László Beáta Lídia: Hogy az egyensúly megmaradjon

László Beáta Lídia: Hogy az egyensúly megmaradjon

A Játéktér 2016. tavaszi számából

Fotó: Barabás Zsolt

Beszélgetés Szalma Hajnalkával, a Tamási Áron Színház színésznőjével

Ritka az a dráma, amiben jól megírt női karaktereket találunk. Csehov nagy figyelmet fordított a női lélek megragadásá­ra és kibontására. Színésznőként fontos egy ilyen figura megformálásának tapasztalata, és neked pontosan ezzel a szereppel indult el a karriered.

A Sirállyal már a főiskolán is foglalkoztunk, és én eldöntöttem, hogy mind a négy női szereplőt el szeretném játszani, de akkor leginkább Mása volt a szerepálmom. Aztán úgy alakult az előadás, hogy mind a négy szereplőt eljátszottam. Felvonásonként váltottuk a szerepeket, és ez annyira belém ivódott, hogy még ma is emlékszem mind a négy szereplő szövegére. Rögtön az egyetem elvégzése után a Tomcsa Sándor Színházban Nyinával indult a karrierem. Sorin Militaru olyan instrukciókat adott, amelyek mellett szabadon létezhettem, érezhettem, játszhattam. Csehov nagyon szé­pen kibontja a női karaktereit, de mégis inkább típusok vannak nála, könnyen dobozolható szereplők, és rengeteget gondolkodom azon, hogy mégis miért szeretem. A Mása-szereppel kerültem a Tamási Áron Színházba.

Hogyan kerültél a Tamási Áron Színházba?

A szentgyörgyi színház mindig is nagy ál­mom volt. Amikor végzős egyetemisták vol­tunk, összetelefonáltuk a színházigazgatókat, többek között felhívtuk Bocsárdi Lászlót is, hogy megnézzen minket, vannak-e helyek, lehet-e versenyvizsgázni. De egy határozott nem volt a válasz. Számomra ez volt az első csalódás. Amikor Udvarhelyen a negyedik évadomat tapostam, és rájöttem, hogy válta­ni szeretnék, ismét megkerestem Bocsárdit, aki másodjára is határozottan visszautasított. Viszont alig kerültem Temesvárra, egyszer csak csöngött a telefonom, és kiírta, hogy: Bocsárdi László. Ekkor kiderült, hogy Kiss Csaba megrendezi a Sirályt Sepsiszentgyör­gyön, és egyelőre nincsen Másája, szeretné, ha én eljátszanám. Természetesen nagyon örültem, de mégsem lett belőle sikertörté­net. A próbafolyamat nagyon szép és őszinte volt, lélekmelengető, és én igazán szerettem Kiss Csabával dolgozni, de az előadás is ilyen csendes, lassú maradt – nem robbant fel. De lehet, hogy rendben volt a maga csehovi csendjével, az unalommal.

Ez a Mása mit jelentett számodra?

Szerettem, mélylélektani realizmussal szen­vedős-ivósra formáltam. Ezt tanították ne­künk Kolozsváron, ahol persze foglalkoztunk Brechttel is, maszkokkal, No színházzal, még­is a lélektani realizmus állt hozzám a legkö­zelebb. Bocsárdi hatására kezdtem el más technikákkal foglalkozni, aki azt sugallja, hogy nem kell egy szerepet megélni, ugyanis van­nak erre technikai lehetőségek, mint a hang, hangsúly, test, regiszterváltások, időkezelés. Így folyamatosan azt érzem, hogy megújulok. Hosszú évekig azt hittem, hogy minden sze­repbe bele kell halni, pedig nagyon sok más megoldás van arra, miként érjünk el hatáso­kat, hogyan tudjunk gondolatokat, érzéseket közvetíteni anélkül, hogy ténylegesen megél­nénk azokat. Mindez izgalmas, és leveszi a fölösleges terheket.

A szentgyörgyi színházban több a férfi szí­nész, talán státuszuk is jelentősebb, és jóval nagyobb szakmai figyelem irányul rájuk. Mit gondolsz, valóban így van?

