Varga Anikó: Fenségeknek tetszeni
Úrhatnám polgár. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Fotó: Barabás Zsolt
A Játéktér 2016. tavaszi lapszámából
Az Úrhatnám polgár Sardar Tagirovsky második nagyszínpadi rendezése a szentgyörgyi színházban, a vígjáték műfaja mellett talán a társulat mélyebb ismerete is közrejátszik abban, hogy a Meggyeskert után ez alkalommal a színházi performativitásnak nagyobb és lazább teret adó előadás született a közös munka során. Amely, (nem is annyira) mellékesen, szilveszteri produkció – e tekintetben mind a darabválasztás, mind a fiatal rendezőnek kínált alkalom rendhagyó, kevés erdélyi színház engedi és engedheti meg magának a „luxust”, hogy kilépjen a szilveszteri szórakoztató előadások szigorú, a közönségízlés által mereven szabott keretéből; hogy Szentgyörgyön erre lehetőség van adó és fogadó részről, a bevett gyakorlattól eltér.
Molière komédiája ugyanakkor nagyon jól illik a bemutató ünnepi estjéhez, hiszen a történet maga is egy pompázatos, ünnepi színjátékban csúcsosodna ki, a Jourdain elegáns szívszerelmének, Doriméne-nek rendezett, színházzal tarkított vacsora-légyottban – az erre irányuló előkészületek mozzanatai itatják át a színpadi történést, miközben szórakoztató és részletes esettanulmányát kapjuk a polgárok sorából az arisztokrácia világába átlépni kívánó igyekezetnek, a nemesi sztenderdeknek való megfelelési vágynak. „Én a fenségeknek akarok tetszeni. Nem a szomszédoknak” – mondja sommásan a Jourdaint játszó Pálffy Tibor az esztelen pénzszórás, az úrhatnám majmolás és a család megítélése miatt egyre kétségbeesettebb feleségének, aki pontos ösztönnel érzi meg a katasztrófa közeledtét.
Pálffynak kiváló érzéke van az arányait vesztett személyiségek megformálásához – ahhoz, ami ennek az előadásnak a fókuszában mechanizmusként is áll –, legyenek azok tragikusak vagy komikusak (az időben legközelebb eső Malvolio és Harpagon szerepeit említeném ebben a sorban). Színészi eszközök tekintetében ez szintén egyfajta arányismeretet jelent, ugyanis nem pusztán egy komikus alak megteremtéséről van szó, nem egy karikatúrafiguráról, akit önmagunktól eltartva könnyen ki lehet nevetni, hanem olyan nagyításról, amiben megmutatkozik a megbillenés igazsága, az tehát, amihez a néző lényegi értelemben kapcsolódhat. Ennek az igazságnak szép pillanatai vannak itt: úgy tűnik, a Pálffy által megformált karakter nem csupán jó ízlés nélküli, hiú és szerelemtől megbuggyant férfi, de a maga egyszerűségében legjózanabb figurája az úri divatok képmutatása mentén megrajzolt környezetnek. Teljesen normális gesztusokkal akad fenn a tényen, hogy szorítja a piperkőc szabó által ráadott két számmal kisebb cipő, hogy a busásan megfizetett filozófus inkább lerontja szerelmi vallomásának retorikáját, ahelyett, hogy a társasági nyelvhez igazítaná, vagy hogy paraszt apját szépelgőn földbirtokosnak titulálják. Fennakad, nyilván tovább is siklik ezeken, bedőlve a pénzéért rafinált módon hízelkedőknek, ám a reflektálatlanul józan, az etikett normáit felfüggesztő kifakadások pillanataiban a társasági felszín éles negatívjával együtt saját, autentikus lényének tükörképe is felvillan; ahogyan a szerelem beteljesülésének minden ezért elviselt kellemetlenségen túli reménye: ami nem egyszerűen komikussá teszi őt a randevún előadott barokkos színjátékban, de a nevetségességgel együtt emberien esendővé is.
