Novák Ildikó: Bábos alternatívák Erdélyben. Magánkezdeményezések, magyar vándorbábosok a 20−21. században

Novák Ildikó: Bábos alternatívák Erdélyben. Magánkezdeményezések, magyar vándorbábosok a 20−21. században

 A Játéktér 2015. őszi számából

Fotó: Dudás Levente

A bábos és a vándorlás fogalma, ha mára már nem is olyan nyilvánvalóan, mégis összetartoznak: egymáshoz tapadtak az évezredek során. Mert a bábosok időtlen idők óta hátukon, szekereiken zötyögő bábos ládákban hordták a mindennapi vagy szent történetek tanulságait megelevenítő bábuikat. Erdélyben sem voltak ismeretlenek a különböző mesterségeket gyakorló vándorok: pl. drótostótok, ablakosok – vagy az akár kóberes szekerek árnyékába elbújt sátorosok látványa –, akik megfoltozták a kilyukadt fazekat, ólmot öntöttek, vagy tenyérbe nézve, a jövő kirajzolodó árnyékából próbáltak vacsorát varázsolni a bográcsba –,  így a vándorkomédiások, a fel-felbukkanó bábjátékosok alakja sem volt szokatlan[1]. A 20. század közepe után azonban ez a kelet-európai jelenség is lassan kikopott, feledésbe merült, és eltűnt a hétköznapok  látványvilágából. A negyvenes−ötevenes években intézményekbe költözött a bábjáték, szervezett, ellenőrzött keretek közé került a pusztulás elől.

Az intézményes keretekhez idomult bábos mesterség azonban nem zárkózott véglegesen a kőfalak közé, hiszen, természeténél fogva, onnan mindig is kitekintett. Ugyanis az erdélyi magyar nyelvű bábszínházak megalakulásuk pillanatától kezdve kimozdultak a kőszínházi körülményeik közül, és a magyarlakta vidékek falusi és városi gyermekei számára igyekeztek elvinni – és napjainkig is elviszik – előadásaikat. Itt most a nagyváradi, kolozsvári és marosvásárhelyi állami bábszínházak kulturális szolgálatáról van szó (vagyis arról, hogy a rendszer nyújtotta lehetőségeket megpróbálták a magyar anyanyelvi kultúra javára fordítani)[2], hiszen a 20. század közepén történt intézményesítés következtében hosszú ideig kizárólag ez a három intézmény játszott a magyarlakta vidékek gyermekközönségének. De az intézményes rendszer a totalitárius eszmék nyomására meglazult: 1989 előtt a társulatok szinte kivétel nélkül nagy vérveszteségeket szenvedtek a nagymértékű kivándorlás miatt, amely a határok 1990-es megnyitásával felgyorsult, és a bábszínházak szakembereik nélkül maradtak – ezek vagy nyugdíjba vonultak, vagy elvándoroltak. Generációváltás és mentalitásbeli változások következtek be. A másfajta szemlélet pedig máskéntgondolkodást eredményezett, ami vagy a szabadságot, az eszmék friss áramlását, új intézményes formák keresését eredményezte, vagy pedig a kialakult formákhoz való görcsös ragaszkodást jelentette. Kovács Ildikó, a kolozsvári bábrendező, A mágia színháza c. írásában így fogalmazott: „Ez a művészet nem tűri a hivatalos szakosítást, ősi ösztönössége, szabad szelleme, nonkonformizmusa ledobja magáról az intézményesítés korlátait, sémáit, merevségét.”[3]

A máskéntlátás szellemi szükségletének következtében a 20. század végén az intézményes rendszer nehézkesen működő gépezetéből apránként kiléptek azok, akik valamiképpen másként láttak, gondoltak. A korszak szellemisége azt diktálta, hogy merhet, akarhat az, akinek elképzelése és bátorsága van változtatni. És így történt ez a bábos mesterség berkeiben is.  Erdélyben is akadtak olyanok, akik létrehozták az egyéni elképzeléseiket tükröző magántársulatot, a nyugaton már évtizedek óta műküdő minitársulatok mintájára. Ezek a kezdeményezések nem mindig elismertek, de mivel hiányt próbálnak pótolni az erdélyi (a magyar nyelvű) bábszínházi piacon, fontos ismertté tenni őket.  

