Gergely Borbála: A test létezése

Szelfi és a bőr tapintása, virtuális üzenet és papírra írt levél, a nyelv és a test létezése, valamint korlátai: a Parental Ctrl című koncert-előadást november elsején mutatták be a kolozsvári Ecsetgyárban (Fabrica de Pensule). A Sinkó Ferenc által rendezett előadás íve lassan, óvatosan vezet az Y generáció tagjainak vidám perceiből kiüresedett tereken, felismeréseken, bebábozódáson át egy határozott körvonalakkal bíró, de korántsem önfeledt állapotig.

A beharangozó szerint a produkció „az Y generációról és szüleikről, a virtuálfüggőségről és valóságból való menekülésről, a generációk közti kötődések és szakadások elkerülhetetlenségéről” igyekszik szólni. Ezt a törekvést a cím is jelzi, amely nem pusztán jelentésével – szülői ellenőrzés vagy kontroll – sűríti az előadás tartalmát, de a benne megjelenő „Ctrl” ikonografikusan is utal az Y generációra, annak összes jellemzőjével együtt (a technikai eszközök és online kommunikáció fontossága, a valós terek helyett virtuális terekben való létezés stb.).

A címben előrevetített egyirányú folyamat helyett azonban kétirányú, egy szülő-gyerek viszony ábrázolása bontakozik ki a jelenetek láncolatában, belefűzve ebbe az ő nyelvhez, térhez és testhez való viszonyaikat is. Alapvetően valóban a fiatalok és a szüleik között tátongó generációs szakadék köré szerveződik az előadás, amely kézenfekvő kontrasztok formájában jelenik meg – például a fiatalok kezében felbukkanó okostelefonok és a produkció végén játékba kerülő, szülők által papírra írt levelek a virtuális és a tapintható valóság ellentéteként jelennek meg. Ez a kontraszt az előadás első felében szépen felépítve, majd egy roppant hatásos jelenetben bontakozik ki igazán. A valós térben megjelenő három női karakter (bodoki-halmen kata, Ötvös Kinga, Sipos Krisztina), az Y generáció képviselői egy dal eléneklése, egy sor szelfi lenyomása, az anyukáikkal való kínos telefonbeszélgetések, majd tornagyakorlatok után saját és egymás testének felfedezésébe fognak. Ezzel a jelenettel kezd el az előadás mélyebbre ásni annál, mint amire a befogadó nagy valószínűséggel magától is ráébred a mindennapokban. Tehát innen indul a hajszálnyit felszínesnek tűnő közelítés levedlése, és ezzel együtt a kiváló megoldások sora – ám ennek alátámasztásául szolgál minden előbbi: a produkció folyamatában mindennek értelmet adó szerkezet épül a befogadók előtt, nem lóg a levegőben semmi, nincsenek felesleges elemek.

A karakterek tehát a virtuális térben formázott „én” és „ő” – a szelfizés – után saját testük korlátait keresik, majd feszítik szét, izom és koncentráció összehangolását igénylő tornagyakorlatokat végeznek, egyensúlyokat keresnek, mígnem mindhárman kiterülnek a padlón. Nem áll meg azonban az előadás annál, hogy a test és a teljesítőképesség határait ábrázoló jeleneteket mutat fel, hanem ezeket továbbírja egy hanggal kísérletező variációsorral. Ami alapvető tényre kérdez és mutat rá: a test tapintható létezésére egyáltalán. A szereplők sajátos módon, hanggal térképezik fel a saját, és a társaik térben való kiterjedését: mikrofont érintenek és ütnek testrészekhez, csúsztatják, húzzák azokat a bőrfelületeken, majd a mikrofonokat ruha alá rögzítve különböző intenzitású érintések hangjaival kísérleteznek. Ezzel a jelenben, a valós térben és időben zajló személyes tapasztalásra, akcióra és reakcióra irányítják a figyelmet, kísérleti atmoszférát teremtő, lírai expresszív módon.

Ezzel párhuzamosan saját hangjukat is előbb bizonytalanul, majd egyre izgatottabban és bátrabban próbálgatják. A test és a mozdulat zajain kívül a hangszálaikkal is hangokat képeznek, azonban ezek nem állnak össze szavakká, vagy bármilyen nyelvi rendszerré. Viszont az előadók ráébrednek a hang és a mozgás adta lehetőségekre, tehát egy önkifejezési vágy fogalmazódik meg a színpadon. Az artikulálatlan hangképzés, az egységes jelrendszer hiányában gátolt kommunikációs lehetőségek jelenete összecseng egy korábbival, amelyben a karakterek egymástól elvonulva telefonbeszélgetést folytatnak az anyukáikkal. Ekkor a mondataik szinte kivehetetlenek, érthetetlen, strukturálatlan motyogásként hatnak, az előadók esetlen testhelyzeteivel párosítva pedig szintén a kommunikáció képtelenségét hangsúlyozzák. Míg itt a két generáció nyelvi különbségei a hangsúlyosak, amelyek nehézkesen lépnek kapcsolatba, inkább elcsúsznak egymás mellett, addig a hangképzéses jelenetben – lévén a három, egy generációba tartozó karakter egymással „kommunikál” – a viszonyítás nélküli saját nyelvnek, az önkifejezés egyik lehetőségének a léte a kérdés.

