Ungvári Zrínyi Ildikó: Nagy és kegyes szélhámosság

Ungvári Zrínyi Ildikó: Nagy és kegyes szélhámosság

Interjú Sardar Tagirovsky rendezővel

A Játéktér 2015. őszi lapszámából

Mennyiben számít az egy rendező munkájában, hogy milyen kultúrához/kultúrákhoz tartozik?

Nagyon fontosnak tartom a különböző tapasztalásokat, sokat segíthetnek ezen a pályán. De még fontosabb a tapasztalások jelentőségét felismerni. Erre pedig bárkinek nyílhat lehetősége. Felismerni az adott kultúra rendszerét: szerintem itt kezdődik a munka. Elkerülhetetlen felismerni az adott világ működését, ami folyamatos hatással van az egyénekre. Az egyének közötti viszonyrendszereket tanulmányozni izgalmas. Az összefüggéseket keresni az univerzum, a történelem és a hétköznapi valóság között: elengedhetetlen rendezői munka. Ennek fontos állomása az idő kezelése. Minden világnak és kultúrának van saját ideje. És minden kultúra között léteznek hidak.

Az orosz kultúra talán közelebb áll hozzád, mint általában a magyar színházi világhoz.

Igen. Bár Csehov egyetemes nyelven beszél, azért mégis szerencsés, ha az ember más rendszert, más világot is megtapasztal. Az a világ, amiben én születtem, egyszerre volt orosz szellemiségű, tatár−volgai bolgár gyökerű (édesanyám kazanyi, tatár ősökkel, édesapám kijevi, volgai bolgár felmenőkkel), és ott volt benne a nyugati világ versenyszelleme is, a kapitalizmus sokszínű termékei csábítóak voltak az emberek számára, a szabadságot hirdették. Mindezt még próbálta felügyelni a szovjet rendszer. Ez a négy hatás erősen jelen volt Kazanyban, ahol születtem. A célom részben az is, hogy valahogy közelebb tudjam hozni Csehovot a magyar közönséghez, és minden egyes munkával magamhoz is. Csehov mint szerző elképesztő pontossággal írta le a világot, amiben élt, az ő jelenléte fontos állomás lehet minden kultúrában. Ebben szeretnék híd lenni.

Efelől nézve, a magyar színházban – Erdélyben, Magyarországon – mára vajon kialakult valamiféle felületes Csehov-megközelítés?

Igen. Bár vannak hihetetlen felfedezések, például Şerban Ványa bácsija, Ascher Három nővére, Harag Cseresznyéskertje/Meggyeskertje.[1] És még vannak páran, akik képesek voltak kibontani a bűvös Csehov-dobozt. De többnyire az a tapasztalatom, hogy sokan nem ismerik azt a világot, ami az orosz szellem, a szláv lélek sajátja. Csehov egy bizonyos értelemben halad a később létrejövő abszurd költészet felé. Csehov nagyon mai és nagyon hagyományos. Nagyon realista pszichologizáló és nagyon költői. Nagyonintellektuális és nagyon ösztönös.

Szentgyörgyön Csehov Meggyeskert című drámájára esett a választásod. A társulathoz választottad a darabot?[2]

Nem. A gyerekkorom és az eddigi életem miatt választottam. A gyerekkori emlékeim abszurdnak tűnnek, pedig átéltem őket, léteztem bennük. Furcsa álommá változtak mind. Ebből táplálkozom sokszor.

Miből áll össze egy rendező színházi identitása? Hatott-e rád az erdélyi színház? Szerinted van sajátos jellemzője az erdélyi magyar színháznak?

