Kiss Krisztina: A mozgás íze

Kiss Krisztina: A mozgás íze

Beszélgetés Márton Imolával

Fotó: Barabás Zsolt, Henning János, Jakab Lóránt

Márton Imola Kolozsváron végezte a színháztudomány szakot. Előbb kritikusként tevékenykedett, majd dramaturgi pályára váltott. Jelenleg a sepsiszentgyörgyi M Studio művészeti vezetője, emellett PhD-hallgató és oktató a BBTE Színház és Televízió Karán.

Te már az a fiatal vagy, aki Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi László színházán nőtt fel.

Körülbelül ötödik osztályos koromtól járok színházba, igaz, akkor még nem sokat értettem az előadásokból. Ennek ellenére hamar megéreztem azt, hogy a színpadon valami nagyon jó történik. Tizenegyedikes koromban aztán megtörtént a „nagy felismerés”. Akkor rendezte Bocsárdi Othello, a velencei mór című előadást, és az előadás végén, amikor Othello megöli Desdemónát, sírni kezdtem. Később, elsőéven, amikor a katarzis fogalmát kezdtük boncolgatni, rájöttem, hogy ez az előadás nekem katartikus élményt jelentett.

Nagyon szerettem a matematikát, matek-infó osztályba jártam, a családban közösen „eldöntöttük”, hogy közgazdaságtanra vagy alkalmazott matematikára felvételizem. Az Othello után viszont azt éreztem, hogy ha a színház ilyen dolgokat képes kiváltani belőlem, érdemes vele foglalkozni. Párhuzamosan kezdtem a közgazdaságtant és a színháztudományt, de volt egy kis elcsúszás, és egy hétig csak közgázra kellett bejárnom. Borzasztóan unatkoztam, mivel a matematikát szinte a nulláról kezdtük. Aztán elkezdődtek az órák a teatrológián, azt viszont nagyon szerettem, így befagyasztottam a közgázt. Utólag kiderült, hogy nem ártott volna befejeznem, mert most nagyon sok szempontból a segítségemre lehetnének a közgazdasági ismeretek…

Mi volt az, ami a teatrológián marasztalt?

Szerencsés voltam, mert mivel nem rendelkeztem színházi háttértudással, minden nagyon új volt számomra. Emlékszem, amikor felvételiztem, eldöntöttem, hogy belőlem színházkritikus lesz. Pontosan nem tudtam (nem is tudhattam), hogy egy kritikus mit csinál, a színházkritika műfaja miről is szól… Elkezdtem írni különböző lapoknak (Criticai Lapok, Ellenfény), szerettem, és pozitív visszajelzéseket is kaptam.

Aztán egy idő után nagyon felgyorsult és sűrűvé vált az írás, azt éreztem, hogy a színházkritikának nem erről kellene szólnia. Az alkotási folyamattól eljuthat az ember odáig, hogy rutinból kezd el írni. A másik problémám az volt, hogy nagyon szenvedtem, amikor olyan előadásról kellett írnom, amit nem gondoltam jónak – esetleg bizonyos, általam ismert színészeket sem. Még ha diplomatikusan is fogalmaz az ember, az igazságot kell leírnia. Aztán találkozol azzal a bizonyos színésszel, látod a tekintetében, hogy ott van egy nem közös és mégis közös történet, tudja, hogy te azt gondolod, hogy az adott előadásban ő nem jó. Egy-két ilyen eset borzasztó fájdalmat okozott nekem.

Az M Studiós munkával teljesen megszűnt a kritikaírás, filmekről sem írtam már néhány éve, de az még itt motoszkál bennem… Rá kellett jönnöm arra, hogy a dramaturgi munka közelebb áll hozzám, és nagyobb örömet szerez. Ebben a munkában, amit most végzek, tökéletesen együtt tud létezni a színház (a szakma) és a barátság. A másik csodálatos vetülete az, hogy ha egy csapat közösen felépít a nulláról valamit, egy idő után az ember sajátjának érzi az előadást, mintha hozzánőne.

Hogyan kezdtél el a debreceni Csokonai Nemzeti Színháznál dolgozni?