Szót kell itt ejtenünk arról is, hogy a bábos mesterség évezredek óta magányos szakma. A szakmai ismereteket évszázadok óta családban őrizték, vagy esetleg gondosan kiválasztott tanítványok juthattak a mesterség fortélyainak birtokába. Ez a helyzet némiképpen a 20. század végére, ill. a 21. század elejére módosult: mára már egyetemi szinten is meg lehet ismerkedni a műfaj sajátosságaival és el lehet sajátítani a mesterség gyakorlásához szükséges szakmai ismereteket.[4] Az egyetemen kívüli térben azonban felmerül a kérdés, hogy vajon van-e kommunikáció a műfajban dolgozók között, illetve van-e igény egy működő kommunikációs rendszer kialakítására? Az intézményes keretek azért is fontosak, mert a szakmai diskurzus kialakításához elengedhetetlenül szükséges a találkozási lehetőségek megteremtése. Van-e lehetőség és igény a találkozásra? Ismeri-e egymást, tiszteli-e egymást a szakma, képes-e a párbeszédre?

Ebből a szempontból fontos lehetőségeket hordoznak a fesztiválok. A kolozsvári Puck Fesztivál meghívottai általában a román és magyar tagozattal működő kőbábszínházak, a felsőfokú tanintézmények, valamint rangos külföldi társulatok. Az első alkalommal megrendezett nagyváradi 2013-as Fux Fesztre, a Hivatásos Magyar Bábszínházak Fesztiváljára a magyar nyelvű  állami támogatással működő bábszínházak kaptak meghívást: így a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata, a kolozsvári Puck Bábszínház, a Marosvásárhelyi Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház mellett, a temesvári Csiky Gergely Színház Bábtagozata (2001), a szatmárnémeti Brighella Bábtagozat (2003), ill. a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház (1998) volt jelen. Az utóbbi három társulat szintén a kilencvenes évek után alakult meg. (Sőt, a legfiatalabb társulatot, az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Bábtagozatát csupán 2014-ben sikerül megalapítani.)

E rövid, általános áttekintés után vizsgáljuk meg, hogy miként is alakult át a kommunista diktatúra bukása utáni helyzet az erdélyi bábszínháztérképen. A három, 1949−1955 közötti intézményesítés következtében működő Állami Bábszínház, a nagyváradi (1950), kolozsvári (1950) és a marosvásárhelyi mellett (1949), amelyek bérletrendszerben működtek és kizárólagosan uralták a bábszínházi piacot, 1990 után máshol is felmerült a helyi bábszínházak megalapításának igénye, esetenként a már működő színházak tagozataként. Ennek következtében alakul meg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház mellett a Bábtagozat Nagy Kopeczky Kálmán vezetésével 1998-ban, aki a baróti Műkedvelő Bábosok vezetője is volt 1997-től. Ezt követően indul Szatmárnémetiben a Brighella Alapítvány keretén belül egy bábos mozgalom, amelynek képviselői Kovács Ildikó irányításával dolgoztak, és akik később, a 2003-ban a szatmárnémeti Harag György Színház Brighella Bábtagozatává alakultak át Szilágyi Regina vezetése alatt. Temesváron is felmerült a bábtagozat megalapításának kérdése, és 2001-ben a Csiky Gergely Állami Magyar Színház keretén belül meg is valósították. Az intézményes keretek azonban a kényelmi faktorok mellett nagyon sok hátránnyal is járnak. Ugyanis a kőszínházi körülmények között a „bábos” elnevezést takaró tartalom kevesebbé vált, mert maga a fogalom jelentésmezeje szűkült le.