Azt szoktam mondani olykor, hogy a rendező is csak egy szerep, amit jól kell játszani. Brook azt mondja, a rendezőnek az a feladata, hogy elhitesse a környezetével, hogy ő az. Chaplin azt mondta mindenkinek, hogy ő filmrendező, pedig akkor még kamerát se nagyon látott. Brook vágya valahol az volt, hogy filmrendező lehessen. Chaplin pedig fantasztikus színházi ember volt, aki filmeket alkotott. Az egész egy nagy és kegyes szélhámosság. Én a film felé szeretnék nyitni, mint rendező, és sokszor-sokszor visszatérni a színház fórumához. Az erdélyi magyar színház számomra nagyon izgalmas. A színészek közelebb állnak a természet működéséhez, jobban tisztelik a vallások sokszínű jelenlétét, erősebb a kapcsolatuk az életből eredő humorral. Van humorérzékük. Felismerik az élet abszurd igazságait. És ebben nagy kedvesség és erő van, egy bizonyos típusú emberség, amit a rossz értelemben vett civilizáció cinizmusa még nem irtott ki. A gépies közöny még nem vette át teljesen az uralmat. Ez erősen érezhető a színházban.

Azt mondtad egyszer, hogy baj, ha a színészek megelégszenek azzal, hogy a színpadon kimondják a szót. Hogyan kellene ezen változtatni?

Sok tréningre és gyakorlatra van szükség, ami első látásra haszontalannak tűnik a színházi rendszer számára. A Meggyeskert próbafolyamatát is tréninggel kezdtük. Olyan gyakorlatokra van szükség, ahol a mozgás dinamikája párhuzamosan létezik a lélektani elemzéssel, s mindeközben van benne felfedezési szándék, kíváncsiság. A folyamatos meglepetésérzet nyitja ki a színész játékkedvét, azután kimondhat bármilyen szót vagy mondatot. Egy szó vagy mondat sosem lehet cél a színész számára. Egy szereplő, egy ember nem látja át a saját idegrendszerét teljesen, vagyis a szándék és az indulat ütközik, így születik meg a szó. A szavakkal próbáljuk sokszor palástolni a valóságot. Azt a valóságot, ami szótlan. Azt a valóságot, ami akkor teremtődik, amikor csak nézünk a másik szemébe és összekapcsolódunk.

A különböző kultúrákhoz tartozó színészeknek gyakran másak a testtechnikáik, más a test tudástára. Tudsz-e/tudtál-e erre építeni?

A test szorosan kapcsolódik az idegrendszer működéséhez. A légzésünk azon múlik, hogy milyen állapotban vagyunk. A légzés pedig a véráramlással szoros összefüggésben működik, segíti a szív munkáját és a többi szerv feladatát. Ennek a rendkívül szövevényes térképnek az összegezése a test pszicho-fizikai megjelenése és létezése. Így különböznek egymástól a kultúrák, mindegyik más-másérzelmi-hangulati állapotok között létezik. Azt mondhatnánk, hogy egy városnak, egy országnak, egy nemzetnek sajátos és egyedi idegrendszere és hangulata van. Azért tartom ezt fontosnak, mert az egyén létezése szorosan függ az adott helytől és időtől. De az igazán izgalmas az, hogy a különböző emberek között szintén hidak jöhetnek létre. Az emberek ugyanolyanok, de ugyanakkor nagyon másak is. Folyamatosan kell kutatni az örök kettősséget: más, de ugyanaz. Szeretek az adott városba (ahol dolgozom) hamarabb érkezni, és pár napig átvenni a város hangulatát, légzését. Mindenhol másak az emberek és az állatok. Számomra ez lenyűgöző. Én most ott tartok, hogy próbálok hidakat építeni azáltal, hogy felismerjem/felismerjük őket.

Van egy Facebook-oldalad Összefüggések és illeszkedések címmel: mi köze ennek a színházhoz?

Keresem a párhuzamot színház és élet között. Próbálom megérteni az élet által produkált jeleneteket. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit fejthetek meg a nonverbális kommunikációban. A telepátia működtetését gyakorolom néhány emberrel. A színház jó terep a gyakorlásra. Részben ezeket és ehhez hasonló dolgokat osztok meg az olvasókkal. Gyerekcipőben járunk még, de mindenképpen nagy segítség, ha írok a tapasztalatokról.

