Gergely Borbála: Függőségektől a színházi szerepekig

Gergely Borbála: Függőségektől a színházi szerepekig

Occupy Yourself. Váróterem Projekt, Kolozsvár

Fotó: Robert Puțeanu

Naponta találjuk magunkat szembe a különböző médiumok felületein olyan szövegekkel, videókkal és fotókkal, amelyek a függőségekről beszélnek. Ijesztgetnek, elrettentenek, figyelmeztetnek, segíteni akarnak, vagy megelőzni. Ha kattintunk, elkerülhetjük, megszűnik a probléma. Szinte a függőségekkel való foglalkozástól függünk. Az biztos, hogy szó van róluk. De hogy hatékony módon, azt kétségbe lehet vonni. A Váróterem Projekt kísérletet tett rá, hogy bekapcsolódjon a témában folyó diskurzusba. Az Occupy Yourself (r.: Cosmin Matei) című előadásuk a függőség formáiról szól és azokról a csapdákról, amelyekbe általuk kerülünk.

Zavarba ejtő kérdés, hogy mit láttam (min vettem részt). Színházi előadás, interaktív performansz, koncert, anonim függők csoporttalálkozója, délutáni beszélgetés, cirkuszi előadás, testnevelésóra: mindezek intenzív mixét nyújtotta az Occupy. Amely nem egyetlen történetet követ: különböző függőségi típusokon átívelő történetdarabokból áll egésszé a produkció, ezek közül a kábítószer-függőség kapja a legnagyobb hangsúlyt, de az azt boncoló jelentek bizonyulnak a legkevésbé maradandónak. Sokféle helyzetet látunk a színpadon, és változatos az eszköztár is, amelyekkel ezeket megjelenítik az alkotók. Az egyenfeketét viselő előadók egyik szerepből a másikba lépnek, olykor csak egy-két percig időznek bennük, máskor egy nagyobb jelenet erejéig uralják a színpadot – vagy a nézőteret. Így látunk gyilkosság emlékétől szabadulni nem tudó karaktert (Rácz Endre), akit bezár ez a szituáció, és félelemmel tölti el a múltbéli cselekedettől való függés, a tehetetlensége pedig dühöt szül, izzik a karakter, kaszabolja a levegőt a tekintete, a megbánás pedig egyre hasztalanabbnak bizonyul számára. De látjuk egy férj banálisnak tűnő függőségét, a CD vásárlást és gyűjtést elviselni nem tudó feleséget (Sebők Maya) eltúlzott gesztusokkal, felnagyított reakciókkal, karikatúraszerű karakterformálással. Ez a paródia határát súrolja – amely nem jellemzi más esetekben az előadást –, nem egyértelmű, hogy szándékosan, vagy egy túlzó arányú megoldás miatt.

Határozottan a szövegre alapoz az előadás – amelyre annak kivetítésével is ráerősít –, de ezt dinamikusan teszi: monológok, párbeszédek, a szöveg hiánya, párhuzamos beszéd, egymás szavába vágó szereplők, szövegtúladagolás váltják egymást. És monoton olvasás, skandálás, üvöltés, esetlen beszéd, frusztráló suttogás – nagy kontrasztokat látunk. Fennáll az elmorzsolódás, a szétesés lehetősége. Azonban egész marad a produkció, ha találunk is benne kilógó részeket. A szöveggel szemben viszont több esetben teret hódít a test. A feldolgozhatatlan mennyiségű szóáradat ügyesen szorítja háttérbe önmagát például egy Udvari Tímea által megformált karakter esetében. Miközben beszél, elkezdi levenni a ruháit a színpadon, majd a közönség sorai közt sétál, félmeztelenre vetkőzik, szemkontaktust teremt, a nézők közül néhányak kezét a szívére helyezi. Elsikkadnak a kimondott szavak – amelyek nem tűnnek fogyni – és a hús-vér kapcsolatokra, elfogadásra, közösségbe tartozásra vágyó ember fizikai valója kerül előtérbe.

A tér fekete, alig bukkannak fel benne színek, azok is túlnyomórészt neonfények. Ezt fehér székek – később egy pad – törik meg, sehol egy ablak vagy ajtó. Vallatási helyszínre emlékeztet a terep, ami kapcsolódik is a témához, de felidéz valamit, ami méginkább: az időtlenséget. Nem tudjuk, hogy tavasz van, reggel, este, másnap, mediterrán éghajlati övben vagyunk, vagy valahol Izlandon. És nem csak a függők időérzékvesztésével cseng össze ez az érzés, hanem úgy kerül időn kívülre minden történés a színpadon, ahogy a társadalom helyezi magán kívülre a függőket. „A függőség egyfajta alkalmazkodás, egy válasz az ismétlődő szociális visszásságokra” – olvashatjuk az előadás szinopszisában. Ezen a gondolati ösvényen megy tovább a produkció. Felhívja a figyelmet a körforgásra, sőt, arra az örvényre, amely kilöki magából a normától eltérő egyedeket, és nem engedi vissza őket, sőt, az utódjaikat sem. Ők a társadalom perifériájára kerülnek, vagy társadalmon kívülivé válnak.