Igen, több férfi színész van, mert eleve több a férfiszerep a drámákban. Státuszuk azért jelentősebb, mert még mindig egy férfi­központú világban élünk. Szerintem azért irá­nyul nagyobb szakmai figyelem rájuk, mert ezt kivívják, és mi megengedjük nekik. A férfiak­nak fontos a szakma figyelme, erre külön rá­dolgoznak, és addig építik, amíg be is vonz­zák azt. Nekik fontosabb ez, mint nekünk, nőknek. Persze ez nem mindenkire érvényes, de eléggé jellemző.

Ezek tudatában mi motivál színésznőként?

Alig egy éve jöttem vissza egy nagyobb szünet után, úgyhogy bennem még van egy­fajta kezdeti lelkesedés, szenvedéllyel dolgo­zom, örülök, hogy több előadásban is benne lehetek. Viszont azt gondolom, hogy a társulat­nak nincs elég lehetősége arra, hogy fejlődjön, hogy nyisson izgalmas színházi formák felé. A csapat szellemiségét felfrissítené és minden­féle szempontból előmozdítaná egy egészen más gondolkodású, más kultúrából érkező rendező. Gondolok itt azokra a német, litván, szerb, lengyel rendezőkre, akiknek előadásait a Reflex fesztiválok alkalmából láthattuk.

Hogyan lehet nőként megfelelni egy ren­dezőnek, aki többnyire férfi?

Székelyföldön nem csak a színházon be­lül, de a városban, az egész közegben nagyon erősen jelen van egyfajta konok gondolkodás­mód, mely szerint egyértelmű, hogy a nőnek mi a dolga, hol a helye, és ő ne is akarjon ennél többet. És hiába gondolkodunk mi a színházon belül másként, mert ezzel szembe­sülünk az utcán és a boltban, hogy a nőnek ne legyen véleménye. Ez valamilyen szinten beszűrődik a színházba is. Tudom, hogy ha én meg akarok szólalni, külön praktikákat kell bevetnem ahhoz, hogy meghallják a hango­mat, ami halkabb és gyöngébb, mint az övék. Ez egy folyamatos küzdelem, még csak nem is figyelünk oda rá, annyira természetes, hogy ez van. Mindemellett én mint színész mindig alárendelem magam a rendezőnek. Ha vala­mivel nem értek egyet, akkor is elfogadom, mert ő az, aki egészében, kívülről látja az elő­adást, ő építi fel, én csak egy része vagyok ennek. Viszont ahhoz, hogy megtaláljam az én helyemet az előadásban, fontos tudnom, hogy a rendező az egésszel mit akar. Ez ren­geteg vívódással jár, de végül megtaláljuk a közös nyelvet, és megkötjük a kompromisszumokat. Persze ez nem mindig sikerül. Most is van egy előadás, amit úgy játszom, hogy nem értek egyet az instrukcióval, de nem me­gyek tovább ebben a harcban. Ez akadályoz a munkámban, de előadásról előadásra meg­próbálom úgy becsempészni a saját gondolataimat, hogy az ne bontsa meg az előadás struktúráját. Ez rendkívül lassú folyamat, mert nem rombolhatom szét a produkciót az én el­képzelésem vagy hitem szerint.

Van olyan tapasztalatod, amikor egy ren­dező zavarba jött attól, elbizonytalanodott volna, hogy nőt kellett instruálnia? Vagy olyan magatartást vesznek fel, hogy ismerik a nő működését?

Nem láttam egy rendezőn sem, hogy za­varba jönne. Nem is biztos, hogy sokat gon­dolkodnak a női lelken. Megvannak a sablo­nok, hogy a nő mit érezhet, mit gondolhat, de ennek az árnyalataira általában nem kíváncsi­ak. És én nőként nem úgy gondolkodom, mint ők, a gondolataimat nem tudom rögtön nagy kopogó szavakban kiköpni, hanem magamba fordulok és keresgélek. Legtöbbször nem for­dít a rendező elég időt arra, hogy figyelmesen csontig lehámozzuk a rétegeket, megkeres­sük, miben rejlik a figura nőisége, finomsága, hanem magabiztosan megmondja, hogyan kell felépítenem a nőt. Nekünk most az a felada­tunk, hogy ezen a helyzeten alakítsunk.

És melyek az eszközeink?

