Hegyi Réka: Íme, itt a bábszínház!

Hegyi Réka: Íme, itt a bábszínház!

A Játéktér 2015. téli számából

Fotó: Dudás Levente

Fux Feszt − Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválja[1]

A bábszínház az egyik legősibb és talán a leggazdagabb színházi műfaj, Erdélyben mégis ritkán kerül a figyelem középpontjába, ritkán ír róla a sajtó, nagyon kevés a műfajnak dedikált rendezvény és a szakmai találkozások lehetősége. A Kolozsváron évekig szervezett Romániai Magyar Bábos Találkozó[2], majd a néhány kiadást megért Cimborák Bábos Találkozó[3Sepsiszentgyörgyön volt a bábosok kizárólagos találkozási lehetősége, de ezek a rendezvények anyagi, technikai, emberi okok miatt megszűntek. Azonban a találkozás, a hivatásos fórumon való részvétel, sőt talán a megmérettetés igénye is megmaradt.[4Részben ezt a hiányt pótolja a kétévente szervezett Fux Fesztivál. A nagyváradi társulatalapító képzőművészről elnevezett bábos fesztiválon a romániai magyar hivatásos bábszínházak találkoznak, szakmai zsűri[5értékeli és díjazza előadásaikat, tematikus szakmai beszélgetésekre hívják a résztvevőket, a marosvásárhelyi egyetemen tanuló bábosok is bemutatkoznak és nem utolsósorban elég pontos képet lehet alkotni arról, hol tart ma a bábjátszás Erdélyben.

A kísérőprogramok és találkozások mellett talán mégis az a legfontosabb, amit előadásaikban „mondanak” el magukról a társulatok. Mint minden fesztiválon, a Fuxon is bekövetkeztek technikai malőrök, egy-egy előadás nem a legjobb formáját mutatta, de bizonyára ezek sem véletlenek, és mint a mesében, a jó előadások kiállták ezeket a próbákat is, a problémásabbak pedig akkor sem lehettek volna paravánrengető előadások, ha nem ütköznek nehézségekbe.

A versenyprogramba benevezett produkciók mellett a társulatok és a fesztivál vendégei lehetőséget kaptak más előadások bemutatására is. A nagyváradi gyermeknézők mellett, akik hangosan és lelkesen örültek az eseményeknek, azoknak is hasznos volt a műsorkínálat bővülése, akik pontosabb képet szerettek volna alkotni az általános helyzetről vagy a társulatok munkájáról. Még az sem tűnik teljesen kizártnak, hogy egy-egy díjazott nem csupán a versenyben szereplő alkotás miatt nyerte el a zsűri elismerését. Éppen ezért az sem indokolt, hogy külön blokkban összegezzük a hivatalos és az off program előadásait.

A házigazda Szigligeti Színház Lilliput Társulata a Két mese a hársfa alatt (rendező: Vranyecz Artúr) bemutatójával és A helység kalapácsa (rendező: Bartal Kiss Rita) című rendhagyó irodalomórával vett részt a fesztiválon. A két különböző eszköztárral létrehozott előadás közös vonása a bábosok lelkes, tehetséges játéka és az élő zenei kíséret, ami meghatározza a ritmust, valamint kiváló hangeffektusokkal gazdagítja a produkciókat.

A két előadásban nagyon eltérő a képzőművészeti megközelítés. A Két mese… hősei groteszk, erősen kiugró szemű, tekintet nélküli pálcás bábok – Kelemen Kata alkotásai –, akik három egymás mögötti síkban járnak be egy teljes színpadot, az Árkádia széles nyitású előadótermét. A helység kalapácsának szereplőit naiv síkbábok keltik életre (díszlet és jelmez: Rumi Zsófia), de a figurák lényegét jól és pontosan megragadó vonalak mellett (a bíró például félkaron könyökölve fekszik, és „unottan” lebeg be a tett helyszínére) a színészek pazar gesztusai, felerősített mimikája teszik kacagtatóvá az irodalomórát, amit egy meghitt kisteremben látunk – az előadás minden bizonnyal „befér” egy hagyományos osztályterembe is. A szereplők „stábtrikókat” viselnek: ezeken elöl a költemény ikonikus tárgyai láthatók: a harang, a leszakadt és ettől abszurdnak tűnő fül,
valamint a mindenki eszét elvevő és indulatait felerősítő italos korsó. A hátoldalon „kifordított és felfordított” írással Petői neve, alatta a költemény és egyben az előadás címe. A helység kalapácsa méltán megnyerte a II. Fux Feszt nívódíját.