Az M Studiónál voltam dramaturg, PR-os, amikor Gemza Péter jött hozzánk rendezni. Kiderült, hogy szüksége van dramaturgra, „kéznél voltam”, és nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Aztán amikor a debreceni színháznál igazgatóváltás volt, és Péter lett a művészeti vezető, kaptam tőle egy ajánlatot, hogy szerződjek át a Csokonai Színházba mellé dramaturgnak. Kihívást láttam benne, azt éreztem, hogy erre nem tudok nemet mondani. A lelkem mélyén valószínűleg éreztem, hogy az M Studiót, amely a mai napig a szívem csücske, nem fogom örökre otthagyni. Így is történt.

Volt egy régóta dédelgetett álmom, hogy egyszer Szentgyörgyre elvigyünk egy Nagy József-előadást. Nagyon szeretem az ő színházát, és szerettem volna, ha a szentgyörgyi közönség is láthatná egy munkáját. Úgy alakult, hogy Nagy József az M Studio meghívására Sepsiszentgyörgyön tartotta a Wilhelm-dalok című előadásának ősbemutatóját, amelyen én is részt vettem. Uray Péter, az M Studio alapítója és akkori vezetője, ekkor mondta, hogy rám szeretné bízni a társulatot. Engem meg, bár jól éreztem magam Debrecenben is, a szívem mégis hazahúzott, így hát elfogadtam Uray Péter felkérését. A következő évadban még félállású dramaturgként dolgoztam  Debrecenben is, aztán „teljesen” hazajöttem.

A szakmai karrier elején mindenkinek vannak „próbatételei”. Neked mik voltak ezek?

Amikor leszerződtem az M Studióhoz, épp egy új próbafolyamat kezdődött, az Othello és hőn szeretett Desdemonája. Az előadást Mihai Măniuţiu rendezte, a koreográfus Uray Péter volt. Kellett közéjük egy tolmács, és a magyar szövegváltozatot is a románhoz kellett igazítani. Frissen végzettként borzasztó mélyvízként éltem meg, ugyanakkor óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy rám bízták ezt a feladatot. A szinkrontolmácsolás nagy koncentrációt igényelt, és mivel színházi alkotókról volt szó, természetesen nem fogalmaztak egyszerűen. Az első nagy próbatétel az volt, amikor valamivel nem értettem egyet vagy valami zavart egy adott jelenetben, és éreztem, hogy meg kell mondanom Măniuţiunak. Vettem egy mély levegőt, odamentem hozzá, ő meg lazán csak annyit mondott, hogy „jó, Imola, igazad van, akkor vegyük ki”. A mai napig azt érzem, hogy vannak próbafolyamatok, ahol bátorságot kell gyűjteni ahhoz, hogy az ember el merje mondani a véleményét, főleg ha az nem egyezik másokéval, de nagyon fontos, hogy soha ne hazudtoljuk meg önmagunkat. Hál’ istennek többnyire olyan rendezőkkel dolgoztam, akik egyenrangú partnerként kezeltek, és szerintem az a gyümölcsöző rendező-dramaturg munka, amikor egymásból is tudunk építkezni.

Lehet ezt a munkát rutinból csinálni?

Minden próbafolyamat más és más egy dramaturg számára, ahány rendező, annyi fajta munka – az embernek mindig az adott helyzetben kell feltalálnia magát, és meg kell éreznie, hogy a rendezőnek mennyire van szüksége rá, mekkora teret enged neki. Tudnod kell minél több kreativitást, tudást kihozni magadból. És nem utolsó sorban nagyon oda kell figyelni a színészekre is, és nekik is segíteni, hogyha szükségük van rá. Valószínű, hogy azok a dramaturgok, akiknek rengeteg előadás van a hátuk mögött, előbb vagy utóbb rutinból is tudják csinálni, de szerintem úgy nem érdemes. Sőt, nem is szabad. A rutin nem egyenértékű a biztonsággal. A biztonságérzet próbafolyamatról próbafolyamatra nő az emberben.

A dramaturgi munkában mi adhatja a „flow-érzést”? Voltak ilyen, ehhez hasonló élményeid?

