Bodó Márta: Bogdán Zsolt Adyja

Bodó Márta: Bogdán Zsolt Adyja

Fotó: Biró István

A stúdióterembe lépőnek az előadón akad meg a szeme: egy széken ül, szemben az érkezőkkel. Keze az ölében. Előtte félkör alakban tárgyak – a játék során mind szerepet kapnak –: sárgás, régi papírlapok, három gránátalma, labdányi papírgömb, csomagolópapírba burkolt (boros)üveg… Míg a közönség a helyét keresi, Bogdán Zsolt ül, olykor az arcizmai megrándulnak, ő maga mozdulatlan, néz, vár.

Aztán feláll a székből és megszólal Ady. Lelkesedik, hadonászik, elcsügged, veszekszik, aggódik, undorodik, szeret, utál, szenved. Látjuk az ifjút Zilah főterén, a váradi újságírót, aki perbe keveredik szókimondó, tényfeltáró cikkei miatt. Látjuk őt Párizs utcáin, szerelmesen és tervekkel teli. Érezzük aggódását a magyar sorskérdések miatt, félelmét a lehúzó magyar ugartól. Látlelete annyira aktuális, mintha sorait most írná. Bogdán Zsolt abban nagyszerű, hogy levet, elfelejt, maga mögött hagy minden adys manírt, a verseire „rátapadt” kötelező deklamálást. Mai, pózmentes, kortárs – nagyon Ady. Azonosulni lehet vele, minden szava aktuális, talál. A háború rémségét a gránátalmák földhöz csapása jelenti – eszünkbe sem jut a szétfröcskölő gyümölcs íze: vért látunk, pusztulást. Bogdán Zsolt új Ady-képet rajzol, vívódóbbat, esendőbbet, mint a nagy elődöké. Merész, vibráló ez az Ady, értjük, miért volt kényelmetlen, megbotránkoztató, és azt is, mitől nagyszerű. A nagy művész leszáll a piedesztálról, a lényeglátó és szókimondó kritikus tépelődik. Látjuk az esendő, szenvedő, kínlódó (magán)embert is. A borosüvegen egyensúlyozva esd és küzd a szerelemért, lelki egyensúlyáért, a világért, áldva-átkozza a magyar ugart… A megtört, halálra készülő Ady hangja gyermekhanggá légiesül, feloldódik, beleolvad a zenébe…

Amit hallunk: nem ismert, nem (agyon)idézett szövegek. Cikkek, levélrészletek. Néha egy-egy „nagy” vers – új hangon az újszerű kontextusban. Nem a megszokott, az ismert Ady – és mégis a sokarcú, az igazi Ady.