Boros Kinga: Nem sietek

Boros Kinga: Nem sietek

Beszélgetés Nagy Alfréddal, a Tamási Áron Színház színészével

A Játéktér 2015. őszi számából

Fotó: Kiss Zoltán

Két évvel ezelőtt váratlanul súlyos betegséget diagnosztizáltak nálad, komoly kezeléseknek kellett alávetned magad, és hónapokig nem állhattál színpadra. Színészként hogyan élted meg ezt az állapotot, változott-e a viszonyod a testhez mint munkaeszközhöz?

Óvatosabb lettem. Régebbi előadásokban, például A csodában felmásztam a csillárra, majd percekig ültem a vízbe merülve. Az ilyen igénybevételt most már kerülöm. Ha nem muszáj, nem emelek nagy súlyokat, nem pörgök, nem forgok nagyon, mert attól szédülök. Szerencsére nem történt meg, amitől nagyon féltem: a műtét megbolygatta ugyan a memóriám, de nem akadályoz a szövegtanulásban.

Móka figurájához A csodában valóban komoly fizikai erőnlétre is szükség volt.

A vízbe fojtás jelenete nagy koncentrációt igényelt, hogy ne fáradjak ki, hiszen utána következett a szerepem nagyobb része. Viszont ez az előadás rendkívül sokat adott nekem. Nagyon ritka az olyan előadás, amely a székely identitással foglalkozik, de nem ciki. A mai napig nagyon izgat ez a kérdéskör: a székely mivoltunk, a székely humor, hogy azt mások miért nem értik… Ebben az előadásban jól megjelent a humor, ugyanakkor az egész nagyon drámaivá tudott válni. A Tamási-féle mágikus realizmus is nagyon tetszett. Több mint 130 alkalommal játszottuk, néhány év szünettel, ami szintén jó volt, mert nagy ajándék volt visszatérni az anyaghoz. Olyan ez, mint amikor tavasszal újraszántják a földet.

A csoda mind a Tamási-recepció, mind a sepsiszentgyörgyi színház történetében kiemelkedően fontos volt. Az előadás esztétikai önértékén túl számomra a produkció története is izgalmas: a 2002-es bemutató után 2008-ban koncepciójában áthangolva „újraszületett”, és közben számos szereplő kicserélődött. Néhányan elszerződtek időközben, másokat Bocsárdi László, a rendező cserélt le, és ez volt B. Angi Gabriella utolsó előadása is.

Az ember ezeket a helyzeteket készen kapja… Természetesen változik az előadás az új színészek belépésétől, és az is elkerülhetetlen, hogy preferenciáid legyenek, hogy melyik partnerrel szeretsz jobban játszani. Aki belép, annak be kell állnia egy rendbe, amit ő is készen kap. Abban az évben újítottuk fel az Ilja profétát, ami szintén sokkal szikárabb lett, mint a pár évvel korábbi bemutatón. Bevallom, én úgy érzem, veszített ezáltal a szépségeiből az előadás.

Visszaemlékezve A csodára, megborzongat az a gondolat, hogy Móka szerepében eljátszottad a feltámadásod. Sőt, nemcsak A csodában, hanem a Romeo és Júliában is meghaltál mint Romeo a cselekmény szerint, de a színen ez úgy jelent meg, hogy Romeo és Júlia ekkor kezd igazán élni, örülni.

Az ügyelőnk, Veress Edit írt egy üzenetet nekem, amikor a műtét volt: „Kicsi Móka, harcolj és légy erős!” Addig erre így nem gondoltam… Egyre inkább a jelenben élek. Értelmetlen rágódni a múlton és spekulálni a jövőn. Persze ezt mind csináltam én is, agyaltam eleget, és annak is megvolt a szerepe, de egy ideje úgy érzem, nincs szükség az okoskodásra, a nagy elméletekre… élni kell.

Ez is olyan, mint amikor a rendező valamit mond, és akkor azt el kell fogadni?

Igen, de hát azt is megtanultam, hogy a rendező mindig mond valamit, aztán az nem mindig lesz úgy. A rendező sem isten, előfordul, hogy amit reggel mondott, azt estére másképp gondolja, még az olyan rendezők is, mint Mihai Măniuțiu, aki általában kész előadástervet hoz. A rendező felrakja a struktúrát, a színésznek az a feladata, hogy azt megtöltse. Vannak munkafolyamatok, amelybe az ember beledöglik, és az eredmény mégsem ütős. Máskor meg lazán, felhőtlenül zajlanak a próbák, mégis valami szép dolog születik a végére. Ezekre nyilván szívesebben gondolok vissza.