Két előadást mutatott be a kolozsvári Puck Bábszínház társulata is: Demeter Ferenc több, Mátyás királyról szóló népmesét dramatizált, Ha én lennék Mátyás király (rendező: Urmánczi Jenő) címmel, versenyen kívül pedig az Orbán János Dénes átiratában Méhes György Murok Matyi kalandjai című könyvének meséiből született Hol a világ közepe? című előadást, amelynek rendezője Varga Ibolya.

A két produkció nem hasonlít egymásra, de egy közös vonásuk mégis akad: a bonyolult meseszövés, ami néha megakasztja az amúgy is törékeny ritmust. Felnőttként is többször kapjuk fel a fejünket: mi történik, vége? Hát nem, folytatódik. A Mátyás-mesékben ilyen jelenet, amikor az előadás vége felé két bábos kibújik a pindur paraván mögül, jelmezük kalózra és börtöntöltelékre egyaránt utal (tervező: Liviu Bora), nem tudjuk, miért, honnan csöppentek a mesébe – később, az előadás legvégén lesz szerepük, interaktív játékot követően a gyerekek sorából választanak és koronáznak meg egy igazságos királyt. Méhes György meséi pedig realisztikus élethelyzetből indulnak ki, majd a fantáziavilágba csapnak át – ám az előadásban a két világ nem szervesen fonódik össze, az alkotók megtartják a linearitást, a mesélést pedig játékkal duplázzák. Így a tárgyakból, például a zoknikból, csíkos harisnyákból összeálló lények, bármennyire is viccesek, illusztrációk. Mellettük ott van sok, túl sok olyan tárgy, ami nem szervesen alakul át a gyerekszobában fellelhető tárgyakból meseszereplővé, például az autót egy kocsi alkotóelemeiből rakják össze, a csudálatos utazások színtere pedig kinagyított természetfotókból álló díszletparavánok (tervező: Epaminonda Tiotiu).

A Ha én lennék Mátyás király című előadást díjazták Nagyváradon[6], és bár külön elismerésben nem részesült, a szakmai zsűri kiemelte a fiatal színészek alakítását: a klasszikusnak tartott, paraván mögött zajló, kesztyűs bábok mozgatását értékelték, hiszen a látszat ellenére ezt a műfajt kevesen művelik profin. Mindkét produkcióból hiányzott viszont a bábelőadások másik fontos összetevője, a zene ereje: pozitívum, hogy nem felvételről játszanak be oda nem illő dalokat, ám az élőben előadott énekek erőtlenre, érthetetlenre sikeredtek.

A Brighella Bábszínház Cseresznyevirág című előadásához Kaszás Villő dramatizált japán meséket, Rumi László rendezői irányításával pedig szép bunrakutanulmányt mutattak be a fiatal művészek. A Szatmárnémetiben született produkcióval szemben természetesen nem támaszthatunk olyan igényeket, mint egy hagyományos, autentikus bunraku-előadással, de a letisztult szépségű bábok – Bodor Judit és Szász Zsolt munkái –, a szinte naiv, inkább csak hangulatában keleti díszlet és az érzékeny, koncentrált színészi munka a fesztivál egyik legüdébb színfoltjává varázsolta az egyórás mesét.

A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház is két előadással mutatkozott be. A Mátyás királlyá koronázásáról szóló népmesét Csibi Szabolcs előadásában históriás ének meséli el, és árnyjáték illusztrálja. Nagy Kopeczky Kálmán rendezését plusz töltettel az előadás utolsó percei látják el: a Szent Korona körül legyeskedő turisták (közöttük a felszabadult gyermekcsoport) és az őket terelgető idegenvezető megkérdőjelezik viszonyulásunkat a hatalom jelképeihez.