Alternatív színházi közeg és bábszínházi tapasztalatok birtokában léptél a rendezői pályára. Hogyan tudod kamatoztatni ezt a tudást? Szoktál ezekhez a formákhoz folyamodni a kőszínházi rendezéseidben?

A báb absztrakt. Ez felszabadító. A báb esetében nagyobb mértékben kell feladnod önmagadat ahhoz, hogy a báb valóban élővé váljon. Tehát a lényeg, hogy nem te fogsz szerepelni, hanem „valami más”. Ez a valami más fontos a színészetben. Olyan, mintha valami el akarna játszani engem. Félhetek attól, hogy hogyan fogok eljátszani egy szerepet, de egy szereplő ugyanannyira félhet attól, hogy én eljátszom őt. A félelem közös. Az alternatívnak nevezett szférában nem féltem attól, hogy mit hoz a jövő. Sötét és hideg pincékben kísérleteztünk azzal, hogy mi az ember, mi az élet. Sokszor nem volt díszletünk, jelmezeink, kellékeink. Függetlenebbek voltunk a függetleneknél, hiszen mi támogatás nélkül fektettünk energiát a színház felfedezésébe. Most sok a felkérés, de szeretném továbbra is folytatni a független szférában a keresést. Éppen egy Szentivánéji álmot rendezek Pesten, teljesen ingyen. És a színészek is úgy vesznek részt benne, hogy nem kapnak semmi pénzt. Mégis mindenki ezerrel dolgozik és kutat. Többen öt fordítást tanultak meg, és az eredeti reneszánsz kori angol szöveget is elemezzük. És ez roppant fontos, mert ilyen értelemben lehet valami alternatív. Egyébként mostanában ez a szó értelmét vesztette. A jó színház nem alternatív és nem is hagyományos, mégis mindkettő. A kőszínházakban is tréningezve dolgozom, csak sajnos nincs elegendő időm a munkára. Arra a szabadságra törekszem, hogy képes legyek az adott csapattal olyan munkát végezni, ahol van időnk és terünk egymásra és önmagunkra. Ahogy Tomi Janežičnek és csapatának is volt a Sirály esetében.  A Szentivánéji álom azért is lesz izgalmas, mert több hónapon keresztül vesszük elő egy-egy hétre. Több munkabemutatót fogunk tartani. A közönség pedig a próbafolyamat részese is lesz. A színészek és a nézők együtt tréningeznek. A munkafolyamat a koncepció is egyben. A nézők is színészek lesznek az előadásokon, de nem a hagyományos értelemben lesz interaktív. Ez életem első Shakespeare-rendezése. Nagyon mély és rendkívüli anyagnak tartom a szöveget. Egyszerre hagyományos és alternatív.

Az orosz színház Sztanyiszlavszkijról híres, de nagyon izgalmas az avantgárd formai kísérletezés, később a különleges abszurd megvalósítások. Használod ezekhez a tapasztalatokat?

Rómában és Pesten sokáig tanultam Sztanyiszlavszkij−Strasberg-módszert olyan mestertől (Paolo Antonio Simioni), aki szellemi leszármazottja Sztanyiszlavszkijnak. Nem könyvből tanulta a tréninget. A könyv sokszor félrevezethet. Alekszej Levinskytől pedig az eredeti Meyerhold-tanulmányok egy részét tapasztaltam meg, az igazi biomechanikát. Ez számomra hatalmas érték, az eredeti módszert csak ketten ismerik a világon. A mesterem az egyik. Nagyon fontosnak tartom még Vasziljev és Zsukovszkij módszerét is. Ők is fantasztikus színházi emberek. És még vannak páran. A tapasztalt módszereket próbálom magamban valahogy elhelyezni, s ha szükség van rá, akkor működtetem egyiket vagy a másikat. Szeretem a próbafolyamat során ötvözni a módszereket. És nem mellesleg minden színész más utat kíván. És minden előadásnak saját tréningje kell hogy legyen. Szerintem. Mert minden próbafolyamat egy új felfedezés, nem kezelhetem az adott anyagot rutinból.