Van-e tudatos munkamódszered, vagy ez is egy olyan kérdés, amelyre nem agyalva adsz választ?

Mindig a szereplő igazságát keresem, hogy mi az az igazság, és ő hogyan harcol érte. A forma, amelyben aztán ez megjelenik, számomra másodlagos. Egyre kevésbé szeretem azt a színházat, amiben a forma az első. Nagyon értem azokat a nézőket, akik bizonyos előadásokhoz butának érzik magukat. Én is érzem néha, hogy ha a rendező nem nyilatkozna az újságban a szándékáról, akkor nem érteném, mit akart az előadással megfogalmazni. Nagyon sokszor látunk érdekes megoldásokat, szép képeket, szépen mozgó testeket, de nem tudjuk, hogy mi akart ez lenni? A román rendezők merészebbek, sokszor élnek ilyen „érdekes hatásokkal”, és megkerülik az embert, megkerülik a lényeget. A magyar színházban meg az szokott lenni a baj, hogy az emberre figyelnek, nagyon „természetesek”, nagyon „hitelesek”, csak éppen földhöz ragad az egész.

Mit értesz a szereplő igazsága alatt?

A jó színházban az a szép, hogy mindegyik szereplőnek egyformán igaza van a maga szempontjából. A hollywoodi filmek eldöntik a néző helyett, hogy kivel tartson, ki a jó, ki a rossz. Az a színház, amiben én hiszek, azokat az élethelyzeteket mutatja be, amelyben mindenkinek igaza van.

Mondj, kérlek, néhány közelmúltbeli példát, előadásokat, amelyeket akár színészként, akár nézőként szerettél!

A Hamletet például azért szeretem, mert Dióval (Diószegi Attila, akivel Rosencrantz és Guildenstern kettősét alakítják – szerk. megj.) nagyon jól dolgoztunk együtt. Bocsárdi csak megadta az alaphangot azzal, hogy két ilyen Stan és Bran testalkatú színészt osztott ki, aztán hagyott minket önállóan dolgozni.

Nagyon szerettem az alakításotokban, hogy nem játszott rá a Stan és Bran figurákkal való hasonlóságra, nem merült ki abban, hogy az egyik cingár, a másik kövér. Meg azt is, hogy megtaláltátok a szereplők igazságát, ahogy te fogalmazol. Hogy ez a két fiú semmivel sem volt rosszabb, mint Hamlet.

Arra jutottunk, hogy ők egyívásúak Hamlettel. Barátok, akiket az élet olyan helyzetbe sodor, hogy beárulják a barátjukat. De nem gonoszak, nem vérprofi besúgók.

Említésre érdemes nézői élményed van?

Legutóbb az Interferenciák fesztiválon látott A nép ellensége fogott meg. Izgalmasnak tűnt a Thomas Ostermeier rendezésének a nyitottsága az aktuális társadalmi problémákra, és a színészek nagyon jól játszottak. Emlékezetes maradt továbbá egy spanyol Mizantróp-előadás, amit tavaly láttam Madridban a Teatro Españolban. Ez egy 450 éves színházterem, amelyben nagyon kortársra hangolták Molière-t. Az is érdekes volt, hogy tele volt a nézőtér, hétköznapian öltözött emberek töltötték meg, akik nagyon jól reagáltak. A magyar színházzal sokszor az a bajom, hogy bár mindenki nagyon jól teszi a dolgát, mintha önkímélően játszanának. Nem látom azt, hogy felszednék a színpadot maguk körül. De nem biztos, hogy ezt bele kell írnod, mert aztán fenéken billentenek, hogy adják nekem a Kaszás Attila-díjat, én meg itt fanyalgok…

Tizenhárom éve vagy a Tamási Áron Színház tagja, amióta diplomáztál az egyetemen. Hogy érzed itt magad?

Nagyon jól. Nem kívánkozom el innen, viszont elismerem, hogy vágyom a szakmai felfrissülésre, mert sok minden már megszokott, rutinszerű. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez legyen a legnagyobb bajom. Azok után, ami az én életemben történt, a színház már nem olyan nagy ügy. Nagy ügy, de nem a legnagyobb. Úgy érzem, a színészetemnek is hasznára vált ez, ellazult pár görcs bennem. Nem izgulok, nem sietek már annyira.