Kovács Ildikó meghatározását idézném a különbség érzékeltetésére: „A bábos fogalma magába foglalja mindazt, amit e sajátos művészet megkövetel. A bábos ír, dramatizál, tervez, mintáz, varr, játszik és rendez. Alkotó bábos – ha így jobban hangzik.”[5] Azonban az intézményesült bábszínházban a bábos nem tervező, nem rendező – csupán bábszínész, akinek nincs beleszólása a rendszer működésébe. A bábszínházak pedig, a bérleti kötelezettségeik teljesítése mellett, nehezen tudnak eljutni olyan vidékekre, ahol szintén igény lett volna a gyermekelőadásokra. Ebből az igényből indultak ki az első független kezdeményezések.

Elsőként a Matyi Műhely Bábszínház alakult meg Nagyváradon 1991-ben, de önálló magánbábszínházként 1993-tól működik. Bár zömében tájelőadásokat játszanak, a váradi várban volt néhány évig állandó székhelyük. Jelenleg Biharpüspökiben a Bocskai István Közösségi Ház ad otthont a társulatnak. A honlapjukon található adatok alapján „a tenni akarás szándékával hozta létre az állami bábszínház művész- és műszaki személyzete, Meleg Attila társulatigazgató vezetésével.”[6] Fennállásuk alatt megszaporodott a társulat[7]. Megalapításuk óta több mint 170 helységben léptek fel Románia, Szlovákia magyarlakta településein, valamint Magyarországon is. Előadásaikat klasszikus mesék alapján készítik, kevés szereplővel, ezért a társulat sok helyen meg tud fordulni, előadásaikat úgy tervezik meg, hogy nem igényelnek különösebb technikai feltételeket. Évente 250−300 előadást játszanak, valamint megszervezik a Matyi Napok elnevezésű bábos fesztivált is. Az évek folyamán bemutatott előadásaik: Az aranytulipán (Benedek Elek gyűjtése), Simonyi vármesék, A hókirálynő, A kis kakas gyémánt félkrajcárja, A halász meg a felesége, Kádár Vitéz legendája, avagy Rákóczi kapitánya, Piroska és a farkas, Lúdas Matyi, Mátyás király Váradon, Jégország királya, Színezd ki a varázslatot, Csodálatos világ, Tóbiás és Kelemen, A három kismalac, Csacsifogat (interaktív zenés műsor iskolásoknak, id. Papp Attila megzenésített verseiből), Pomádé király új ruhája, Regélő mesélők (népmesék-népdalok), Zenés Meseváros (verses, mesés, zenés műsor), Csizmás Kandúr.

2000-ben a váradi Matyi-napok alkalmával született meg egy másik jelentős szakmai kezdeményezés, az Erdélyi Magyar Bábos Céh. Udvardy Frigyes A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990−2006 c. munkájában olvasható adatok alapján: „A Matyi-napok rendezvénysorozat alkalmából febr. 24−26-a között Nagyváradon találkoztak az erdélyi magyar bábtársulatok képviselői. A megbeszélésen jelen voltak: Nagy Kopeczky Kálmán – Tamási Áron Színház /Sepsiszentgyörgy/, bábtagozat; Szőke Kavinszki András – Arcadia Gyermek- és Ifjúsági Színház , Ludas Matyi Társulat (Nagyvárad), György László – Puck Bábszínház, magyar tagozat (Kolozsvár), Szilágyi Regina – Brighella Bábszínház (Szatmárnémeti), Bereczky Gyula – 1001 Mese Bábszínház (Dés), Meleg Attila – Matyi Műhely Magánbábszínház (Nagyvárad), Vincze László – Keljfeljancsi Komédiás Kompánia (Kolozsvár). További két meghívott (a marosvásárhelyi Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház magyar tagozata, valamint a kolozsvári Sétáló Bábszínház) nem képviseltette magát a találkozón.”[8] A tudósítás egyúttal új társulatok létezéséről is hírt adott, továbbá arról, hogy a jelen levő társulatok képviselői bejelentették az Erdélyi Magyar Bábos Céhnek, a magyar bábosok érdekképviseleti és szakmai szövetségének a megalapítását. [9]

