Gál Boglárka: Nevetünk, sírunk

2016-05-28 · by Játéktér · in fesztivál, workshop

TESZT fesztivál, Temesvár

Fotó: Bíró Márton

Már megszokhattuk, hogy a TESZT-en a program tökéletesen van összerendezve és nem kell sokat keresgélnünk, hogy kapcsolatot találjunk az egy napon játszott előadások között. Csütörtök a „nézős” előadások napja, délután a Nézőművészeti Kft. EztRádja, este pedig Radu Afrim rendezése, A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve van műsoron. Ezt a napot lazításnak is nevezhetném: csak két előadást nézünk, másrészt ezek szórakozást ígérnek, igaz, hogy ezt maradéktalanul nem teljesítik. A pénteki napon szintén két előadást nézünk, a Parental Ctrl és Az apa szó a gyerek-szülő viszonyt, illetve a generációs kérdést boncolgatja.

Az EztRád zenés társadalomkritikának hirdeti magát, aktuálpolitikáról, menekültkérdésről, CSOK-ról, de sokkal általánosabb kérdésekről, például tévéről, médiáról, és a minket körülvevő információáradatról is szól. Scherer Péter rendező a konferanszié, ő köti össze a különböző műsorszámokat-etűdöket, Kovács Krisztián menekülteket szidó kamionsofőrjét, Katona László és Molnár Gusztáv rappjét, Parti Nóra szerelmi monológját a nagyszerű Gyuriról, aki veri őt, a munkaidőben sakkozó hivatalnokokat és a magyarság-vetélkedőt. Kísérlet arra, hogy mivel lehet, és mivel nem lehet viccelni – mondják előadásukról az alkotók. A közönségtalálkozón egy néző bántónak nevezi az előadást, de a jó vicc akkor jó, ha mindig kicsit fáj valakinek— érkezik rá a válasz. Szerintem az előadásnak nem volt fájó része, így az előző logikát követve jó viccek sem lehettek benne. Mucsi Zoltán a nagyapa szerepében, aki saját unokáját játssza el, hogy a lánya családja megkapja a CSOK-ot a jó pillanatok közé tartozik. Voltak benne jelenetek, melyek ellenpontozhatták volna a vicceskedést, például Mucsi gyerekmonológja, Parti Nóra keserves dala, de a műfaji adottságokból adódóan ezek a jobb jelenetek is a felszínen maradtak. Segítette volna az előadás humorát, ha a felsorakoztatott szituációk és alakok izgalmasabban megrajzoltak, és nem elsőkörös sztereotípiákból álltak volna össze.

Az Afrim rendezte temesvári előadáson a nézőtérről magát a színházat látjuk hátulról: amint szétmegy a vörös függöny és megpillantjuk a színpadi nézőteret, elkezdődik az etűdözön. Két nézőpontot tükröz a játék. Egyrészt kibontakoznak a nézők furcsa történetei, ami egy estélyibe öltözött néző monológjával indul a kivágott hátú ruhájának történetéről. Másrészt pedig a néző előtt általában elrejtett belső színházi működés kerül elénk, a próbák, melyeket a takarítónő hallgat végig, a rendező, aki azt kéri a hatvan év fölötti színésznőtől, hogy legyen tizenhat éves – látjuk, mi zajlik előadás közben a takarásban. Nem csak az eddig sötétben ücsörgő néző felnagyított élete, hanem a színház élete, önreflexiója is ironikusan jelenik meg. Látjuk, hogy mit csinálhatna a néző a színházban, ha azt csinálná, amit szeretne: akrobatikázna, miccset zabálna, táncolna és egyéb őrültségeket. Sok jó ötletre épülnek a jelenetek, például az ültető Arankát körülvevő kultusz izgalmas, de az előadás végül mégiscsak az ötlet-kavalkád szintjén marad, és hiába szabadítják rám, valódi nézőre a fantáziájukat, élvezni nem tudom, legalábbis végig biztosan nem. Túl sokat akar megmutatni az előadás, az improvizációk végtelen játékában el is veszlődik, a szelektálás hiányában pedig épp a nézőről feledkezik meg. A közönségtalálkozóra Skype-on kapcsolódik be a rendező, az alapötletről elmondja, hogy egy unalmas előadás alatt kezdte el figyelni a nézőket, akik sokkal izgalmasabbak voltak. Ugyanezt csináltam én is, azt figyeltem, hogy egy néző mikor, min és miért nevet olyan hangosan, amikor és amin én nem tudok. Upor László említi a beszélgetésen, hogy elsősorban a dramaturgot gyilkolta meg az előadás; tehát áttételesen nem csak a néző, de a dramaturg halálát is végignéztük.