Legelsősorban a szeretet, a gyöngédsé­günk, a finomságunk, mindemellett a bátor­ság, a határozottság és a kitartás. Nem szabad elférfiasodnunk. Szerintem az nem jó út, ha mi is nagyon határozottak, nagyon okoskodóak és hangosak leszünk. Odafigyeléssel ezeken felül kell emelkedni. Ezeket az értékeket kell közvetítenünk a nézők felé, ezzel lenyűgözni a fiatal generációt. Egy közösségben a férfiak általában a saját belső energiájukra összpon­tosítanak, illetve arra van igényük, hogy kilőjék gondolataikat, hogy azok szétrobbanjanak, míg a nők az egyensúly megteremtésén dolgoznak, gondoskodóak, figyelembe veszik min­denkinek az energiáját, érzékenységét. Nincs azzal baj, hogy másként működünk, csak en­nek a különbözőségnek a félelmeit kell leküz­denünk.

A jelenlegi előadások közül egyik legmeg­határozóbb alakításod Olivia a Bocsárdi László által rendezett Vízkeresztben. Milyen ez a gróf­nő?

Szikár, kemény, férfias. Egyes jelenetek­ben Oliviának kell a férfinak lennie, mert ezáltal fejezi ki a gyászt, és tulajdonképpen erre épül az előadás. Én összetörtnek, érzékenynek, ki­szolgáltatottnak és sérülékenynek képzeltem el ezt a figurát, annak ellenére, hogy magas a státusza. Számomra a gyász inkább ezek­ben rejlik. De már eleve adott volt a jelmezem, ami szintén a keménységét erősíti. Mindemel­lett keresek az előadásban olyan pillanatokat, amelyekben a finomsága, érzékenysége, a női­sége is megcsillan.

Az idei évadban (Olivia – Vízkereszt, vagy amire vágytok, Julie – Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel, Doriméne – Úrhatnám polgár) kizárólag erős, fegyelmezett, uralkodó nőket alakítasz.

Igen, grófnőket, vezető státuszú nőket, akik­nek hatalmuk van, akik kézben tartanak, irá­nyítanak és uralkodnak. Ha gyenge vagy, ak­kor nem lehetsz erős. Tízcentis magas sarkú cipőkben tipegek, hogy kifejezzem, mennyire erős vagyok. Nagyon nehéz kérdés ez, hogy korunkban a nők hol helyezkednek el, nehéz megfogalmazni a véleményemet ennek kap­csán. A világra most jellemző a nemek közötti határok elmosódása. Ilyen viszont nálunk, Székelyföldön még nem igazán van. Legtöbb­ször a férfiak kerülnek helyzetbe, építik karrier­jeiket. A nők mással vannak elfoglalva, kiesik egy idő a szakmai életükből, amikor anyák lesznek. De úgy gondolom, hogy alkotás lehet a rendrakás is. Épphogy a nő a teremtő, aki a magzatot kihordja, akiben megformálódik a gyerek.

Mindez nem csak érzelmi, de a külsőn lát­ható változásokat is eredményezhet. Mit gon­dolsz, mennyire fontos egy színésznő fiziku­ma? Mi a kortárs testkultusz?

Nagyon ritka, hogy felvegyenek a főiskolára, ha nem vagy modellalkat. Ez borzasztó, mert a fiataljainkat megnyomorítjuk azzal, hogy ilyen­nek kell lenni. Azon kell dolgozniuk, hogy más alkatuk legyen, mint ami megadatott számuk­ra. Szerencsés vagyok ebből a szempontból, hogy olyan alkatot örököltem, ami megfelel az elvárásoknak, így ennek a borzalomnak a szenvedéseit nem éltem meg. Az Úrhatnám polgárban olyan grófnőt játszom, aki tökéle­tes, aki megjelenhet a lapokban. Az előadás pontosan ezt problematizálja: az öntetszel­gést és a magamutogatást. De nem ezek a kedvenc szerepeim, hanem például Olga, az Ilja prófétából, amit átvettem ugyan Péter Hildá­tól, de sikerült átszabnom magamra.[1] Nem kellett kihúzni magam, nem kellett megfelel­ni egy képnek, azt tehettem a testemmel, a hangommal, amit éreztem, hogy hozzátarto­zik ehhez a primitív világhoz. Lehetett hörögni, köpködni, görnyedt háttal állni, és így is nőnek maradni, és előadás végén határtalan szeretettel és odaadással megváltani a világot.