Amint látjuk, a tagozódás jelensége alól Kolozsvár sem volt kivétel, hiszen a kolozsvári Állami Bábszínház (jelenleg Puck Bábszínház) társulatából 1990 után többen is kiváltak és indultak el saját útjukon. Bereczky Gyula 1998-ban alapította meg az 1001 Mese Bábszínházat, azzal a céllal, hogy minél több helyszínre, főleg szórványvidékre tudjon eljutni előadásaival. 2002-ig többszemélyes volt a társulat, viszont azóta Bereczky Gyula az egyszemélyes bábjáték képviselője lett. A bábok elkészítésében felesége, Varga Csilla, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze van segítségére. A megalapítás óta eltelt időben évente egy előadással mutatkozott a közönség előtt: Két gyűrű (1998), Morgó Marci (1999), Ügyes Tamás (2000), Farkaskirály (2001), Vízi Sándor (2002), Szekrénymese (2003), Borsóci (2004), Napsugár (2005), Nagymama meséje (2006), Árvácska (2007), A kígyónyelvű sárkány (2008).  Elmondása szerint 2009 után nem készült új előadás, mert ebben az időszakban a régi előadásokat újította fel. Ezenkívül nyaranta  bábostáborokat szervezett.[10] Nincs állandó székhelye, mondhatjuk, hogy egyszemélyes intézmény, saját erőből tartja fenn magát.

Vincze László, aki szintén a kolozsvári Állami Bábszínház kötelékéből vált ki, először a Homo Ludens Alapítványt (1997) hozta létre, majd két év múlva megalapította a Keljfeljancsi Komédiás Kompániát (1999), amelynek keretén belül dolgozik máig is, hol egymagában, hol társakkal. Mivel nincs kolozsvári székhelye, főként tájelőadásokat játszik(-anak). Elmondása szerint az intézményes keretek merevsége miatt hozta létre a saját vállalkozást, célja volt eljutni minél több magyarlakta településre. Kérdésemre válaszolva elmondta: „Korábban sajnos súlyosan visszaszorult a magyar népmese szerepe az erdélyi bábszínházak repertoárján a Grimm-, Perrault- stb. dömpinggel szemben, ezért egy másik célkitűzésünk volt rámutatni gyökereinkre, táplálkozni azokból, és azokat közönségünkben is tudatosítani. Ezért szinte kizárólag magyar népmeséket tűztünk műsorra, valamint az azokból táplálkozó magyar klasszikusokat (János vitéz, Lúdas Matyi). Egy másik küldetés, amit felvállaltunk, a kommunizmus által elnémított vásári bábjátékok hagyományának felélesztése. Végezetül meg kell említenem a dramatikus néphagyományok, nevezetesen a betlehemes játékok hagyományának felelevenítését.”[11] A társulatnál az évek során több bábos és színházi szakmabeli dolgozott.[12] Több ízben dolgoztak Kovács Ildikó rendezővel is, aki, amellett, hogy rendezett a társulatnál (Ki az úr a háznál?, 2000), tanításával, tanácsaival, szakmai és erkölcsi támogatásával  segítette a társulat fejlődését. Bemutatott előadásaik Vincze fentebb idézett szemléletmódját tükrözik.[13]

Nyilvántartásaik szerint több mint 260 helységben léptek fel, Erdély és Románia kis és nagy településein (ebben az összesítésben néhány moldvai csángó falu is szerepel),[14] valamint más, határon túli, magyarok lakta területeken, ezenkívül a nyugati magyar szórványban teljesen idegen nyelvű közönség előtt is: Magyarországon, Szlovákiában, Ausztriában, Svájcban, Németországban, Svédországban, Finnországban. 2001-ben A csillagszemű juhász című produkciójukkal a legjobb előadás díját szerezték meg Nyíregyházán, a Határon Túli Magyar Bábszínházak Fesztiválján.

