Fám Erika: Néma színház

Zongota. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Tamási Áron szövegei, történetei aktualitásukat csak akkor tudják megőrizni, ha megfelelő olvasatban, kortárs interpretációban találkozunk velük. Sardar Tagirovsky rendező és Sényi Fanni dramaturg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatával, illetve a Háromszék Népi Együttes táncosaival erre tettek kísérletet. Nemcsak egy újszerű dramaturgia, hanem egy újszerű rendezés eredménye az az előadás, amelyet szeptember tizennegyedikén mutattak be. Alig 45-50 mondatot ragadtak ki a sepsiszentgyörgyi színház névadójának Zöld ág című, 1948-ban kiadott kisregényéből és amint azt a Zongota című előadás igazolta, nem is volt ennél többre szükség. A címválasztás egyértelműen sugallja, hogy itt nem egyszerű színpadi adaptációról van szó, hogy a kisregény csupán pretextus, annyira elég, hogy megmutatható legyen a Tamási-féle világ- és életlátás, egy nyelvi és gondolkodásbéli értéktár.

Olyan színházat teremt Tagirovsky, amely minimalizálja, mellőzi, illetve átértékeli a nyelvi eszközöket, leginkább a kimondott szó kerül háttérbe, zárójelbe. Nem szavak nélküli színház ez, inkább néma színház, amely a némafilm modelljét követi színházi koordináták között, sok elemében átvéve a némafilmek szerkezetét és stíluselemeit. A színpadi tér szerkezete is a mozi vetítővásznát idézi a felfokozott perspektívával, amelyet egy éles szögben megszerkesztett, fektetett csonka gúla segítségével ér el a díszlettervező Bajkó Blanka-Alíz. A fehér falak és a fekete nyílás/kijárat fordított színei szintén a mozivászonra utalnak: ahogyan a mozgóképek megjelennek és eltűnnek a mozinéző számára, épp úgy bukkannak elő itt a szereplők a fekete, téglalap alakú résen. Akár a 20. század eleji mozikban, itt is megszólal a mozizongorista, és a jelenetek között/közben feltűnnek a feliratok, a színházi tér lehetőségeivel élve egy sokkal bonyolultabb kivitelezésben. A feliratokat a nézőnek mindenképp el kell olvasnia; adott esetben hirtelen feliraterdővel találkozik, alig tudja követni – egy idő után mintha kívülről megtanulná azt a néhány mondatot. Néha zavarónak tűnik ez, mert a mozihoz, a némafilmhez képest a néző itt jóval nagyobb mennyiségű, szimultán felirat-adagokat kap.

Minthogy a két órás előadás első háromnegyedében egyetlen szó sem hangzik el a színpadon (egy-két népdalt hallunk ugyan, de ez inkább zenei elemnek tekinthető), a látvány, a mozgás uralja a színpadi történéseket. Különös tömegszínházi produkciót sikerült Tagirovskynak megalkotnia, hiszen legtöbbször minden szereplő jelen van a színpadon, és aktívan van ott. Ez alól néhány jelenet kivétel csupán, így az előadás elsődleges főszereplője a tömeg, amely közösséggé alakul. Stanley Kubrick 1969-es filmjének, a 2001: Űrodüsszeia kezdőjelentével állítható párhuzamba az előadás kezdete. A kaotikusan mozgó, a gravitáció erejének köszönhetően lefele guruló élőlénymasszából horda lesz, különféle állatok (majmok, lovak, kakasok, kígyók, stb.) jelennek meg, majd az emberré válás folyamatában a csoportalkotás első jelei mutatkoznak: kézen fogják egymást, felemelkednek, majd a végén táncolni és énekelni kezdenek. A genezis színpadi jelenetével találkozunk: megszületik az ember, a csoportból kiválik az egyén, az individuum. Bár sok táncos szerepel az előadásban, a produkció mégsem válik mozgásszínházzá, sem fizikai, sem táncszínházzá, bár mindenikből átvesz elemeket és hasznosítja egy újszerű némaszínház megalkotásában.

Zongotán innen

Mint minden Tamási darabban, regényben és novellában a Zöld ágban/Zongotában  is ott találjuk a létező és a lehetséges világok konfrontációját. Ebben az esetben a való és igaz, illetve a megélt és vágyott élet kerülnek egymással szembe. Ezeket a kérdéseket járja körül az előadás, amelynek szerkezete körszerű, nagyjából azonos kezdő és záró jelenet keretezi az előadást.

Zongota az a távoli hely, amelynek nincs pontos földrajzi meghatározottsága, mivel nem fizikai, hanem belső hely. Zongotát jó keresni, jó remélni, hogy van – és mindenki számára máshol van. Tamási ízes székely nyelvi fordulatokkal beszél Zongotáról, az ember esendőségéről, kételyeiről, a két nem közti különbségekről, a félszáz kiválogatott mondattal való találkozás során sok minden megmutatkozik a székely észjárásból, nyelvjárásból, szóhasználatból. Az öregek tudják, hogy létezik Zongota, de nem mondhatják meg, miként lehet oda eljutni, mert Zongota nem valamin túl van, hanem bennünk van. Zongota a másik ember, Zongota a közösség, amely befogad – a boldogság nem az individuum egyszemélyes privilégiuma. Az előadás, ill. történet végén Jáczint Ongotát választja, a (szinte tökéletes) névazonosság azt sugallja, ha teljesen egészében nem is, de a szerelemben lehet legközelebb kerülni Zongotához.

