Gál Boglárka: Magyar, ungur, hungarian
TESZT fesztivál, Temesvár
Fotó: Bíró Márton
Az Urbán András által rendezett, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház együttműködésében létrejött Magyar című bemutatóval indítottunk a TESZT fesztiválon, illetve OFF-programként a Mi a magyar? meséit hallgattuk, a K2 és a Spot közös produkciójaként. A vasárnap tehát a magyarság jegyében telt. A Magyarról zúgó fejjel jöttem ki, de nem csak az előadás erős akusztikai és képi világ okozta a koncertet a fejemben, bár közvetlenül sokszor az elviselhetetlenül üvöltő punk-rock váltott ki zavart. Azok a kérdések is okozhatták ezt, melyeket nem tesz fel az előadás, hanem hagyja a mi zúgó fejünkben megfogalmazódni. Az aktuálpolitikai és az ettől elvonatkoztatottabb rétegek kiegyensúlyozott kettőse között és nyomásuk alatt ülünk a nézőtéren, ezek pedig zsigerileg hatnak az előadás képein keresztül.
Identitáskérdés. Az identitás-centrifugába elsőként a nyelv kerül bele, kitépik és fatáblára szögezik. Másrészt puszta akusztikai hatássá bomlik a magyar, ungur, hungarian ismételgetésével: egy punk-rock koncerten lenyomott szám lesz, aminek szövegét már nem érti senki, még az előadója sem, de euforikusan csápolunk, üvöltünk, ugrálunk alatta. Az eredetmítoszaink, szimbólumaink is megjelennek, turul és csodaszarvas egymásnak esnek. A nemzeti konzultációs plakátok szlogenjei, a szent anyaföldtől a néphagyományokig sok minden keveredik bele ebbe az őrületbe. Az előadás egymás mellé rendelődő szekvenciákból épül, amelyek sokszor az elviselhetetlenségig menő fokozással kezdik ki a nézői tűrőképességet.
A színészek teljes energiával viszik ezt az őrült menetelést, koncertet, orgiát. Koncentrált játékuk elementáris élménnyé teszi az előadást. Nem tévednek és nem is adnak lehetőséget arra, hogy bármit szem elől téveszthessünk. Erős hatása van annak, ahogyan keserves dallá komponált sírásukat halljuk, vagy amikor együtt őrjöngő, ugráló, vagy éppen meztelen, egymásra dobált testekként halmozódnak előttünk. A feszültségek tombolásának végül íve lesz, és bár levegőt hagy nekünk az utolsó jelenet csendje, ez a hallgatás súlyosabb az üvöltésnél. A szürkemarha fejek ránk néznek, a koncert a fejekben folyatódhat.
Lights OFF. A SPOT társulat és a K2 színház közös munkájából születő Mi a magyar? című előadással mondják nekünk az esti mesét a nap végén. Széken, pléden, párnán, lépcsőn, padlón üljük körbe a teret, miközben felváltva a színészek mesélnek, egymást meg-megszakítva, szabadon improvizálva, mindezt fény nélkül. Ülünk tehát a sötétben, reagálunk, nevetünk, vagy éppen el-elbóbiskolunk benne. Az előadás az Urbán-rendezés ellenpontjának is tekinthető, abból a szempontból legalábbis biztosan, hogy utóbbi mindent a nyelvre bíz, a mesélésre és az ezt hegedűvel, emberi zajkulisszával, hanggal, mormogással kísérő előadói eszközökre.
Párhuzamos történelmek. Második nap a romániai és macedóniai történelmi hasonlóságokból építkező előadást, az Őrült erdőt nézzük. Caryl Churchill darabja az 1989-es romániai rendszerváltás forradalmi eseményeit dolgozza fel személyes mikrotörténeteken keresztül. A rendező, Nina Nikolikj ezek mellé állítja a kamerázást és vetítést, kicsit a dokumentarista színházat idéző módon. Látjuk Ceaușescut egy kongresszuson beszélni, a tüntetéshez gyülekező tömeget az utcán, halljuk a lövéseket – ezek mellett jelennek meg élőben és a vásznon a színészek, sőt egy percre a közönség is. A több szöget mutató felvételek koncepciója jó ötlet, a legizgalmasabbnak közülük az asztal körüli beszélgetések leskelődő felülnézete számít. Ezek a vizuális megoldások ígéretesen indítják az előadást, mégsem képesek végig fenntartani a nézői figyelmet.
Linóleum. A te országodban tökéletesen illeszkedik egymáshoz PVC-cső és test, mozgás és beszéd. A Tar Sándor novelláiból átszűrődő atmoszféra itt csak annyira retró, amennyire a benne felbukkanó alakok, és az egész rendszerváltás környéki történet a mai napig érezteti hatását. Elég csak érezni a linóleum szagát-hangulatát, látni az élére vasalt férfinadrágokat, műszálas ingeket, a ciklámen női holmikat – és máris sejteni azokat a társadalmi és személyes problémákat, amelyeket az ezeket megoldani képtelen rendszerváltás előttről örököltünk. Krisztik Csaba Siposa mintha minden – traumatikus élmények, sérelmek, fájdalmak, megaláztatások sorában – kisiklott munkás-életet magába sűrítene. Ezeket a sorsokat az előadás úgy rendezi egy tájképpé össze, hogy közös tudásunk alapján ismerjük, értjük ezeket a szörnyűségeket, de nevetni is tudunk rajtuk. A jó hangulatú közönségtalálkozóról Horváth Csaba ugyan hiányzik, de a színészek mesélnek, Kádas József az akkor még létező közösségi létről, Krisztik Csaba a rendszerváltás eufóriájáról beszél. És mindenkinek van egy ehhez kapcsolódó története.
——————————————–
A 9-ik TESZT-ről szóló további fesztiválnaplók:
Gál Boglárka: A színház, amit mi csinálunk (2.)
Gál Boglárka: Nevetünk, sírunk (3.)
Gál Boglárka: A vodka és a performansz gyógyító ereje (4.)