A fent említett Homo Ludens Alapítvány szervezésében valósult meg a bábos szakma fontos szakmai fóruma, a Romániai Magyar Bábostalálkozó, amelyet Vincze László 1999 és 2005 között szervezett meg Kolozsváron. 2005-től néhány évre megszűnt a rendezvény, majd 2009-ben a Tamási Áron Színház Bábtagozata, a Cimborák Bábszínház vállalta a találkozó megszervezését és élesztette újra a kezdeményezést. (Az alapítvány segítségével sikerült a társulat munkájának pályázati rendszerben való finanszírozása is.)

Egy másik kolozsvári kezdeményezés az Apáczai Csere János szellemi berkeiben nevelkedett amatőr bábjátszásból vált ki. A tanítóképzős diákok Vakvarjúcska elnevezésű bábcsoportjának, és a korábban szintén a kolozsvári Állami Bábszínház társulatában dolgozó két bábszínész: Hajós János és Juhász István Géza találkozásából alakul ki a Sétáló Bábszínház.

A honlapjukon található adatok szerint a Vakvarjúcska nevű bábcsoport 1995-ben alakult meg.[15] A kezdeti előadásokat[16] először a diákokkal közösen játszották, majd gyakorlati okok miatt szükségszerűvé vált a diákoktól való elkülönülés (1998). Ekkor vált szét a Vakvarjúcska és a kéttagú Sétáló Bábszínház. 2000 után a két bábszínész, azaz a Sétáló Bábszínház egy új stílusú és hangvételű előadást hozott létre: a Lyukas mesét. A társulatnak nincs saját előadóterme: iskolákban, óvodákban, vidéki kultúrházakban, szabadtéren is játszanak. A bábelőadásokon kívül hagyományőrző íjászattal is foglalkoznak és kézműves-foglalkozásokat is tartanak, falunapokon, születésnapokon is fellépnek. Sarkítva akár azt is mondhatjuk, hogy a „vásári szórakoztatás” funkcióját is felvállalták. Minden előadásukat ketten játsszák, az előadások alatt használt élő zenét is ők szolgáltatják, hiszen hangszeren is játszanak mindketten.[17]

Marosvásárhely sem képezett kivételt, magánkezdeményezés nyomán megalakult a Tamacisza Társulat, amely 1997 decemberében került bejegyzésre alternatív színházi kezdeményezésként. A társulat megalakulása óta versszínházként működik. Előadásaiban színházi, bábszínházi eszközökkel, zenével próbálja a verset szövegkönyvvé alakítani, és esetenként interaktív módszerekkel közelebb hozni a nézőkhöz (gyerek- és felnőttközönséghez egyaránt). Alapító tagjai: Kozsik József színművész, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozatának társulatából vált ki 1998-ban és Kozsik Novák Ildikó bábszínész, aki párhuzamosan az Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház tagja is volt 2001-es távozásáig. A társulatnál több frissen végzett bábszínész is elhelyezkedett (2009−2010-es évad).[18] Megalakulásuk óta felléptek Erdély kis és nagy településein, Magyarországon, Szlovákiában, Svédországban és az Egyesült Államokban.

A társulat 2007 őszétől 2012 januárjáig a marosvásárhelyi középkori vár Kádárok bástyájában működött, ahol verselőadásokat mutatott be gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Munkájuk jól szemlélteti azt a kortárs tendenciát, amely széles kapcsolódási és átfedési területet teremt a bábszínház, gyerekszínház, illetve a drámai színház, felnőttszínház változatos formái között. [19] A társulat szinte teljes mértékben önerőből tartotta fenn magát. Az eltelt időszakban való tevékenységéért 2000-ben a Magyar Állam Milleniumi Ezüstérmét kapta a társulat, valamint Ex Libris a Magyar Művészetért díjat 2013-ban.

