Gál Boglárka: A színház, amit mi csinálunk
TESZT fesztivál, Temesvár
Fotó: Bíró Márton
Már a szerda is lejárt, négy sűrű napon, tíz előadáson és majdnem ennyi intenzív színházi élményen vagyunk túl. Az előadások gyülekeznek, az alvással töltött óráim pedig egyre fogynak, vagyis folyik a fesztivál. Legutóbbi bejelentkezésem óta a DIY színházzal, liszttel és gyerekfilozófiával bővült a TESZT-szótár.
A koncert Urbán András a Bitef Színházban rendezett szerb nyelvű előadásában szalmával, meztelen nőkkel, kereszttel, Jézus-szobrokkal, kalasnyikovval és hatalmas hangerővel folytatódik. Vlagyimir Szolovjov 1900-ban írt az emberiség apokaliptikus jövőjéről Az Antikrisztus történetében, a rendezés erre a szövegre reflektál. Struktúrája a vasárnap bemutatott Magyarhoz hasonlít, a színpadon zenekar kíséri a színésznők eksztatikus mozgását, énekét. A megjelenő vallási szimbólumok szintén eszembe juttatják a vasárnapi előadásban felsorakozó szimbólumokat. A körültáncolt-rajongott feszületek, a turul és a csodaszarvas groteszk aktusa a szimbólum alapvető funkciójának, a képviselésnek színházi megkérdőjelezései. Az Antikrisztusban a szexualitás, vallási háború, egyház, hit és a nők viszonyai nem tisztázottak, ugyanakkor olyan univerzális kérdéseknek tűnnek, amelyek a férfiakat egyáltalán nem érintik. A rossz, a bűnös testiség és a női nem összekapcsolása nem újdonság, annál inkább bosszantó, hogy csak a hatni akarást érzem mögötte. Az öt színésznő intenzív egy órája a hithez, egyházhoz, vagy bármi más eszméhez történő fanatikus ragaszkodást kérdőjelezi meg.
Egy megvilágított asztal, rajta doboz, néhány levél, egy mikrofon, egy vödör és nézők. Kb. ennyi kell Az állam c. előadáshoz. Az infrastruktúrát megadja körénk Alekszandr Manuilov koncepciója, de az előadást ránk bízza – részvételi színházi előadáson vagyunk. Eldönthetjük, hogy olvasunk vagy nem, kimegyünk, maradunk, hallgatunk, beszélgetünk, követjük a rendszert, nevetünk, tapsolunk, másokat bosszantunk, stb. A felolvasás során kiderül, a levelek fele egy Plumen nevű férfi feljegyzései életének arról a napjáról, amikor eldönti, hogy a politikai rendszer elleni tiltakozásképpen felgyújtja magát. De a lineáris történeti/dramaturgiai/cselekvési ideálhoz képest egészen másként kezd működni minden. A borítékok sorrendjét kapásból összekeverjük, már az elején felnyitjuk az utolsó borítékot, és viszonylag hamar előkerül egy gyújtó, amivel a vödörben landolt leveleket felgyújtjuk. A szereplés, döntéshozás, irányítás, beavatkozás lehetőségére különbözően reagálunk: van, aki önkéntelenül is túlszerepel, van, aki passzívan lázad a sötétben, nem olvas, de méltatlankodik, kommentál vagy éppen csak tartózkodóan figyel. Az előadás szempontjából mindegy, miként döntünk. Mert hiába szól a levelek másik fele metaszínházi stílben arról, hogy amiben vagyunk, nem is előadás, nincs színész, nincs rendező és nem szavaztunk arról, hogy legyen-e egyáltalán – előadás mégis lesz, és nem szerepeket, hanem magunkat és az államunkat alakítjuk benne.