A legnagyobb elégtételt az adja, amikor eljutunk a főpróbahétig, amikor már egy összeállt előadást próbálunk ─ és dramaturgként nem látom, hogy megbicsaklana az előadás. Ha ez megtörténik, az természetesen az egész csapat érdeme. Ilyenkor lehet a legerősebben érezni azt, hogy valamit közösen létrehoztunk. Ilyen élmények? Az M Studiós előadások közül például az elsőnél, az Othellónál éreztem ilyesmit. Nehéz volt a munkafolyamat, de a két alkotótól, Mihai Măniuțiutól és Uray Pétertől rengeteget tanultam, amiatt is, hogy ők külön-külön nagyon másképp gondolkodnak a színházról. Ez a két egyaránt izgalmas gondolkodásmód két külön nyelven manifesztálódott, és rajtam keresztül kellett összehozni őket, hogy végül összenőjenek a színpadon, és ne legyenek egymástól idegenek. Ilyen élmény még a két Barta Dóra-előadás, A per meg a García Lorca háza, a Fehér Ferenc-előadások, a Kampf meg a Személyazonosság, és a legújabb bemutatónk, a Tavaszi áldozat is. Flow-élményt legtöbbször az nyújt, amikor a társulatunk szeret egy épp bemutatott előadást, és együtt tudunk büszkék lenni a munkánkra.

Debrecenben nagyon szerettem a Gemza Péter rendezte Iokaszté királynét, ami egy olyan kortárs francia dráma alapján készült előadás volt, amely az oidipuszi történetet női szemszögből mutatja be. A Rusznyák Gábor rendezte Mester és Margarita után is megvolt az előbb említett „büszkeség-érzés”, még annak ellenére is, hogy a Bulgakov-regényt színpadra alkalmazni igazából lehetetlen vállalkozás, mert nagyon sok mindenről le kell mondani. De úgy érzem, a végén mégis szép, kerek előadássá állt össze.

Művészeti vezetőként az M-Studiónál milyen nehézségekbe ütköztél?

Leginkább saját magam generálom a nehézségeket. Időközönként felmerül bennem a kérdés, hogy elég vagyok-e ehhez a nagy feladathoz ─ de a mai napig tanulok. Művészeti vezetőként az elsődleges szempont számomra a minőség, hogy olyan rendezőket, koreográfusokat hívjak meg, akik nyitottak a kísérletezésre, és akik a társulat életét előre tudják mozdítani. Az M Studióban még mindig rengeteg kiaknázatlan lehetőség van, csak meg kell találni a megfelelő módszereket. A másik nehézség, hogy a munka és a szabadidő között saját magammal osztom meg saját magam. Az ugyanis nem jó, hogy a szabadidő rovására gyakran a munkát választom, néha viszont nagyon hálás vagyok azért, hogy ezt megtehetem.

Tavaly, az M Studio tízéves évfordulójára első alkalommal szerveztétek meg a flow fesztivált. Mi volt a tapasztalatotok?

A fesztivállal több célkitűzésünk is volt. Mivel az M Studió volt az első hivatásos mozgásszínház Romániában, ezért a műfaj népszerűsítése a legfontosabb célunk. Ünnepelni szerettünk volna, emellett olyan minőségi előadásokat akartunk mutatni, amelyek a mozgásszínház műfaján belül különböző irányokba mutatnak. Összesen négy meghívott előadás volt: a Birdie (Frenák Pál Társulat), A nagy füzet (Forte Társulat), a Tao Te és a Hello, Zombi! (Fehér Ferenc). Mi is játszottunk két előadást, a Rómeó és Júliát meg a Személyazonosságot. Azt éreztem, hogy hihetetlenül jó hangulatú kis fesztivált hoztunk össze. Bár úgy fogtunk neki a szervezésnek, hogy ha a végére jutunk, akkor a tizenöt éves évfordulón fogjuk megszervezni a következő kiadást ─ utolsó nap megfogalmazódott bennem, hogy az lenne igazán jó, ha kétévente sor kerülhetne a flow fesztiválra. Pozitív élmény volt, meglepett, de meg is nyugtatott, hogy a szentgyörgyi közönség ennyire érdeklődőnek mutatkozott a mozgásszínházi előadások iránt, ennyire szerette őket. Mintha a közönség is úgy gondolná, van létjogosultsága a fesztivál folytatásának.