Bár nem tartozik a hivatásos magánkezdeményezések közé, mégis említésre érdemes, hogy az amatőr bábozás is jelen van Marosvásárhely kulturális terében. Bartha Júlia 1998-ban tanítóképzős diákokkal magalapítja a Habakuk Ifjúsági Bábjátékos Egyesületet, amelynek azóta is vezetője, és menedzseri erénye, hogy megalakulása óta pályázati támogatással működik.  Ennek a bábos kezdeményezésnek sajátossága, hogy minden évben gyerekek játszanak gyerekeknek.

Kolozsvár viszont továbbra is vezető helyen van a magánkezdeményezések terén. Ugyanis  Demeter Ferenc, a Puck Bábszínház fiatal bábszínésze már a kétezres évek elején a színházi tevékenységével párhuzamosan közreműködött a Keljfeljancsi Komédiás Kompánia előadásaiban, majd 2007-ben kilépett az állami támogatással működő intézményes keretek közül. Bevallása szerint „szellemi és anyagi függetlenségre” vágyott. Excalibur Bábteatrum elnevezéssel Kovács Istvánnal közösen megalapította saját vállalkozását. Első előadásuk Veress Zoltán Tóbiás és Kelemen c. verses meséjéből készült, majd kb. két év után elváltak útjaik. Demeter Ferenc következő előadása, Petőfi Sándor János vitéze, a néhai Kovács Ildikó ötlete és rendezői utasításai nyomán készült el Simó Enikő díszlet- és bábtervei alapján.[20] Szétválásuk után Demeter Ferenc létrehozta a Kolozsvári Bábjátszótér elnevezésű társulatot, amelynek különlegessége, hogy három nyelven is szól a közönségéhez, a Boldog herceget román nyelven, A medgyesi Margit-napi vásárt pedig németül is játssza. Fellépett Románia-szerte Erdélyben és szórványvidékeken (Máramaros, Zsil völgye, Csángóföld) és természetesen Magyarországon is.[21]

Szintén Kolozsváron alakult meg frissen végzett színészekből 2010-ben a Váróterem Projekt nevű független színházi társulat, akik bábelőadásaikkal szintén a bábszínházi alternatív kezdeményezésekhez is sorolhatóak, még akkor is, ha főként színházi szempontú a kísérleti színházi kezdeményezésük. Előadásaik bizonysága szerint sok műfajban dolgoznak, a bábszínháztól a gyerek- és a felnőtt-, az improvizációs színházig, kísérleti jellegű produkciókig.[22] A társulat honlapja szerint állandó rendezővel, dramaturggal, díszlet- és jelmeztervezővel, valamint menedzserrel rendelkezik.[23] A társulat szakmai tanácsadói: Hatházi András, Palocsay Kisó Kata, Rumi László.

Legfrissebb kezdeményezésként 2012-ben Csíkszeredában is bejegyzésre került a Bábu elnevezésű kulturális egyesület, amelynek alapító tagjai Deák Réka, Albert Zsuzsanna és Kémenes Lehel. Közülük Deák Réka és Albert Zsuzsanna a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábszínész szakán végezték tanulmányaikat.

Továbbá meg kell említenünk, hogy szintén vándorbábosként 2011-től 2015 nyaráig Csíkszeredában élt és szabadúszóként dolgozott Király K. Anna is, aki hasonlóképpen a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábművészet szakán végezte el alapfokú és mesteri tanulmányait.