Ezt nem csupán a díszlet erejével érzékeltetik találóan az alkotók. Az előadás több jelenete is klubkoncertté alakul. Az előadók hangszereket ragadnak, zenélnek, táncolnak. Ez a koncertatmoszféra, ennek megteremtése is beleillik a vázolt érzésbe. A szabadidő felszabadult kitöltésében a zene egyfajta lázadásként jelenik meg: a társadalmi elvárások „legálisan” figyelmen kívül maradnak, a klubokban ezek a szabályok ideiglenesen felfüggesztődnek, a jelenlévők táncolnak, transzba esnek. Ám a folyamatos transzállapot nélkül nem működnek a mindennapok, és akkor kezdődnek a bajok, amikor a felszabadultság érzése görcsös ragaszkodássá változik. Ezt a folyamatot a Györgyjakab Enikő által koreografált színpadi mozgás tökéletesen ábrázolja. Egy-egy jelenetben az oldott tánc kényszeres, ismétlődő rángásokká alakul, de más kreatív folyamatok amortizálódása is érzékenyen rajzolódik ki a test és mozgás szintjén, ami kihangsúlyozza a függőségek fizikai és szellemi részének összefonódását is.

Örvényt, transzközeli állapotot teremt Hatházi András karaktere is, és egyben összefogja az egyes jeleneteket. Nyakon önti a befogadókat egy nagy lavór monoton elméleti/elméletinek ható szöveggel, amely a monotonitásból skandálásba csap át, majd szinte énekké alakul-fokozódik. Olykor az ő szöveglavinája is háttérbe szorul a fizikai valóval szemben: például egy néma karakter funkciótlan mozdulatsorának ismétlődése tereli el a figyelmet egytónusú beszédéről. Hatházi akár egy istenség, az előadás háromnegyede alatt rejtve marad, csak a hangját halljuk, az arcát felnagyítva, kivetítve látjuk. Mint egy, az eseményekkel távolságot tartó, de azokat irányító személy tűnik fel. És amikor kilép ebből a szerepből, besétál a színpadra, magával hozza az előadás legközvetlenebb elemét, személyiségjegyei az eddiginek ellentétjei lesznek: leül és a legtermészetesebb módon beszélgetni kezd a közönséggel.

Amennyire nem enged átjárhatóságot társadalom a normális és a normán kívüli, az itt és ott, a kint és bent mint két oldal között – pontosabban csak egy irányba enged –, annyira teszi azt az Occupy Yourself. Az előadás során nem fal épül az alkotók és a befogadók között, sőt, igyekeznek eltörölni az előadó és a néző kategóriáit. A színészek kijönnek a közönség soraiba, onnan embereket visznek magukkal a színpadra, cserélődnek a helyek és szerepek, míg egyre inkább elmosódik a határ. Kiszólnak, párbeszédet kezdeményeznek, nem kínálnak kész válaszokat, egy adag valamit, bármit, amit az ember befogad és feldolgoz, elhelyez magában. Ehelyett a bevonás útján arra késztetik a nézőket, hogy válaszaik, reakcióik mentén alakítsák az előadást. Röviden: az interakció meghatározó eleme a produkciónak. Amikor Hatházi András beszélgetni kezd, kérdéssé válik például, hogy tart-e még az előadás, és hol vannak annak a határai. Lehet neki válaszolni? Vagy kell, illik, esetleg muszáj? Kényelmetlen szerepbe hozzák az eredetileg nézőnek érkező embereket.

A függőkkel kapcsolatban egy nem elhanyagolható tény rajzolódik ki Hatházi mondandójából: nem tudjuk normatívan megítélni, hol a határ. Illetve ki szabja meg, melyik függőségben szenvedőt kell kizárni a „normálisok” közül? Mi magunk? Mind függők vagyunk – hangzik el a színpadon. Ezzel ismét ügyesen, de nem szájbarágósan világítanak rá a társadalmi felelősségre, és a hatalomra – ami „normálisok” kezében van.

A produkció összességében roppant frusztráló. Idegölő a ritmus hirtelen és kiszámíthatatlan változása, a fény- és hanghatások összessége, a bőven sok szöveg, a kényelmetlen helyzetek, a meglepő szituációkba való csöppenés. De pontosan ezzel éri el hatását az előadás. Ezzel együtt, illetve ebből adódóan talán túl hosszú, az utolsó húsz percre már túlságosan elfárad a befogadó. Van benne önismétlés is, ami nem erősíti, hanem olykor pár perc erejéig érdektelenné teszi az élményt. A frusztráló hatást viszont jókor, és kellő mértékben oldja fel – túlnyomórészt csak látszólag – egy-egy humoros elem, egy bohócorr, játék, zsonglőrmutatványra emlékeztető jelenet. És ebben a ritmusban fellélegzést jelentenek a játékra, csapatmunkára, építő jellegű személyes viszonyokra alapozó jelenetek is.

Nem hatásvadász az előadás, maradandó élményt nyújt. Tettekkel és testekkel irányítja a figyelmet a függőség működési mechanizmusára, nem leír vagy bemutat, hanem bevon, nem válaszol, hanem kérdez. És habár a téma akár a kommersz kategóriába is eshet, a befogadónak nincs esélye kívülállónak maradni, ami nagy erénye az előadásnak.

———————————————

Occupy Yourself. Bemutató dátuma: 2015. november 15.; Váróterem Projekt, Kolozsvár; Rendező: Cosmin Matei; Dramaturg: Lovassy Cseh Tamás, Raluca Sas-Marinescu; Díszlet- és jelmeztervező: Kupás Anna; Színpadi mozgás: Györgyjakab Enikő; Fény és hang: Halmen József; Rendezőasszisztens: Sipos Júlia; Felirat: Raluca Sas-Marinescu, Sipos Júlia; Szereplők: Csepei Zsolt, Hatházi András, Imecs-Magdó Levente, Rácz Endre, Sebők Maya, Udvari Tímea.