Nézők, szülők, gyerekek – IFeszt.blog 3.

Nézők, szülők, gyerekek – IFeszt.blog 3.

A Szatmáron zajló 8. Interetnikai Színházi Fesztiválon a Játéktér Mentor-programja is jelen van; a műhelymunka keretén belül kolozsvári és marosvásárhelyi teatrológus hallgatók írnak fesztiválblogot – ebből közlünk írásokat.

Fotó: Czinzel László

Rancz Mónika: A néző titkos élete

A néző megfigyel. A néző értelmez. Beleél. Részt vesz. Játszik. Színház tudomást veszel a néződről? És te néző, érted, hogy a színház tud rólad?

Színházi konvencióink, amelyek olyan kényszerítő képzetekbe szorítanak/szorítottak minket, mint a negyedik fal lebonthatatlansága vagy a magányos, passzív félnek tekintett néző, folyton újratárgyalásra szorulnak. Szorulnak, hiszen ez a kényszer abból adódik, hogy nem felejthetjük színházunkat a tegnapban, ennek mint élő és mozgásban lévő organizmusnak a változás és a folyamatban-levés a lételeme. Az erre vonatkozó diskurzusok könnyedén jönnek létre, hiszen valami csodálatos belső indíttatásból szeretünk beszélni a színházról, kívülről (nézőként) és belülről (alkotóként) szemlélődve. Radu Afrim rendező a két nézőpont összeforrásáról beszél A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve c. előadásában. Szerinte a néző is alkotó fél, megvan a maga titkos világa, ami semmivel sem érdektelenebb a színpadi történésnél. Csupán azért titkos ez a világ, mert nem világítja meg reflektor, de ha nem lennének meg a maga mechanizmusai, egy előadás sem jöhetne létre. A teljes írás itt olvasható.

Veres Kincső: Két ajtó, két szülő

Otthonos kis stúdiótér, félhomály. Olyan körülmények ezek, amelyek elősegítik a többi érzékszervünkre való figyelést. Személyes, intim hangulatot teremt meg a Shoshin Színházi Egyesület előadása, amelyet Grzegorz Ziólkowski rendezett. A Házikó a halottaknak szövegkönyve egy olasz meg egy lengyel költő, Salvatore Quasimodo és Tadeusz Różewicz versei alapján készült. Az előadás elvisz minket egy érzéki világba, ahol a történéseknek csupán sejtető jellegük van. Nem beszélhetünk összefüggő, konkrét cselekményről, inkább etűdök, apró jelenetek sorozatában bomlik ki a produkció.

Első képként a színpadon mindössze pár kelléket láthatunk. Egy lámpát, műanyag poharakat, zacskót és egy széket. Eléggé kirívó a sarokban a vészkijáratot jelző tábla. Pár pillanat múlva belép egy feketébe öltözött, piros bohócorrot viselő fiatalember (Köllő Csongor). Keresi a fényforrást, konnektort, és miután felkapcsolta a kislámpát, végül megtalálja a terem villanykapcsolóját. Nonverbális, pantomimszerű játékában sorra veszi a teremben található tárgyakat. Felhasználja őket különböző humoros helyzetek bemutatására. Interakcióba lép a nézőkkel: behív kettőt közülük, hogy segítsenek neki kijutni az ajtón – többszöri, kétségbeesett próbálkozás után végre sikerül kijutnia a vészkijáraton. Majd visszatér. A teljes szöveg itt olvasható.

Kelemen Roland: Az élet elhalványuló mozgásai

Egy fiatal nő, egy idősödő férfi és egy drogos suhanc ménage à trois-ja, a monotonitással szembeni lázadása válik láthatóvá a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat Fade Out c. előadásában, amit Györfi Csaba koreografált-rendezett. Ennek a fizikai színházi kísérletnek a kiindulópontja Matei Vișniec És a csellóval mi legyen? c. abszurd drámája – ez úgy inspirációs forrás, hogy Vișniec szövegéből az előadásban egyetlen dialógus nem hangzik el.

Már az előadás kezdete előtt puritán tér tárul a néző elé: egy piros ragasztószalaggal megjelölt helységben tizenegy, szintén piros várótermi szék körvonalazódik a félhomályban – ami egyértelmű utalás a cselekvések helyszínére, egy váróteremre. Mindezt nem nehéz kitalálni azoknak, akik ismerik Vișniec egyfelvonásosának alapszituációját: a darab szereplői egy váróteremben várakoznak. A teljes szöveg itt olvasható.