A Parental Ctrl azon előadások közé tartozik, melyekben mindenki magára ismerhet szülőként vagy gyermekként, és jóllehet senki számára nem újszerű a szülő-gyermek kapcsolat és kommunikáció problémája, az előadás mégis újszerűen és izgalmasan beszél erről nekünk. Szépsége abban az egyszerűségben áll, ahogyan ez a két világot, a szülőket és az Y generációt összekapcsolja a virtuális terek és kommunikációs médiumokon keresztül. A fiatalok technikai eszközökkel való közvetlen kapcsolatáról, és az emberi viszonyaik technikai közvetettségéről szól az a játék, amelyben a test a mikrofonok érzékenysége által szólal meg. Az önfeledt játék itt egyben egymás felfedezése is, ami másként zajlik, annak mintájára, ahogyan az internet, a telefon is megváltoztatta az ismerkedési módokat a fiatal generáció számára. Az apró mozdulatok, a hosszúra nyújtott gesztusok, a telefonozás, szelfizés, a kérdésekre válaszoló lányok arca a kivetítőn a megváltozott időérzékelés újdonságától válnak izgalmassá. Sinkó Ferenc rendezései kapcsán gyakran felmerül a különleges időkezelés, ebben az esetben pedig ez a gyermek és szülő időélményének különbségévé válik. Az előadás második részének koncertjében hálózsákjukból előbújva szüleikként, öltönyben jelennek meg a játszók. Az Y generációt könyvekből, vagyis távolról tanulmányozó szülőkként szólalnak, akik nem értik őket, csak aggódnak gyerekeikért: „I can see you from the distance” és „parent of freedom” – hangzik el a dalokban. Az előadás két része különbözik egymástól, másként szólal meg, más pozícióból beszél: a kettő együttállásában pedig nyitva marad a kérdés, hogy gyerekként-szülőként „mit rontottam el”.

Az apa szónak már a címéből kiderül, mi az, amivel az előadás első felében foglalkoznak a Macedóniából, Lengyelországból, Olaszországból, Szerbiából, Bulgáriából érkező színésznők. Az apa szó különböző nyelveken való megszólaltatása lesz a téma, majd ebből a beszélgetésből a macedón atyához, Nagy Sándorhoz, a görög-macedón konfliktushoz és a kommunista nőképhez jutunk. Ilyen utakat jár be a személyes történetekből összerakott előadás, mindezt úgy, hogy a színpadon vizes palackokból épített falakat újra meg újra összerakják és lerombolják. Egyidőben sok minden történik a színpadon, miközben egyikük elmesél egy történetet arról, hogy hajós iskolába kellett járni, vagy ahogy apja legjobb barátja molesztálta, addig másvalaki ezt szimultán olaszra fordítja, a többiek meg mozgásetűdökkel egészítik ki a színpadi történést, ahol egy projektorral filmeket, képeket is vetítenek – sokfelé kell tehát figyelnünk. Elhangzik, hogy ebben az előadásban mindig sírnak a nők, az európai nőknek folyamatosan krokodilkönnyeket kell ejteni — ez az önirónia jót tesz, de sajnos csak percekig bukkan fel. Annak ellenére, hogy azok a dolgok, amiket a színésznők elmondanak az apákról, hogy utálják a lányuk barátját, állandóan rendesnek kell lenniük, hogy ne okozzanak csalódást, diplomát kell szerezni, férjhez kell menni, házat kell venni, unokákat kell szülni az apák kedvéért mind általánosítások, mégis sikerül ezek segítségével teljesen érzelmi síkra terelni az előadás végét. A közönség meghatódik, sokan állva tapsolnak a végén.