A halott hazatér az úrnőjéhez a szerelem témáját járja körül, a szerelemes elveszítése és illúzióként való tovább éltetésének fájdalmai jelennek meg. Svetlana Makarovič szlovén költő szövegéhez Jernej Lorenci szlovén rendező megtalálja a történetmesélés izgalmas színházi lehetőségeit, az átélt és felmutatott szerep, a valódian hús-vér és a metaforikus karakter, a szituatív és narratív ábrázolási mód közt mozogva. Emiatt egyszerre tudunk nevetni és közel kerülni ehhez a költőiségében érzékeny előadáshoz. Micika szerelmes halott kedvesébe és döntés előtt áll: vagy az életet választja és a folytatást, hogy házasságot köt a molnár fiával, vagy kitart a már csak képzeletben élő szerelem mellett, és a halált választja. Mindkét lehetőség beteljesül, ugyanis két Micikát látunk (Barbara Ribnikar és Ana Urbanc), akik egymás tökéletes ellenpontjaiként viselkednek. Egyiküknek meg kell halnia, hogy a másik férjhez mehessen. Míg az egyik, a halott kedveséhez térő Micika haját liszt őszíti be, a másik menyasszonyi fátylat ölt.
A szarajevói Háború Színház 1992-ben jött létre és a háború alatt is működött, előadásaikban, mint a beszélgetésen kiderül, a múltfeldolgozás érdekli őket. A Liszt a vénákban egy háború által szétszakított család újratalálkozásának estéjét mutatja be. A háború tapasztalatának generációkon átívelő problémái és a múlt emlékei kavarognak az ebédlőasztal körül. A családi történetet mesélő előadás jórészt a szövegre hagyatkozik, ezzel kapcsolatban pedig voltak hiányérzeteim. Az egyéni sorsok nem rajzolódnak ki eléggé, az előadás nem lendíti előre ezeket olyan mértékben, hogy többnek lássuk őket a háborús események gyorsan skiccelt alakjainál.
Néha kellemes meglepetéseket tud okozni magának akaratlanul is a program sűrűjében futkosó fesztiválozó, ha információk hiányában ül be megnézni valamit. Ez történt a zágrábi Horvát Nemzeti Színház Királyok vagyunk, nem emberek esetében. Nem tudtam előre, hogy az izgalmas szöveget, ami tökéletesen humoros és sajátos világot épít fel, az kb. százötven gyerek-interjúból állították össze. Kicsit el is szomorodtam, hogy nem tudom szövegként kézbe venni és újra elolvasni. Néhány fontos gondolatot sikerült feljegyeznem, például: „szeretném, ha chips-eső lenne” – igen, ez érthetően fontos. Komoly dolgokról beszélnek nekünk a színpadon megjelenő gyerek-felnőtt színészek, a világ és az ember teremtéséről, születésről, a saját életükről, családjukról, álmaikról. „Ha belemártjuk a krumplit, az a ketchup”, „minél egészségesebb annál inkább fúj”, „az életben az a fontos, hogy ne verd le a fürdőben a csempét” vagy „Én Senki vagyok. És néha Marco Polo.” A példák talán érzékeltetik a szöveg humorát, amiket a színészek kifejezéstelen, saját mondandójukra legkevésbé sem reflektáló arckifejezése ellenpontoz. Matija Ferlin rendező-koreográfus mozgásvilága távolságot tart a nyelvi rétegtől, olyan kódokat keres, melyek erőteljessé teszik gyermeki képzeletet.
Az olasz kormány a független színházaktól megvonja a támogatást, a táncosokat és technikusokat nem tudják kifizetni, de Marco Chenevier koreográfus mégis úgy dönt, hogy szólóban is eljön a Kvintett előadásával hozzánk. Sajnálja a szomorú helyzetet, de felajánlja nekünk, hogy ha mi is akarjuk és segítünk, megcsinálhatjuk együtt ezt az előadást. A nézők közül kerül ki tehát a négy táncos, a két világosító, hárman pedig a zenei részért felelősek. Marco Chenevier rögtön el is kezdi a próbákat, instrukciókat ad, elmeséli, hogy kell kinéznie az előadásnak, nevetéssel és felszabadult hangulatban készülünk mindannyian a közös, költséghatékony produkcióra. A rendező, a koreográfus és az előadó egy személy a takarosság kedvéért, és mindháromként profi. Az előadás utáni közönségtalálkozót is a DIY szellemében töltjük, a közönség felteheti kérdéseit, és a közönség válaszolhat is rájuk.
——————————————–
A 9-ik TESZT-ről szóló további fesztiválnaplók:
Gál Boglárka: Magyar, ungur, hungarian (1.)
Gál Boglárka: Nevetünk, sírunk (3.)
Gál Boglárka: A vodka és a performansz gyógyító ereje (4.)