Péter Emőke: Gyerekkacaj, tinisóhaj, bébimosoly

Péter Emőke: Gyerekkacaj, tinisóhaj, bébimosoly

Beszámoló a Lurkó Fesztiválról

Fotó: Sándor Levente, Sándor Zsuzsi

Már felnőttként előlegeztem meg a bizalmat a csíkszeredai gyermek- és ifjúsági színházi találkozó néhány előadásának. A bizalmam nem játszotta el a rendezvény, vagyis „jól eljátszotta” ismét a tőle elvárt szerepet.

Tudomásul vettem, hogy mi, felnőttek, másodlagos célcsoporttá öregedtünk. Habár, akkor öregedtünk volna, ha a Lurkó Fesztivál bezzeg-a-mi-időnkben is létezett volna és együtt cseperedtünk volna felnőtté. De gyerekszínházi élményt csak egyet találtam emlékeim között: falusi kultúrotthon, piros bársonyszékek, fegyelmezetlen iskolatársak… ja… és halvány bábok a színpadon.

Sejtem, hogy a gyerekkori színházélmények hiánya is hozzájárult a késztetéshez, hogy jegyet váltsak a fesztivál 15 előadása közül a délutánonként sorra kerülőkre. Ugyanakkor a elmúlt évek Lurkó Fesztiváljai (negyedik éve létezik a rendezvény) nem okoztak csalódást. Bizonyították, hogy bőven akad „keresnivalóm” az előadásokon már/még felnőttként is.

Érdekelt, hogy a fesztiválhelyzetbe hozott csíkszeredai közönség kihagyja-e a gólhelyzetet. Tud-e élni a lurkózás lehetőségével? Felismeri-e, hogy miközben marosvásárhelyi, kolozsvári, urambocsá’, budapesti előadások után sóvárog… hirtelen meg lett szólítva? Közelebb szerettem volna kerülni ahhoz a titokhoz, hogy mi csődít össze egy szakművháznyi embert, és mi nem. Foglalkoztatnak ezek a kérdések. Nem mint színházi szakembert, hanem mint részben tudatos kultúrafogyasztót.

A környezetemben élő barátaimat emlékeztető e-mailekkel próbáltam rávenni fesztiválozásra. Jószívűségből. Mert tapasztaltam, hogy csak előadás után tudja meg a néző, hogy milyen sokat veszített volna, ha nem vesz jegyet. S ha nem tudja, nem fáj. A színházbaterelési módszerem hatékonysága rendkívül alacsonynak bizonyult: 21 potenciális nézőből egy ember jött el egyetlen előadásra.

Engem viszont érdekeltek az előadások a még ártalmatlan, de már diagnosztizált kultúrsznobizmusom miatt. Tiszteletet éreztem a szervezők és a fellépők munkája iránt, amit jelenlétemmel tudtam legnyomatékosabban kifejezni. Azt is mondhatnánk, a bennem ficánkoló természetes és jóhiszemű kíváncsiság küldött el a Lurkó Fesztivál előadásaira.

Elsőként a Csíki Moziba, a szülők, nagyszülők celofános virágcsokrai közé, a Gyerekek báboznak produkcióra ültem be. Még bebábozódott bábosok, a Nagy István Művészeti Líceum I-II. osztályos tanulói mutattak be Albert Zsuzsanna rendezésében két bábelőadást. Bakó Klára báb- és díszlettervező aranykoronás királylányait, focizó sárkányfejeit, rózsaszín kismalacát kisiskolások keltették életre.

A közönségben ülő családtagoknak művészi mivoltukból kiintegető kisbábosok mesélték, játszották a történetet. Találó zenei aláfestés varázsolta a hangulatot meseivé. A közönség között az apróságok értették a cselekményt. A drótszőrű paripa metamorfózisa pillanatában, az aranyszőrű paripa felbukkanását hangos gyermeki rácsodálkozás követte.

A Sipos Tünde és Dálnoky Csilla által rendezett édi-bédi Pity-PALATTY előadás az 1-4 éves apróságokat szólította meg. A szülők részéről valós kereslet mutatkozott a produkció iránt, két telt házas előadásra zsúfolták be a gyerekeket. Bíró Zsuzsa igazán fincsi, mézízű díszletet tervezett, mintha mézecskalács- és virágillat töltötte volna be a termet. Salamon Orsolya hangszerei csörögtek, csilingeltek, akár a jól megtervezett gyerekjátékok.

