Tompa Andrea: Az ismert (?) szomszéd – 2.

Beszélgetés Marian Popescuval és Iulia Popovici-csal a romániai magyar színházakról – 2. rész.

Fotó: Bartha László (Lessing: Bölcs Náthán. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat)

Tompa Andrea: Hogyan írhatjuk le a romániai magyar színházak jelenlétét a romániai román kritikában? Valós az a kép, amely a kritika alapján ezekről a színházakról kirajzolódik? Úgy vélem, ebben a kritikai diskurzusban csak néhány színház van jelen. Mi történik a többiekkel?

Iulia Popovici: A helyzet, fogalmazzunk így, összetett. Mégpedig azért, mert több tényező függvénye – vannak olyan városok, amelyekben működik magyar színház és román nyelvű színikritika, de ahová a „bukaresti kritikusok” nemigen teszik be a lábukat: ilyen Nagyvárad vagy Temesvár (általában Romániában a sajtó és főleg a színikritika nagyon központosított, Bukarestben tömörül, ezer okból, amely mind arra egyszerűsíthető, hogyan kereshetik meg az emberek a betevőt); vannak olyan városok, ahol a magyar színházat a helyi sajtó is figyelemmel követi: ilyen Kolozsvár;  olyanok, ahol a magyar színházat csak a „központból” figyelik: Sepsiszentgyörgy; és olyanok, amelyekről a román kritika semmit nem tud vagy nagyon keveset (ide tartozik a többség: Szatmár, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós) A romániai magyar színház „országos” tükörképét két intézmény határozza meg: a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, egyszerűen azért, mert a kritikusok ezeket ismerik a legjobban és mert az az esztétika, amelynek alapján alkotnak, egybeesik a román színház fő irányvonalaival és a kritikusok elvárásaival. És azért, mert ezek a színházak érdekeltek abban, hogy a román kritikában megjelenjenek; a többiek esetében gyakran kölcsönös érdektelenségről van szó: azok az intézmények olyan színházat csinálnak, mely egy közösségi és kulturális kerítésen belül értelmezhető, amit viszont nem akarnak „lefordítani” a kívülállóknak, és a kritikusok egyáltalán nem is igyekeznek, hogy megfejtsék.

Marian Popescu: Kétségkívül van igazság ebben az értelmezésben. A magyar és a román színikritikusok között inkább protokolláris kapcsolatok alakultak ki, mint valós érdeklődés a másik színházi kultúráját illetően. Mennyire ismerik a román kritikusok a romániai magyar színházat? Úgy látom, a magyar kritikusok jobban ismerik a román színházat, mint fordítva. Bizonyos értelemben érthető: a román művészek, előadások száma nagyobb, mint a magyaroké.

Másfelől a magyar társulatok, az ismert és Iulia által is jelzett kivételeken kívül kevésbé érdekeltek abban, hogy román kritikusok érdeklődését felkeltsék. Egy puszta meghívó, melyet a társulat körlevélben elküld, nem elegendő. Aki valóban a figyelem középpontjában akar lenni, nagyobb erőfeszítést kell tegyen. Mint a más országokban működő független színházak, társulatok vagy csoportosulások: nem hagyják magukat, amíg nem jön el az előadásaikra néhány befolyásos kritikus vagy legalább olyanok, akik jól írnak (a nyomtatott vagy internetes sajtóban vagy a színházi blogokon) vagy jól beszélnek (a rádióban vagy a tévében). Sokan még mindig azt hiszik, hogy a díjakért harcolni az egyetlen lehetőség arra, hogy a kulturális termékük, alkotásuk, kísérletük létjogosultságot nyerjen a kultúra piacán. Ezt a gondolatot elavultnak tartom egy olyan országban, ahol a díjak olyan módon inflálódtak, ahogy a hiúság is.

Iulia Popovici: Mégiscsak hozzá kell tenni viszont, hogy Románia olyan ország, ahol rengeteg az előadás, és ezeket olyan városokban adják, amelyekben nagyon különböznek egymástól a közösségek és a művészi elvárások; ez egy olyan ország, amelyben elég nehezen utaznak a „központból” „vidékre”, és függetlenül attól, milyen nyelven játszanak, nem minden színház van lefedve a kritika által. Általában a színházak annyi figyelmet kapnak a kritikusoktól, amennyi még belefér az „ismert út” tehetetlenségi erejébe (s ez egyenlő azzal a hírnévvel, amelyet az alkotó a magáénak mondhat és azzal, és mennyire ismerik a kritikusok; én például nagyon sokat tudok a Temesvári Állami Német Színházról, amely 12 órára van onnan, ahol én élek, és amely német nyelven játszik, és semmit a giurgiu-i színházról, amely egy órányira van autóval és román nyelven játszik), annyit, amennyi időt a kritikus áldoz arra, hogy megnézze az előadásokat; annyit, amennyire ismerik azt, aki ott rendez és amennyire az előadások részt vesznek a színházi hagyományok és az előadások diskurzusának párbeszédében. Általában a kritikusok és a befutott vagy befutásra vágyó művészek nem egy sajátos közönséggel keresik a párbeszédet és nem művészeten túli kérdésekkel bombázzák a publikumot, hanem a színházi hagyománnyal beszélgetnek, a mainstream metareferenciális tudásával és az esztétikumhoz való viszonnyal. Hogy mondjak egy olyan példát, melynek nincs köze a magyar színházakhoz, de releváns abból a szempontból, mit várnak el a kritikusok az előadásoktól, Gianina Cãrbunariu X mm Y km-ből című előadását követően, mely a Szekuritáté archívumából származó jegyzőkönyvön alapul, a kritikusokkal való vita kizárólag a rendező bizonyos esztétikai döntéseire fókuszált, akinek a szemére hányták, hogy nem tart be néhány színházi normát.