Azt ezt követő álom- vagy inkább bebábozódás-jelenet két térben fűzi tovább a produkciót: a játéktér hátsó falán vetítés látható. A videóanyagban a szereplők külön-külön jelennek meg, és kissé bizonytalan párbeszédet folytatnak a közönség elől rejtett másikkal. Ez a párbeszéd inkább egy vallatásra hasonlít, a néző számára nem látható és hallható kérdésekre felelnek a karakterek, három csonka kommunikáció uralkodik. Ezekben gondolatok, érzések és vélemények körvonalazódnak halványan a szülő-gyerek viszonyról, a gyerekek szemszögéből: a gyökerek elvesztésének érzése, az életcélok homályossága, különböző sérelmek, és meglehetősen sablonos módon az a gondolat, hogy habár x, y és z problémák merülnek fel ebben a típusú kapcsolatban, mégis milyen sokat köszönhetünk a szüleinknek. A kérdező eltüntetése szerencsés megoldás, támasz nélkül hagyja a nézőt azt illetően, hogy milyen korú, nemű stb. a kérdező, így lehet egy maximálisan kívülálló karakter (ha egyáltalán élőlény), és ugyanannyira lehetséges az is, hogy a karakterek saját maguknak vetnek fel kérdéseket, így jutva el egy álláspontig – amely egyelőre rejtve marad. A vetítéssel párhuzamosan az előadók a földön, egy-egy hálózsákba burkolva, kvázi bebábozódva fekszenek, majd hernyómozgásszerűen vonulnak jobbra-balra.

Amikor felébrednek, az eddig szinte csupasz testük (rövidnadrágot és sportmelltartót viselnek mindössze) ruhában tárul elénk, stílusuk lesz, és egy-egy levelet találnak a zsebükben. Ekkorra már feszültséget teremt a jelenetek lassú egymásutánisága, a kitartott idő, az ingerszegény környezet, a színek hiánya a színpadképben, a hangok és párbeszédek töredékessége vagy rendszertelensége, a bizonytalan, óvatos útkeresések, az egyhangú, frusztráló audiovizualitás. Ebbe robban bele a „kikelés” utáni állapot, az öntudatos karakterek, akik nyelvre találtak, és padlógázzal indulnak az önkifejezésbe egy-egy számot énekelnek el (bhkata & the blue screen band), amelyhez a koncertek eszköztárát használják kiegészítésül: fényt, füstöt, stroboszkópot. Tudatában vannak az itt és mostnak, a testüknek és az időnek, határozott mozdulataik vannak, nyelvük, amit hallatnak, és amivel egy iróniába áztatott álláspontot közvetítenek az idősebbek Y generációhoz való viszonyáról. Ez a jelenet nem pusztán minden előbbivel állít kontrasztot hangerejével, felfokozott vizualitásával és a karakterek mozgásával, de önmagában is hordoz egyet: leveleket tartanak a kezükben, amelyeket apáiktól kaptak, és amelyekben a szülői aggódás és értetlenség fogalmazódik meg. Ezeket a címzettek olvassák fel a koncert részt meg-megszakítva. Immár tudnak rá reagálni, véleményük van, pozicionálták magukat a világban.

A kontrasztépítés az egész előadásban hangsúlyos elem mind a hangok, mind a látvány és a mozgás tekintetében, és még ha olykor banálisnak is tűnnek, egy jól szerkesztett rendszer erős támpillérei. Az előadás pozitívuma, hogy ügyesen bánik a hiánnyal – ilyen a szülők vizuális elrejtése –, és a fokozatos építkezéssel, szerencsés a párhuzamos történések és az interakciók aránya. Az előadók gördülékenyen illeszkednek a jelenetekbe – talán Sipos Krisztinának vannak ügyetlen pillanatai – és zongorázzák végig a mozgástípusokat a nyitódal koreográfiájától kezdve a szelfizés berögzült vagy a telefonálás természetes mozdulatain át az előadáson belüli koncert-előadásig.

A Parental Ctrl nem az Y generáció ellen beszél, és nem beszél egyik másik generáció ellen sem. Ábrázol egy problémát, belekapaszkodva annak kulcsfogalmaiba – test, nyelv, idő – a jelen fiatal generáció viszonyulását tárja fel, releváns folyamatokat vonva a játékidő keretébe, alig emelve abba közhelyes elemeket. Nem mellesleg felvillant egy homályos, de annál izgalmasabb témát: a virtuális lét és a (keresztény) vallás lehetséges metszési pontjait. A nyitó- és záró dalban, amely keretes szerkezetet állít, egy gyerekdalszerű éneket adnak elő a szereplők. Sok állatot és miegyebet sorolnak fel, hogy ha azok lennének, megköszönnék az Úrnak, de így csak azt köszönik meg, hogy őket „őknek” teremtette. Így egy hittel ízesített hangulat kering rövid ideig az előadás elején és a végén is, ami csupán mellékíze az előadás lényegének, habár határozottan izgalmas. A dalocska másik fontos sorok közötti jelentése, hogy a virtuális térben bárki lehet bárki vagy bármi, ám ez nem cserélhető fel a valós jelenléttel.

Átcsaphatna akár sablonosságba is az előadás által színre vitt probléma, de a nyelv működésének és a fiatal generációk a saját testükkel való kapcsolatának felvetése eloszlatja ezt a lehetőséget. Az előadás átgondolt, jól felépített, és úgy szól a felvázoltakról, hogy minél inkább kerülni próbálja a generációs szakadékok terén – többnyire a médiában – kiragadott, és túlizgult elemeket.

________________________

Rendező: Sinkó Ferenc. Alkotók és előadók: bodoki-halmen kata, Ötvös Kinga, Sipos Krisztina. Dramaturg/a rendező munkatársa: Adorjáni Panna. Dalok: bhkata & the blue screen band. Videó, fény, hang: Almási Attila. Technikai munkatárs: Radu Bogdan. Producer: Kelemen Kinga/GroundFloor Group.