A gyerkőcök (még) gátlástalanul adtak őszinte hangot az érzelmeiknek. Kacarásztak, sóhajtottak, vihorásztak, kommentáltak (pl. „milyen rendetlenség lett”). A végén átvehették a két színész helyét a színpadon, kipróbálhatták magukat a díszletek, játékok, kellékek között. Mi, felnőttek élvezhettük, hogy az aprók milyen önfeledten élvezik az előadást és az azt követő játékot. Ők még nem gyömöszölik be magukat protokollok és normálisnak vélt viselkedési normák közé. Bámulnak, szagolnak, tapintanak, mindent kipróbálnak a színpadon.

Hasonló korcsoportot szólított meg a Vaskakas Bábszínház (Győr) Egyik kicsi, másik nagy című előadása. A nézőpalánták itt is lehetőséget kaptak a színpadon való közös játékra Gergely Rozália és Valentyik Anna előadóművészekkel. Kettőjük színes játékát néhány gyerek olyan beleélve bámulta, mintha értené. Vagyis, értette.

Szabadtéren, friss levegőn adta elő a Puck Bábszínház (Kolozsvár) a Világszép nádszálkisasszony történetét a Csíki Játékszín melletti parkban az összesereglett gyerekeknek és kísérőiknek. A gyerekek valószínűleg elmerültek a bábok és a díszlet látványában, valamint a stílusukhoz korban illeszkedő zene hallgatásában.

Felnőttként egy pillanatra elszomorít a hovaszületés igazságtalansága. A Kolozsváron gyerekeskedő felnőttnek jelent-e az életben valamiféle előnyt, ha rendszeres Puck Bábszínház látogató volt? Ugyanakkor a Csíkszeredában felnövő gyereknek jelent-e a további életében valamiféle hátrányt, hogy csak ritkábban kerül (báb)színház közelébe?

Kell-e foglalkozni a színházi esélyegyenlőséggel? Vagy az esélyegyenlőséggel a színházban?

Sejtem, hogy ezeket a kérdéseket szakemberek vizsgálják és válaszolják meg folyamatosan. Bennem megfogalmazódtak, és választ nem gördítenek maguk után, csak további kérdéseket generálnak.

A Lurkó Fesztivál létjogosultsága vitathatatlan, majdnem létszükséglet Csíkszeredában. Eredményei, céljai jövőbe mutatnak, további támogatottság érdekében számszerűsíthetőek. De csinál-e (egy) fesztivál lurkótavaszt a színházakban?

Elég-e, ha a fent említett gyerekelőadásokon zsúfolásig megtelik a nézőtér a gyerekekkel és szülőkkel? Válhat-e színházfüggő felnőtté az évente egy vagy három előadást átélő csíki lurkó? Elég-e, ha a szülő elkíséri a gyereket a gyerekelőadásra, de számára szokatlan a színházba járás? Ha a gyerek nem látja a követendő családi mintát a színházlátogatásra, be lehet-e csalogatni a nézőtérre?

Válaszok: igenek és nemek, a helyzettől és körülményektől függően.

*

Az idősebb korosztálynak szánt előadások közül Az időnk rövid történetével melegedtem bele a fesztiválhangulatba (Vaskakas Bábszínház, Győr, ESZME). Színész (Andrusko Marcella, Pallai Mara, Szolár Tibor, Teszárek Csaba) és báb szimbiózisa jelenítették meg a karaktert. A kettő néha egyesül, máskor szétválik, azt figyelem, amelyik gyorsabban, mélyebben hat az érzékszerveimre. A bábok miniatűr világa fürkésznivaló: a vezetékes telefon, a tolókocsi, a bútorzat. Azon kapom magam, hogy a báb arckifejezésének változását érzékelem – vagy csak úgy tűnik?

Az előadás hangulatában szomorúság, nosztalgia és az öregedés mulatságos mivolta is megjelenik.

Előadás végén hallottam a „Mennyire bele tudják élni magukat” rácsodálkozást. Vajon a bábuk vagy a színészek? Ilyen egyszerűen is meg lehet fogalmazni a színész munkaköri leírását: élje bele magát (egy bizonyos) szerepbe.

Az én színházam ilyen. Ezt éreztem a Nézőművészeti Kft. és a Manna Kulturális Egyesület (Budapest) két produkciója után. A helyszín mindkét esetben a Márton Áron Gimnázium egy osztálya volt. Abban a gimnáziumban kerültek sorra ezek az osztálytermi előadások, amelyben valamikor rég, még diákként, én is találkoztam az előadások által felvetett gondolatokkal, kérdésekkel.