Hogyan viszonyulsz „exkritikusként” az M Studiós előadásokról írt kritikákhoz?

Erdélyben a kritikusok ritkán és nehezen írnak mozgásszínházi előadásról, mivel nem igazán kapnak fogódzót az előadások „megfejtéséhez” ─ meg egyébként is kevés mozgásszínházi előadást láthatnak. Egy prózai előadás esetében ott a végigkövethető cselekmény, legtöbb esetben egyértelmű dramaturgiai felépítés, amelyhez kapcsolódik az előadás minden rétege, a rendezői koncepciótól a színészi játékig. Ezért a prózai előadások könnyebben dekódolhatónak tűnhetnek a nézők és a kritikusok számára. Egy mozgásszínházi előadáson nem szabadna prózai színházi szempontokat számonkérni, a saját nyelvezetén belül kellene megállapítani, hogy mi működik és mi nem az adott előadásban. Jelenleg a kritikusok az előadásainkat gyakorlatilag csak fesztiválokon láthatják. Épp ezért kevés kritika születik rólunk, és nagyon ritka, hogy tanulni tudjunk belőlük (de örülünk, amikor ez mégis megtörténik). A prózai színházak is egyre gyakrabban mutatnak be mozgásszínházi előadást– így a kritikusok is több előadást látnak, és egyre inkább rá tudnak érezni az ízére.

Második éve tanítasz egyetemen. Mik a tapasztalataid, hogyan gondolkodott a te generációd és hogyan gondolkodnak a mostani diákok a színházról?

A mozgatórugó alapvetően ugyanaz: a színház iránti szeretet. Jó esetben az egyetemisták azért választják a színháztudomány szakot, mert azt érzik, hogy nem tudnak színház nélkül létezni. Nem tudom, mi lehet az oka, de azt érzem, hogy a diákok lelkesedése mintha alábbhagyott. Ez lehet, hogy ember-, és nem generációfüggő… Mi elsőéven minden előadást annyiszor megnéztünk, ahányszor csak tudtunk, úgy gondoltuk, hogy mindig akad valami (újdonság) benne, amire felfigyelhetünk. Most már sajnos ez kevéssé jellemző a diákokra.

Tanárként mit szeretnél átadni a diákoknak?

Fontosnak tartom, hogy a tárgyi tudáson túl a színház iránti szeretetet, hivatástudatot adjuk át. Szeretem, ha olyan előadást tudok mutatni nekik, amit én mérföldkőnek gondolok, akár a magyar, akár a román, vagy pedig a nemzetközi színházi életben. Az nem vezet jóra, ha az ember már akkor unja a színházat, amikor befejezi az egyetemet. Épp ezért próbálok nagyon odafigyelni arra, hogy a diákok kezdeti lelkesedését minél tovább fenntartsam. Életem során találkoztam néhány olyan alkotóval, akik olyan szeretettel és alázattal gondolkodtak és beszéltek a színházról, amelyből évekig tudtam táplálkozni. Nem tudom, hogy én egy olyan ember vagyok-e, aki tud így beszélni a színházról, de próbálkozom.

A hallgatók mit adnak számodra?

Érdekes, amikor rácsodálkoznak a diákok arra, amit mondasz. Tanulságos látni azt, hogy egy-egy előadásról milyen frissen gondolkodnak. A véleményüket mindentől függetlenül, őszintén fel tudják vállalni, nincsenek prekoncepcióik alkotókkal vagy intézményekkel szemben. Ha az ember elfelejtene így gondolkodni a színházról, ennek az üdesége eszébe juttatja, hogy így kellene csinálni. A beszélgetéseknek megvan az a biztonsága, hogy tudom, amit mondanak, azt úgy is gondolják. Aztán az ember elkezd tanítani egy évfolyamot, eltelik egy év, és egyszer csak elkezdem azt érezni, nemcsak diákjaim ők, hanem a barátaim is.

Mik a további terveid?

Jelenleg ez az állapot, aminek két alappillére az M Studio és az egyetemen való tanítás, szakmailag nagy kihívást jelent számomra. Ennél többet most nem is kívánhatnék.