Decemberben került sor a Jane Teller ka­maszokról írt kisregényén alapuló Intet (Sem­mi) című tantermi előadás bemutatójára. Hogy kerültél ebbe a színház falain kívüli projektbe?

Még szülési szabadságon voltam, amikor Pálffy Tibor, az előadás rendezője felhívott. Ami jólesett, hiszen már nagyon vágytam arra, hogy visszamenjek dolgozni, másrészt fon­tosnak tartom a diákokkal – akiktől az utóbbi időben eléggé távol kerültem – való kapcso­latteremtést. Vágytam arra, hogy láthassam, merre haladnak a mai fiatalok, mi érdekli őket. A kisregény nagyon felkavart, egyáltalán nem tetszett, viszont foglalkoztatni kezdett a saját életem értelme, segített abban, hogy újrafo­galmazzam a saját értékrendem. Egy önisme­reti utazás miatt vágtam bele ebbe a projektbe.

Ez a szöveg határozottan beszél a nőiség­ről, a fiatal lányokat foglalkoztató témakörök­ről. Hogyan közvetíted a női gondolkodásmó­dot ebben a produkcióban?

Egy olyan nőről van itt szó, aki a testét, a szüzességét mint a legnagyobb értékét áldoz­za fel a Fontos Dolgok Halmáért, és bosszúból levágja a legjobb gitárosnak az ujját. Mindezek ellenére, nem engedem a figurámnak, hogy beletörjön az ifjúkori bűnébe, mert vannak fontosabb dolgok önmagunk ostorozásánál. Az élet nehéz, de élni kell. Az idő segítségével kötelességünk megbocsátani, feloldani a terheket és teljes értékű életet élni.

Hogyan érzékeled, az életkor milyen szin­ten befolyásolja a karriered?

A két gyerekszülés után azt éreztem, hogy én is újjászülettem. Persze, látom magamon, ahogy az idő múlik, zavar, hogy ráncosodik a bőröm, mégis nem feltétlenül érzem azt, hogy öregszem, inkább csak kezdetét vette egy új korszak az életemben. A gyerekeim által – akik friss energiákat hordoznak, erőt adnak – fiata­lodni kezdtem. Tartottam ugyan egy szünetet, de ahogy kezdek visszatérni a munkához, új korszak indul ezen a téren is, a gyerekeim is hozzátesznek valamit a munkámhoz. Nem hi­szem, hogy lemaradnék bármiről. Nyilván nem fogok fiatal szerepeket játszani, de ezzel nincs semmi gond. Nehéz egy időben anyának és színésznőnek is lenni, de rendkívül fontosnak tartom, hogy az egyensúly megmaradjon, hogy a mérleg ne billenjen el a karrier javára, és hi­szem, hogy ezt lehet jól csinálni.

Radikális, kitartó, érzékeny és alázatos em­bernek ismerlek. Ezek a tulajdonságaid vezet­nek a munkád során is. Hogyan fogod ezekkel véghezvinni terveid?

Kevés idő van terveket szőni. Otthon a gyerekeimre figyelek, a páromra, úgy érzem, felelőse vagyok a családi békének, a harmó­niának. A színházban pedig azokkal a sze­repekkel foglalkozom, amiket rám osztanak, ezeken belül pedig próbálom megfogalmazni azt, amit éppen gondolok a világról. Szeret­nék majd egy egyéni előadást létrehozni, ami a szabadságról szólna, arról, hogy miként tud­juk legyőzni a félelmeinket. Egy félelem nélküli életérzést szeretnék megragadni. Ezenkívül minden évben tervezem a nyarat. Ez jelenti számomra a lazítást, a feltöltődést, a baráta­immal való együttlétet.

—————

[1] A Bocsárdi László által rendezett Ilja próféta hivatalos bemutatójának dátuma 2001. december 18-a. A felújított előadás bemutatójára 2010. március 9-én került sor, ekkor már Szalma Hajnalka alakította Olga, a bűnös szerepét