Első ránézésre vegyes közönség foglalja el az ülőhelyeket A gyáva című előadás kezdetén: néhány középiskolás diák, pedagógus, színházi szakember, alig akad magamfajta „csak néző”.  A kábítószerfüggőséggel küszködő fiú (Kovács Krisztián) és a vergődő apa (Scherer Péter) életéből kapunk egy látleletet. Az előadás kezdőmondataiban elhangzó budapesti bulinegyed utcanevei közel hozták számomra a történetet. Előfordulhat, hogy aki éjféltájt vagy hajnalban nem téblábolt még abban a térségben, eltávolodik a szereplőtől. A nehéz földrajzi betájolás is hozzájárulhat a további hárításhoz: drogfüggőség, rendezetlen családi háttér és hasonló problémák a fertőben vergődő főváros velejárói.

Hiába akarjuk a nyugati nagyvárosi lét mellékhatásaként kezelni a fiatal srác és családja vívódásait, a megjelenített élethelyzetek, dialógusok, kudarcba fulladt viták bármelyik néző hétköznapjaiban pontosan e forgatókönyv szerint zajlanak. Csak be kell vallanunk, szembe kell nézzünk saját magunkkal. Ezt is segíti a pink lurkószemüveg, ami a fesztiválozók egyik kiegészítője.

Az előadás a rákövetkező beszélgetéssel válik teljessé vagy legalábbis tart a teljesség felé. Scherer Péter közvetlen moderálásának hatására önmagához képest könnyen feloldódott a csíki közönség. A elhangzott sokfajta kérdés, vélemény igazolja, hogy vidéki kisvárosunk lakóit is foglalkoztatja a drogfüggőség témaköre. Surányi Judit addiktológus hangsúlyozta, hogy nem csak az itt bemutatott drogprobléma megelőzésére kell keresnünk a megoldásainkat, hanem a többi függőséggel is le kellene számolnunk: internet, alkohol, sorozat, cigaretta, bevásárlás stb. Ezek önmagukban vagy rendszeresen használva nem jelentenének egészségkárosítást. Az általuk okozott függőséget kell kezelni.

A másik nézőművészetis produkció, az Ady/Petőfi/Lövétei hangulata szigorúbbnak tűnt A gyáváénál. Talán éreztük néhány „A-szeredai-magyartanár” jelenlétét. Azon kaptam magam, hogy egy-egy poén hallatán őket figyelem, kíváncsi vagyok a reakciójukra.

Katona László az előadás első perceiben egy frappáns csavarral vedlik át Adyvá. Kovács Krisztián alakítása „A-legnagyobb-magyar-költő” alakját mutatja be és járja körül a Petőfi-mítoszt. Kettőjük alakítása egy szókimondó, vicces és érdekes irodalomórát eredményez, amely további költészetböngészésre motivál.

Az előadást követő beszélgetést csak körülbelül a felétől éreztem oldottnak: nehezebben szólalunk meg irodalom-témában, mint drogfüggés-témában. A jelenlévő Lövétei Lázár László mellett más kortárs, az előadáshoz valamiképp kapcsolodó költők nevei is felmerülnek: Lackfi János, Szálinger Balázs, Tóth Krisztina, Simon Márton, Závada Péter.

A Márton Áronban összegyűlt nézőket és művészeket hallgatva késztetésem támadt jelenléti naplót írni. Hiányzott sok ismerősöm, barátom és azok gyerekei, akiknek vagy most vagy később életmentő lett volna ez a két előadás. Függőség esetében jóval jövedelmezőbb és hatékonyabb megelőzni azt, mint… Ehhez a megtorpanáshoz, elgondolkodáshoz segített hozzá A gyáva című produkció. Az irodalomszeretetet meg késő érettségi előtti hetekben magunkba gyömöszölni, ha diákok vagyunk. Az irodalomra és annak mellékhatásaira viszont rá lehet kattanni egy Ady/Petőfi előadás hatására is.

A következő nézőművészeti előadás talán már „késő lesz, soká lesz”, és a most még lurkó szíve „másé lesz”.

A Lurkó Fesztivál utolsó felnőtteknek játszott előadása olyan pörgősre sikerült, hogy csak kapkodtuk a fejünket. A Kövek a zsebben két színésze, Jászberényi Gábor és Gulyás  Hermann Sándor színészember-feletti energiával formálta a se szeri, se száma karaktereket. Kilenc villanykörte, négy bőrönd és két színész mesélt el egy filmforgatás körüli felfordulást, vetítővásznon nem látható verítékes háttértörténetet.

„Dimbes, dombos, lankás” útvonalon halad itt, Csíkszeredában a kulturális életünk a következő kihagyhatatlan Lurkó Fesztiválig!