Verstől versig hajt a csordás címmel Kányádi Sándor humoros költeményeiből válogatott a Cimborák alkotócsapata, és frenetikus játékkedvvel, elsősorban maszkos játékkal életre is keltették az ökrösszekeret, a kecskét, a lovakat, a vásári forgatagot – benne tündéri, szedett-vedett kellékekkel eljátszott vásári bábjelenettel –, és a falusi élet szinte archaikus figuráit. Az előadásban szereplő színészeket a szakmai zsűri alakításdíjjal jutalmazta.

A marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház Momója, amit Michael Ende nyomán Gyulay Eszter írt és Rumi László rendezett, kis, finom részletekig kidolgozott, fából faragott bábokkal kelti életre a kisváros szereplőit (tervező: Balla Gábor). Ez az arány meghitt játékteret követel meg, a nagyváradi bábszínház nagyszínpadán így sok-sok részletet elnyelt a nagy tér, és úgy tűnik, az előadás ritmusára és játékidejére is kedvezőtlenül hatott. Az időhiányt megfejtő mély, költői és elsősorban minket, felnőtteket elgondolkodtató mesének az egyenlőtlen színészi játék sem kedvezett: a precíz, a bábokra vagy figurákra koncentráló alakítások mellett kulcsfigurákat játszó színészek sajnos csak felmondják a szöveget.

Nagyon sok problémát vetett fel a Csiky Gergely Állami Magyar Színház fesztiválon bemutatott három előadása. Az Apakalandban – Neil Gaiman meséjét Ioan Brancu rendezte – Apa elmeséli útját a sarki bolttól hazáig: népszerű játékfigurákkal (dínó, póni) mutatnak be egy játékkedvtől és humortól pezsgő, hihetetlen elemekkel megtűzdelt történetet, ám ha el is fogadjuk a helyszínként megjelölt konyha „oda nem illő” tárgyait, sok megoldás hatásvadásznak tűnik. A másik, versenyen kívül bemutatott előadás, A hétfejű tündér ennél súlyosabb vétségeket követ el: itt papírszínházban, sok-sok magazinból kivágott díszletelemmel és síkbábbal mutatnak be két ismert mesét, és óhatatlanul ezek igazát keressük és várjuk, de nem találjuk, és más választ sem kínál a dramatizáció (amelyet nem jegyez senki). Az elődás kerete is be nem váltott ígéretnek bizonyul: két hajléktalan kérezik be a terembe, akik mesélnek a közönségnek, ám a végén nem zárul le ez a szál. Antal Attila rendezése két Lázár Ervin-mese esetlen összedolgozása. A gyermekzsűri a temesvári Csomótündérnek ítélte oda díját, a hivatásos ítészek pedig az előadás látványvilágát (Miareczky Edit munkája) díjazták. Minden döntés mögött szubjektív meglátások is lapulnak, de a díjátadón elhangzott rövid felvezetőkből nem derült ki a szakmai indoklás.

A Csomótündérnek – Gimesi Dóra meséjét Fekete Ádám dramatizálta és Bereczki Csilla rendezte – kétségen kívül sok érdeme van: nagyon fontos témát jelenít meg, valamiféle mesés magyarázattal szolgál az egyre gyakoribb válásokra. De talán éppen a morális felelősség miatt jó lett volna szakemberek bevonásával is elemezni az érzékeny témát, hogy a jó szándék ne vezessen felháborodott reakciókhoz. Elbagatellizáltak magyarázatokat, a csodás meseelemeket kilúgozták az előadásból az alkotók, de még a mindenért felelős Csomótündér bájos emberi vonásai is megszűntek. Maradtak a fehérbe öltöztetett, fehér arcú emberek (mint sápadt elme-gyógyintézeti betegek?), a tiritarka, bohócosra vett Csomótündér, aki mindent elszúr, majd az amúgy is összezavarodott gyermek nyakába varrja terheit és elrohan Grönlandra nyaralni. A játéktér hangsúlyos részét egy zöld kanapé foglalja el, amit viszont alig használnak (paravánként, ülőalkalmatosságként szolgál egy-egy jelenetben).