A Tagirovsky rendezte előadás a tükrözések játékaira is épít, amiket színpadi helyzetek sorra kínálnak a nézőnek, és amelyektől egyetlen szereplő sem mentes a kifutóval megtoldott színpadon, legyen arisztokrata, művész, kispolgár, pénztelen vagy gazdag. A Bartha József által tervezett díszlet mintha annak gondolatára épülne, miként komponálható különböző színpadi képekbe a szatirikus történet, és ezek milyen újabb perspektívába helyezik azt. A fehér díszlet mélyén külön „dobozban” látjuk az előadást nyitó barokk színházi etűdöt és a vacsora-randi szintén barokk színházat idéző performanszát, a trendin öltözött szereplők divatbemutató-szerű felvonulást tartanak – a szemlélő/rendező/résztvevő helyzeteit magukba foglalják ezek a kompozíciók. Jourduin kezdetben, mielőtt maga fellépne a kifutóra, köztünk ülve nézi (és kommentálja) a zene- és tánctanár készülődését – Pál Ferenczi Gyöngyi és Erdei Gábor kvázi műsorvezetőkként tűnnek fel itt –, a látvány és a zenei produkció fogyasztójaként; egyes szereplők pedig, bejátszva azt, a nézőtérre is kiterjesztik a játékot. Ugyan metaforikusan, de a keretezés képlékenysége folyton figyelmeztet minket arra, potenciálisan mi is ennek a világnak a szereplői vagyunk, egy aprónak tűnő, ám mégis erős jelzés pedig a teljes reprezentációt furcsa felfüggesztésben tartja. A színpad jobb oldali sarkában ugyanis fehérre meszelve, fehér vívónadrágban rejtélyes alak áll. Derzsi Dezső mozdulatlan (és zseniális koncentrációval, áthatottsággal megformált) figuráját nem azonosítja be a színpadi történés: a magántanárok felvonulásában sorára váró vívómester? az előkelő(sködő) enteriőr élő szobra? egy felsőbb igazság küldöttje? – nem tudjuk. Intenzív jelenléte, amely a szünetekre is kiterjed, ugyanakkor végig éles, sokértelmű feszültségben tartja a teljes előadást, hogy a végén halálosztóként lépjen be az aranyportól fénylő alakok csoportképébe, a vívásjelenet után talicskán tolva elénk az összeroskadt, halott Jourdaint.
Az Úrhatnám polgár története Jourdain alakja körül gravitál, ám az őt körbeölelő gravitációs mező sokszínű szereplői legalább ennyire érdekesek, az átfogó társulati játék értelmében is, amelyben mindenkinek jut meghatározó jelenet vagy mozzanat. Ahogy Gajzágó Zsuzsa Jourdainnéja megjelenik, kezében a két bevásárlótáskával, aranyba kontyolt hajjal és divatos piros ruhában, azzal nem csak a család társadalmi helyzetét lövi be pontosan, de a család érzelmi viszonyrendszerét is, ami szerint a férj egy kiszámíthatóan működő házasságban igyekszik épp újrafogalmazni magát a Doriméne grófnő iránti vonzalom mentén. Szalma Hajnalka hűvösen csábos, karcsú divatikonja maga a földre szállt femme fatale, szürke-fekete jelmeze, de a rafinált átverés játszmája szerint is a sármőr Dorante gróf (Ruscsák Péter) párja. Benedek Ágnes és Kovács Kati figurái a kamaszkori szerelem nehézségeit hozzák be a képbe Kónya-Ütő Bence deszkás srácával és Kolcsár József gumicsizmás rolleresével együtt, utóbbiak a lánykérés szemfényvesztő színházként megrendezett jelenetében Harlequin-bohócként és egzotikus török szultán fiaként lépnek színre.
Tagirovsky rendezésében az egész társadalmi és érzelmi kalamajka egy szétterülő performativitás keretébe és hangulatába helyeződik. Ennek meghatározó eleme az állandó zene, az élő zenekar jelenléte, amely közrejátszik a készülődés próbahangulatának fenntartásában, és ha olykor túlnyújtottnak is hat egy-egy jelenet, az egész vonatkozásában ez szép életmetafora. Főként, hogy a célja szerint kudarcos, de végtelenül vicces szerelmi előadás után, amelyre ez a történet kifut, maga a halál lép színre. Jól szórakozunk hát, mert felkínálja az előadás, hogy magunkon is szórakozzunk. Tagirovsky kereső alkotó, izgalmas színházi látásmóddal, ez nem kérdés. Az előadás utáni, mondjuk így, hosszú távú hatás fényében mégis volt egy kis hiányérzetem: a tetszésvágy problémája erősen hívná, hogy a tematikán, a drámai történeten túl ez színházi-alkotói helyzetként is megfogalmazódjon, abban is reflektálódjon. Itt lehetne (önmagával szemben is) kíméletlenebb, élesebb az előadás. De biztos vagyok benne, ennek a fajta reflexiónak is eljön az ideje.
———————–
Úrhatnám polgár. Bemutató dátuma: 2016. január 5.; Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy; Rendező: Sardar Tagirovsky; Író: Molière; Dramaturg: Sényi Fanni; Díszlettervező: Bartha József; Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz; Zeneszerző: Bartók György; Koreográfus: Bezsán Noémi; Szereplők: Benedek Ágnes, D. Albu Annamária, Debreczi Kálmán, Derzsi Dezső, Diószegi Attila, Erdei Gábor, Fekete Lovas Zsolt, Gajzágó Zsuzsa, Katona Dávid m. v., Kolcsár József, Kónya-Ütő Bence, Kovács Kati, Nagy Alfréd, Pál Ferenczi Gyöngyi, Pálffy Tibor, P. Magyarosi Imola, Ruscsák Péter, Simó Lakatos Barna m. v., Szakács László, Szalma Hajnalka.