Végezetül megállapítható: áttekintésünk azt bizonyítja, hogy a válságos gazdasági helyzet ellenére az 1990 után létrejött magántársulatok fennmaradtak, többnyire egymástól elszigetelten, és változatos intézményes szerkezetet alakítanak, amelyben egyre fontossabbá válik a gyakorló bábosok szakmai közösségének megteremtése. Nyilvánvaló az is, hogy az anyagi nehézségek sok esetben megakadályozzák a magántársulatok művészi színvonalának emelkedését, hiszen a túlélési gondok, az egzisztenciális nehézségek olykor háttérbe szorítják a nyilvánvalóan szükségszerű szakmai igényeket. Elérhető pályázati támogatási rendszer nélkül pedig nem tudják felvenni a versenyt a hivatásos bábszínházakkal,[24] amelyek még mindig állami támogatással működnek. Ezek a társulatok/személyek nincsenek megfelelőképpen reprezentálva a nyilvánosságban (ezért is nehéz dokumentálni a tevékenységüket, létüket: soknak nincs székhelye, honlapja, hirdetési lehetősége, a sajtóban nincsen nyomuk). A vándor létformából következően – gyakran a bábos saját lakása és intim tere az intézmény székhelye, a bábos teste az intézmény maga.

Egyre határozottabban rajzolódik ki az igény egy olyan fórumra, ahol a gyakorló bábosok találkozhatnak, megismerhetik egymás problémáit, sikereit, céljait és jövőbeli terveit, valamint élénkebb szakmai életet alakítanak ki. Ahogyan az eddigi rendezvényeken megmutatkozott, erre legfőképpen az egyetemi rendszerben tanuló diákok jelenthetnek garanciát, szakképzettségük a szakmai párbeszéd feltétele.


[1] Többek között Ioan Massoff Teatrul românesc c. munkájában is ír a sajátos erdélyi helyzetről, amelyben a több nemzetiség lakta régióban a színjáték kialakult (Masoff 1961, 108).

[2] Ez a kérdés sokrétűbb annál, minthogy néhány mondatban pontosan megfogalmazhatnánk. Ezzel a témával alaposabban foglalkozom a Fejezetek a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetéből (1949−1975) c. munkámban.

[3] Kovács in: Szebeni Zsuzsa (szerk.): Kovács Ildikó bábrendező. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2008.

[4] A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem keretén belül 2002-ben elindult a román nyelvű bábszínészképzés, majd a következő évben, 2003-ban pedig magyar nyelven is. Mára már a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen kiváló körülmények között, jól felszerelt műhellyel, tantermekkel és saját stúdióteremmel rendelkező, külön erre a célra tervezett épületben tanulhatnak, alap- és mesterfokon, a bábművészet iránt érdeklődő diákok.

[5] Kovács in Szebeni, i. m., 107.

[6] Honlap: http://mm-podium.ro/matyi-muhely-babszinhaz/#more-40. Az alapító tagok: Meleg Attila, Meleg Ibolya Márta, Papp Péter, Stéfán Bodor Mária, Németi Emese, Vojticsek Árpád, Vojticsek Ilona, Uszkai József, Uszkai Enikő.

[7] A kezdetek óta a bábszínház tagjai voltak: Karalyos Sándor, Búder Hajnal, Széles Deodáth, Németi Enikő, Takács (Varga) Friderika, Rápolti Mónika, Bődi Arlette, Lenkár Laura, Ambrus Tünde, Fekete Katalin, Murányi Krisztina, Veress Mária, Gáti Ferenc, Létai Katalin, Hermann Csilla, Göndör Mónika, Szilágyi Edit. Állandó zeneszerzőjük: Dankó János, tervezők: Nagy Emília, Bányai Sz. Katalin, Kádár Zoltán, dramaturg és rendező: Meleg Attila.

[8] Megalakult az Erdélyi Magyar Báboscéh. Szabadság.  2000. márc. 1., (Kolozsvár)  http://udvardy.adatbank.transindex.ro/

[9] Vezetőség: Meleg Attila elnök, Nagy Kopeczky Kálmán és Vincze László alelnökök.

[10] Összesen hat tábort, három alkalommal Nagybányán, egy alkalommal Csíkszentdomokoson, és két alkalommal Krasznán.

[11] Interjú Vinze Lászlóval. Kézirat.