Az érzelmek geometriája

Nemcsak a díszlet tartalmaz erős geometriai, mértani elemeket, hanem a mozgás is sok esetben geometriai formákat követ, vonalszerűen vagy körben történik. A pont és kör már az előadás kezdete előtt megjelenik a jelzőtáblák, plakátok utalásaiban, és lassan kibontakozik sokszoros jelentésrétege. A rész és egész, a kicsi és nagy, az egyén és a közösség mind alapelemei-fogalmai az előadásnak – a kör lehet kitágított kör, a pont lehet összezsugorított, minimálisra csökkentett kör. Körben rohannak az előadás szereplői, mindenki futja a maga köreit, ismétli megszokott cselekedeteit, ha jó, ha rossz irányba; futóbolondok ezek, akik a boldogságot, önmagukat, a helyüket keresik. A közösség is kört alkot gyakorta, ennek közepén pontokként állnak azok, akik kiválnak, más utat keresnek, kifelé próbálnak mozdulni. Mindannyiuknak és egyenként szükségük van arra a másik helyre, lehetőségre – nevezzék azt paradicsomnak, Zongotának, boldogságnak –, ami után érdemes vágyakozni, ami felé érdemes elindulni, amiben jó hinni.

Mese, való, igaz

Az előadás során többször olvashatjuk: „Az igaz egy és a való ismét más.” Az emberi lét konfliktusai a való és igaz közti feszültségből fakadnak. Eszme és realitás néha összeegyeztethetetlenek, de ott van a mese, amelynek nagy mestere Tamási, és akinek nagy mestere mindenki, aki mer hinni és remélni, szereti valamennyicskét is az életet, mert  a mese feloldja a ráció kibogozhatatlan gordiuszi csomóit, varázslat és csoda révén segít, a józan ész köntörfalazását megakasztja. A Zöld ág című regényt Tamási a második világháború után írta 1948-ban: sok értelemben kordokumentum a szöveg, hiszen a legtöbb embernek újra kellett kezdeni az életet, keresni és találni kellett valamit, amit Zongotának hívunk. Tagirovsky előadása jól idézi a kort a jelmezek segítségével, a katonaruhába öltözött fiúk és lányok a nemtelenséget, a háború állapotát hangsúlyozzák. Egyrészt a biblikus teremtéstörténettel, Ádám és Éva történetével, másrészt a székely mesével találkozunk, amely párhuzamban áll a keresztény történettel, csak helyi terminológiára fordítva, amelyben a paradicsom helyett Zongota szerepel. Az előadás zenei konstrukciója is említésre érdemes, Bartók György kiegyensúlyozott eklektikával elegyíti a népzenét és társasági táncot, Sosztakovics andalítóan szomorú Második valcerét az elektromos gitár éles akkordjaival.

Szerencsés kísérletnek bizonyult Tagirovsky előadása, hiszen sikerül mentesítenie a Tamási kisregényt minden olyan népnemzeties sallangtól, hagyományőrző kényszerelemtől, amely elcsúsztatta volna egy hamis-romantikus interpretáció felé – talán ez annak is köszönhető, hogy a rendező nem Erdélyben nevelkedett, illetve hogy a dramaturg sem székelyföldi; sikerült a kívülálló szemével kiragadni a kisregényből a legfontosabbakat. A népzenéből is csak mértékkel adagoltak, népi szimbólumoktól megtisztítva kaptuk vissza nyers-őszintén Tamási világát. Az írott, olvasni való szöveg olykor túlzott mennyiségétől megterhelve, a biblikus szimbólumok (alma, ördög) interpretáció nélkül hagyott jelenlétével megbékélve a nézők gazdag képélményt és érzésvilágot vihettek haza, és Tamásinak olyan alkotásához kerülhettek közelebb, amelyet aligha vesz ma már kézbe valaki, bár problémafelvetése univerzális.

—————————-

Zongota. Bemutató dátuma: 2016. szeptember 14., Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy; Rendező: Sardar Tagirovsky; Író: Tamási Áron; Dramaturg: Sényi Fanni; Díszlet- és jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz; Koreográfus: Orza Călin; Zeneszerző: Bartók György; Szereplők: Ádám Júlia, Benedek Ágnes, Csáki Gabriella, Derzsi Dezső, Dombi Rózsa, Erdei Gábor, Erőss Judit, Gajzágó Zsuzsa, Gere Csaba, Gidró Roland, Katona Dávid, Kiss Adorján-Albert, Kocsis Lilla Tünde, Kónya-Ütő Bence, Lukács Réka, Lupuly Jakab, Márton Csaba, Melles Endre, Nagy Alfréd, Nemes Levente, P. Magyarosi Imola, Para Luca, Pál Ferenczi Gyöngyi, Pál Kata Zenkő, Pável Hunor-Mihály, Pilinger Mónika, Portik Norbert, Rácz Endre, Szakács László, Szalma Hajnalka, Törő Bence, Vajda Katalin, Vass Zsuzsanna, Váradi Czáka Ágnes, Virág Imola.