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nemrég alakult bábtársulata is bemutatkozott a hivatásosok seregszemléjén: a Cókmók, avagy a morgolódó szekrénymanó című előadásban, amit G. Szász Ilona meséjéből Nagy Regina rendezett, egy bumfordi manó küzd meg új barátaiért, a bábokat életre keltő színészek pedig pontos, fegyelmezett alakításaikkal bebizonyítják: nincsen bábos színészi kvalitások nélkül, és hiába bármilyen diploma, elhivatottság, alázat, a műfaj szenvedélyes szeretete és sok munka nélkül senkiből nem lesz bábos.

A képzések és műhelymunkák pótlása miatt fontos lett volna, ha több társulat él a szervezők kínálta lehetőséggel, és ha nem is lehet jelen a fesztiválon annak kezdetétől a végéig, 2-2 képviselőjük megnézhetne minden előadást, részt vehetne a beszélgetéseken, és hazatérve megoszthatná élményeit, új ismereteit a csapatukkal. A nyírbátori Szárnyas Sárkányok gólyalábas utcaszínházi megnyitója a Holnaposok terén, a klasszikus vásári bábjáték Vitéz László és az elátkozott malom Pályi János előadásában, a kecskeméti Ciróka Bábszínház Hamupipőke című előadása, a debreceni Vojtina Bábszínház Ki hol lakik?, valamint a Budapest Bábszínház Tíz emelet boldogság című előadása is szerepelt a Fux programjában – ezek közül mindegyik hasznos élmény lehetett volna kezdőknek és haladóknak egyaránt.

A társulatok művészeti vezetői, igazgatói, rendezői is hiányoztak (tisztelet a kivételnek. Jó lett volna néha az alkotóknak, az előadásokat jegyzőknek, és nem az amúgy is kiszolgáltatott bábosoknak szegezni egy-egy kérdést. Jó lett volna, ha kialakul egy helyzetkép a bábosok mindennapi gondjairól: ugyan minden társulat más-más helyzetben van, sok esetben hasonló problémákkal küzd – ezek egy része kiderült az esti beszélgetéseken, ahol a szervezők által javasolt témák (irodalom és bábelőadás viszonya; a bábos oktatás; és kevéssé tudományos témaként asztrológia és mese viszonya) mellett terítékre kerültek az előadások által felvetett kérdések is. Aki ott volt, nyitott volt, tanulhatott belőle, ennél viszont sokkal fontosabb: céhbeliekkel találkozhatott, megerősödhetett a műfajba vetett hite, és remélhetőleg nem „csak” bábosnak fogja érezni magát ezentúl, hanem csupa nagybetűs BÁBOSNAK.

—————-

[1] 2015. október 5−10., Nagyvárad. A fesztivált első alkalommal 2013-ban szervezték meg.

[2] A Romániai Magyar Bábos Találkozó 1998 és 2005 között hét kiadást ért meg.

[3] A Cimborák Bábos Találkozó 2009 és 2011 között három kiadást ért meg.

[4] Az állítás bizonytalanságát az okozza, hogy az első Fux Feszten, 2013-ban két alkotó is visszautasította a neki, illetve társulatának ítélt díjat: állításuk szerint így szerették volna felhívni a figyelmet a bábszínházi előadások gyenge színvonalára.

[5] A II. Fux Feszt szakmai zsűrijének tagjai: Kozsik/Novák Ildikó bábszínész, teatrológus, Zsigmond Andrea kritikus, Sardar Tagirovsky rendező és Horányi László színész.

[6] A fesztiválon pedagógus zsűri is ítélkezett: az óvodás-kisiskolás korú gyerekeknek bemutatható produkciók közül a Ha én lennék Mátyás király című előadást találták a legjobbnak.