[12] Az évek során munkatársak voltak: Balló Zsuzsa, Bardócz Orsolya, Borbáth Szőcs István, Csáki Csilla, Demeter Ferenc, Dénes József, Fegyveresi István, Imre Vilmos, Lenkár Laura, Madarász Lóránt, Palocsay Kata, Soós Emőke, Szabó Attila.

[13] A közönségnek bemutatott előadásaik:  A csillagszemű juhás;  Ki az úr a háznál? (két vásári játék); Mily nagy ragyogás látszik! (betlehemes játék); Vitéz László és az elátkozott malom; Betlehemnek nyissunk ajtót! (betlehemes játék); Fehérlófia; Üssed, üssed, botocskám!; Lúdas Matyi; Mátyás király és a kolozsvári bíró; János vitéz.

[14] A társulat saját nyilvántartása.

[16] A sétáló ház kalandjai, Az Üveghegytől Délre.

[17]Bemutatott előadásaik: Lyukas mese; Napleánya, Holdfia; Sosemnevető király; Kolbászorrúkirály; Világszép Hóember; Tigrisből nem lesz szalonna; Szabad-e béjönni Betlehemmel?

[18] Az alapítás óta eltelt időszak alatt munkatársaik voltak: Váradi Imre, Máthé Emese, Maier András, Fehér Csaba, Molnár Ildikó, Kozsik Szabolcs, Dénes Emőke, Király Anna, Lukács Emőke, Tollas Vanda.

[19] Bábszínházi és gyerekelőadásaik: Ugrabugra Ákombákom (válogatás Móra Ferenc, Zelk Zoltán, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Kányádi Sándor verseiből, 1998); Krumpli és Pityóka (átdolgozás Méhes György azonos című bábjátéka nyomán, 1999); Vacogó, reszkető királyfelmelegítő (Móra Ferenc Didergő király c. verses meséje Tarbay Ede, Weöres Sándor, Donászi Magda, Pákolitz István, Kányádi Sándor verseinek felhasználásával, 2001); Csili-csali ez a játék  (válogatás Weöres Sándor verseiből, 2002);  Kuli kuli kulimász (válogatás Kovács András Ferenc és Mészely József  verseiből, 2003); Mese morzsák  (Dénes Emőke, Lázár Ervin, Benedek Elek meséinek feldolgozásával, 2009), Terembura bolondóra (Illyés Gyula, Péterffy Emília, Nagy Bandó András, Kemény János, Soltész József, Tamkó Sirató Károly verseinek felhasználásával, 2010).

[20] További előadásaik: Kőleves;  A két pásztor karácsonya (betlehemes játék), Oscar Wilde: Boldog herceg; Mátyás király lopni megy; A medgyesi Margit-napi vásár.

[21] Az elmúlt évek során Demeter Ferenc munkatársai voltak: Kovács Ildikó, Simó Enikő, Vincze László, Vadas László, Liviu Matei, Bora Liviu, Kató Árpád, Szabó Attila, Urmanczi Jenő, Szabó Jenő, Gazdag Erzsébet, Barabás Réka.

[22] Gyerekelőadásaik: Szökevény szeplők (2011); Borsópróba (2014); A magányosan sétáló macska (2015).

[23] A társulat tagjai: Csepei Zsolt (színész), Imecs Levente (színész), Molnár Margit (színésznő), Ravasz Tekla (színésznő), Sebők Maya (színésznő), Vetési Nándor (színész), Visky Andrej (színész, rendező),  Bertóti Johanna (dramaturg), Imecs Tamás (technikai munkatárs), Kürti Andrea (díszlet- és jelmeztervező, arculat), Makkai Júlia Anna (PR-menedzser, arculat), Visky Sámuel (technikai munkatárs, filmrendező, arculat). (http://www.varoteremprojekt.ro/hu/)

[24] A hét hivatásos bábszínház Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Temesváron és Székelyudvarhelyen működik.