Bangha Mónika: Ki csap be kit?

Bangha Mónika: Ki csap be kit?

Fotó: Sándor Levente

(Spiró György/ Kövesdy István/ Csíki Játékszín: Az imposztor)

Kezdhetnénk azzal, hogy ki a főszereplő? Bár Spiró György Az imposztor című drámája és Molière Tartuffe-je látszólag már a címadással egyértelműen jelez, nagyon hamar kiderül, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Ki kap nagyobb szerepet, ki „nyer” a karakter megalkotásában, Bogusławski, a mégis megérkező Godot, aki lélektani elemzéseivel, szőrszálhasogató részletekkel valósággal felborítja a vidéki színház rutinját, vagy a direktor, Każinski, akinek pragmatikus, célratörő instrukciói nem a megértésre, hanem a kiszolgálásra, a mindenkori hatalom és a közönség elvárásaira épülnek? Létezik ez a két instancia, ahogyan Bogusławski gondolja, érdemes nyitottságot, kíváncsiságot, lázadást, kreativitást vetíteni a közönségre, illetve elkülönülnek egyáltalán egymástól? Játékszer vagy cinkos a közönség, s ha igen, a kié?

Maga a műfaj, a színház a színházban szerkezet predesztinál a tükörtartásra. A metafora megerősödik a fiatal, különc drámaíró víziójában, aki most épp színészt játszik. Bogusławski váratlan megjelenésével nemcsak a színészi teljesítményt, a munkával való kapcsolatát borítja fel a tehetséges színészeknek, de tükröt tart egyéni életükben is, előhoz jót, rosszat egyaránt azokból, akik hagyják.

Bogusławski Tartuffe tükrén keresztül figyeli magát, előre elemzi, igazolja tetteit, azok mozgatórugóit. Csak a direktor nem hajlandó belépni a körbe, önigazol, ujjal mutogat a tettesre (a kevesebb hatalommal bíró tettesre, a közönségre), önmagán kívül helyezi el a problémát.

A legerőteljesebb kiszólások, amik az időben és térben eltolódott cselekményekből kihallatszanak, a közönséggel kapcsolatosak. Ő a legkülsőbb instancia a legtöbb tükörrel. A direktor jellemzésében akarat nélküli, kissé ügyefogyott, árnyaltságra érzéketlen, de kenyéradó szerepe miatt megbecsülendő, szinte tárgyiasított massza. Ezt erősíti meg egy színész jellemzése az előadás előtt, amibe egy kis együttérzés is belefér, de a lényeg ugyanaz. Van egy pillanat, amikor a közönség van a színpad mindkét oldalán, teljesen közrefogja a bohóckodó színészeket, akik mégis irányítják őket, az elvárt viselkedéssel, ez esetben a nagyot nevettetéssel. Ripacskodásra elismerés, még a színészek is meglepődnek. A váratlan, rendhagyó módon lezárult előadás után viszont a színészek cinkostársat fedeznek fel a közönségben, aki érzi a legfinomabb iróniát is. Lehet, hogy mégsincs minden veszve?

Egy szakmailag beavatott barátnőm jegyezte meg előadás után, hogy – úgy érzi – ennek a darabnak az aktualitása veszített erejéből a rendszerváltás(ok) után. Nincs cenzúra, szabadon mehet ma minden, akár politikai jellegű támadás is, nincsenek már érzékszerveink a művészet, a kreativitás, az emberi élet ellehetetlenítésének ezen dimenzióira. Esetleg csak nosztalgia szintjén. Én meg azt látom, hogy ettől még súlyosabb a helyzet. Nem mutogathatunk senkire, mert a mindenkori hatalom felszívódott, vagy belénk költözött, színészekbe, direktorba, közönségbe, mindenki külön-külön küzd saját tükörképével, cenzúrázza azt párbeszéd helyett. A félelem belülről jön, a bizalmatlanság is.

Részemről köszönet a Csíki Játékszín színészeinek a tükörtartásért. A direktornak is. Talán ideje több bizalmat fektetni a közönségbe, hogy ne mondhassa senki legyintve: „Ez itt nem Kolozsvár, izé… Varsó!”