Úgy látom, bátran építed ki a szereplők szubjektív (álom-) világait. Szeretsz a szélsőségekkel kísérletezni?

Nagyon. A szélsőségek felismerése vezet a harmóniához és a középúthoz.

Mondj néhány olyan előadást, amely erősen hatott rád, és amivel művészileg azonosulni tudsz!

Andrey Moguchy ALICE körfutás két felvonásban c. előadása (Tovsztonogov Nagy Drámai Színház, Szentpétervár), Balázs Zoltántól A Mikádó (Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem), Peter Brook Töredékek c. rendezése, Samuel Beckett szövegei alapján

(A C.I. C .T. / Théâtre des Bouffes du Nord, Párizs), Bocsárdi László Romeo és Júliája (Tamási Áron Színház – Sepsiszentgyörgy), és természetesen Şerban Ványa bácsija (Kolozsvári Állami Magyar Színház).

Fontosnak tartod a közönséggel való kapcsolatot? Volt egy társulatod, a Maesteén Társulat, amelynek egyik jelszava, hogy „ma este ÉN leszek TE”. Ezek a törekvések most is érvényesek számodra?

Volt egy ilyen nevű társulatom, s volt egy olyan is, aminek az volt a neve, hogy Laboratorium Anime (A lélek laboratóriuma). A nézőpontok összeolvadása elengedhetetlen szembesülés számomra. Félelmetes és egyben gyönyörű az a tény, hogy mindenkit meg lehet érteni.

Mit gondolsz, mennyire kell a színháznak társadalmi, politikai feladatokat vállalni?

Pont annyira, amennyire nem veszíti el az adott színház azt a tényt, hogy miért is született a színház. Szerintem a színház feladata ma az, hogy az ember megismerésében kapcsolatot teremtsen a tudomány és a vallás között. A mi világunk könnyen ítélkezik. Szerintem attól senki nem lesz okosabb, ha egy megható vagy provokatív előadást csinál arról, hogy milyen az aktuális politika. Shakespeare munkássága nem csak arra való, hogy elmondjuk általa a politikai gondolatainkat, szerintem ennél többről van szó. Sok igazság van, amelyek együtt és közösen alkotják a nagy igazságot, és bárhogy is próbálom nézni: ez roppant igazságtalan.

Mennyire kell a művészetnek a mindennapi problémákat feszegetni? És egyáltalán: milyennek látod ma a színház helyzetét – miben van az ereje?

Egyrészt a színház haldoklik, másrészt új utak és lehetőségek nyílnak meg. Szerintem abban van az ereje, hogy kezd egyre szabadabb lenni a szokványosnak tűnő történetkezelést tekintve. A művészet foglalkozhat a mindennapi problémákkal és az örök érvényű igazságokkal. Mindkét pólus fontos. Ez számomra azt jelenti, hogy az idő kezelése a legfontosabb. Az időben létezik a színház vagy a művészet nagy igazsága.


[1] Csehov Meggyeskert c. drámája csak magyar nyelven kapta a Cseresznyéskert címet, Tóth Árpád fordításában, minden más nyelven és az eredetiben is meggyeskert szerepel. Sardar Tagirovsky is ez utóbbi címmel játszatta az előadást Sepsiszentgyörgyön (szerk. megj.)

[2] Az említett rendezés elnyerte a magyarországi POSZT (Pécsi Országos Színházi Fesztivál) közönségzsűrijének díját, valamint három alakítási díjat. Meggyeskert (Csehov). R.: Sardar Tagirovsky, Díszlet: Bartha József, Jelmez: Bajkó Blanka Alíz, Dramaturg: László Beáta Lídia, Rendező munkatársa: Balogh Zsuzsanna Eszter.