Rancz Mónika: Köszönjük a cégnek

Szeretnénk hinni, hogy fontos, amit nap mint nap teszünk, mivel abban az emberi masszában ami körbevesz, saját magunk pótolhatatlanságában és kivételességében tetszeleghetünk. Azt szeretnénk hinni, hogy értjük melyik hullámra kell felülni, hogy éppen mi kell az örökkön forgó és változó munkakultúrának. Azonban a cég egyszer csak megköszöni munkánk és búcsút int a nélkülözhetőségünkre vagy ómódiságunkra hivatkozva. Theodor-Christian Popescu rendező a dolgozó ember tragédiáját viszi színre A cég köszöni szépen c. előadásban, egy beosztott hanyatló pillanatát, amelyben megkérdőjeleződik egy teljes élet.

A perspektíva, ahonnan a néző láthatja és megértheti a történteket, világos: a főosztályvezető alakja vezet minket végig az eseményeken. Ha ő felismer valamit, számunkra is világossá válik a szituáció, ha nem érti azokat, akkor mi sem. És ő többnyire nem ért semmit: belecsöppen egy helyzetbe, amely annyira ismeretlen, hogy szinte már szürreális: munkahelyi vakációra hívják, ahol egy feladattal szembesül. Na de milyen feladattal? Meghívói ezt nem árulják el, és a frusztrált munkamániás ebben a nemtudásban vergődik. Hol vannak a hasonló pozícióban lévő munkatársai? Mi az, hogy munkahelyi vakáció? Egyáltalán mit keres ő itt? – kérdezi újra és újra. A válasz, amely számára végtelen sokat várat magára, lényegében banális: a cég újraszerveződik, a régi vezetőséget kipenderítik, és ő csak azzal érdemelte ki, hogy fontolóra vegyék szerződése meghosszabbítását, hogy az új igazgató számára érdekesen hangzik a neve: Adam Krusenstern. S hogy a tízévnyi megfeszített munka mit ér? Talán fél nevetésnyit. A teljes írás itt olvasható.

Bogya Tímea Éva: Ma mind kibékülünk

Húsvétkor, karácsonykor, újévkor összegyűl a nagycsalád – mi történik ilyenkor velünk? A hagyományok és az ünnepek tartalom nélküli formák maradnak, ha a résztvevők nem nyílnak meg, nem töltik ki jelenlétükkel az együttlétet. A kapitalista XXI. században egyre gyakoribb a családon belüli elhidegülés, hogy nem beszélünk nyíltan egymással, nem mondjuk el mi bánt. Az Eugen Gyemant által rendezett Yom Kippur a szatmári román társulat előadásában erről a problémáról szól: az egymástól távol élő négy lányt az anyjuk eltűnése hívja össze Yom Kippur előtt.

Az előadás tágabb értelmezéséhez fontos tudni, hogy mit jelent a címben szereplő Yom Kippur, ami a zsidó vallás legfontosabb ünnepe. A hívők egy hónapot és tíz napot készülnek rá, Yom Kippur napján pedig böjtölni kell, tilos az evés, ivás, mosakodás, a parfüm használata, a kényelmes cipő viselése és a nemi élet. Az ünnep fő célja az engesztelés, a haragosok kibékítése és a megtérés. Az előadás az ünnepben a megbocsájtást hangsúlyozza ki: az elnyomott frusztrációkat, sérelmeket kommunikációval meg lehet oldani. Ami egy gyönyörű téma. Az engesztelés napján, Yom Kippur előtt kell megbékélni a haragosokkal és valódi elégtételt adni, ezért is fontos, hogy éppen az ünnepnap beállta előtti órákban éri el a csúcspontját a nővérek közötti konfliktus és hangoznak el a távozásra vonatkozó fenyegetőzések. A teljes írás itt olvasható.

György Emese: Egyszemélyes körtánc

Egy vezető stabil, megfontolt, kiegyensúlyozott: tudja, mit akar, és azt is, hogyan akarja. De ki dönti el és mi alapján, hogy kiben van meg a vezetői képesség? Ki vállalja önként egy vezérre háruló felelősség súlyát? Meginoghat-e a vezető a vállára nehezedő teher alatt? Székely János Dózsa című monodrámáját előadva Sebestyén Aba egy kételyektől marcangolt vezér gondolatai közé enged betekintést, ezáltal új nézőpontból mutatkoznak a történelmi, régmúlt események a Yorick Stúdió előadásában. Masszív sztereotípiákkal felaggatott elődeink a tökéletes rettenthetetlenség látszatát keltik. A történelmi dokumentumok nem említik az érzelmi ingadozásokat, a folyamatos önigazoláskeresést, a fenntartások között született döntéseket. Arról többnyire nem esik szó, hogy a vezetők is esendő emberek, úgy a múltban, mint a jelenben. A teljes írás itt olvasható.