, hogy közösen alakítottátok.

Így van. Ez nem úgy történt, hogy én mint guru elmondtam, hogy ezt így kell csinálni. Ez kölcsönösen működik. Én magam rengeteget gazdagodtam általuk, a saját szakmaiságomat illetően, rengeteget tanultam tőlük és bővült a látásmódom. A táncosok egy része egészen profi volt a saját műfajában. És nemcsak általam fejlődtek, hanem kollégáim által is. Ilyen például Luca Kinga is, aki a klasszikus műfajban képezi őket, mert sajnos abból az irányból egyelőre kevesen kerülnek ide.

Tudsz-e olyan társulatot a környéken, Romániában vagy Magyarországon, amelyik a tietekhez hasonló kifejezésmódú?

Nem tudok, itt a környéken, sőt elég széles terepen nem. Azért merem ezt így kijelenteni, mert bár abban, amit én csinálok, szigorúan koreográfiai, technikai dolgokat illetően a 20. században nagyon sok ember volt Merce Cunninghamtől és Pina Bauschtól kezdve Nagy Józsefig, akik sok vetületét csinálták és csinálják is a világban (és akiktől, ha nem is közvetlenül, hanem tanítványaiktól, munkatársaiktól sokat tanultam) – viszont, ami plusz, hogy a mi táncszínházunk nagyon erősen színházi.

Előadásaitok sikeresek a fiatalok körében. Mit gondolsz, miért van ez?

Azt hiszem, azért, mert a tánc nem az intellektusra hat elsősorban, hanem az érzelmi világra. Nem elgondolkodtatja, hanem erőteljesen bevonja, zsigerileg hat a nézőre. És az is érdekes, hogy nincs korosztálybeli határ, az idősebbet és a fiatalabbat is ugyanúgy vonzza. Csodálkozom mindig, amikor azt mondják, hogy ez rétegszínház, pedig nem az. Ha gond van, az nem azért van, mert nincs rá közönség, hanem mert esetleg nem jut el hozzá az információ. Vagy, mert nem használjuk ki azokat az eszközöket, amiket ma használni kell ahhoz, hogy az információ időben jusson el az emberekhez. Amikor egyszer csak nincsenek olyan sokan, mert esetleg aznap sok más előadás is van, akkor rájövünk, hogy hoppá, ugyanúgy kell a PR-ral is foglalkozni.

Van PR-osotok?

Eddig mi csináltuk azt is, de már van erre egy külön emberünk, Fülöp Tímea.

Vannak-e nehézségei a társulatnak?

Mint minden induló társulatnak, nekünk is vannak.  Elsősorban az, hogy nincs egy kosár pénz a hátam mögött. Ez egy független társulat, amihez ragaszkodom, hogy független maradjon. Persze, rengeteg áldozatot is kell hozni, hiszen itt tényleg akkor van fizetés, ha megdolgozunk érte, ez pedig egyfajta szűrőt is jelent. Van, aki bírja ezt, de van olyan is, aki nem. Helyzeti előnyünk is van, mert nincs ilyen társulat több, a sepsiszentgyörgyi M Stúdiót leszámítva, amely nem független, hanem állami támogatású.

Van már saját játszóhelyetek?

Van állandó játszóhelyünk, a zsinagóga, a Brăila utcában, csak eddig azért nem játszottunk ott, mert adminisztratív problémák voltak. De lassan most már be tudunk költözni oda. A helyi zsidó közösségtől kaptuk meg egy évre, megpályáztuk, és megnyertük.

Hány tagja van a társulatnak?

Állandó tag hét van, de vannak bedolgozó táncosok is. A létszám mindig az adott előadástól függ.

Tervek a jövőre nézve?

Először is, hogy el tudjuk kezdeni a munkát a saját játszóhelyünkön a zsinagógában. Ott nemcsak a saját előadásainkat játszanánk, hanem befogadó színház is lenne. Főleg táncszínházi projekteket szeretnénk ide hozni, de nem csak, mindenféle olyan független, performatív művészeti megnyilvánulást is, ami nem kap elég figyelmet az államilag finanszírozott intézményi formák kereteiben. Felvállaltan a független színházi formákat támogatva, de természetesen fontos a szakmaiság – nem szeretnék egy amatőr kultúrházat létrehozni. Ezenkívül tánctanfolyamokat szervezni különböző műfajokban a civileknek. Workshopokat kellene tartani a szakmának. Illetve az a terv, hogy amit a tagok keresnének oktatásból, azt rájuk visszafordítani, hogy ők is tovább képezhessék magukat.


[1]A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai (szerk. megj.)