Prezsmer Boglárka:  Ahány mese, annyi hamuba sült pogácsa, segítő táltos

Prezsmer Boglárka: Ahány mese, annyi hamuba sült pogácsa, segítő táltos

Avagy: mire jó nekem a középfokú színházi képzés?

Fotók: Prezsmer Boglárka (A fényképek a GNM Színitanoda vizsgaelőadásain készületek)

Ha elindulunk egy mesében, fokozatosan kiviláglik, hogy kinek, miért kellett találkozni vele, milyen szerepet keresett, majd talált benne, és az is tisztán kiderül a barangolás végére, hogy tetszett-e a mese valója, és maradunk-e utána valami igazi életélménnyel.  Jelen írásban a magán színházi oktatásban részesülők megéléseiből táplálkoztam. A megkeresettek Budapesten tanuló, többnyire vidékről érkezett, művészeti szakközépiskolás tanodába, stúdióba járó diákok, akik az érettségi után választják a három éves színházi képzés e formáját. Sablonos a fenti- mesés párhuzam, mégis érezhető, hogy meseszerű találkozásként éli meg a színház világával való ismerkedést a legtöbb szereplő. Célom bemutatni a saját képeket, a mesék térképét: hármas utakat, akadályokat, akár segítő erőket, Óperenciás tengerrel vagy varangyos békákkal együtt. Nem szólok a művészeti oktatás alapfeladatairól, társadalmi jelentőségéről, sem a szakágban oktató pedagógusok képzettségéről, elhivatottságáról, csupán a főszereplők szemüvegén át kémlelem a sűrített utat, elmondásaik alapján érzékeltetve az alternatív színházi iskolák helyét a nagy mesében, ebben az igen vitatott, olykor mostohán megtépázott, sok előítélettel terhes, és kevés szeretettel megsegített színházi intézményrendszerben.

Miért választottak magán/alternatív színházi iskolát, mit tudtak a képzésről, és mivel rakták meg tarsolyukat az évek alatt – e három kérdés köré csoportosítottam a faggatózást. Kíváncsi voltam még arra is, hogy milyen munkalehetőségeket látnak, mit hasznosítathatnak a szakmában az elsajátítottakból, már aki szakmában maradt. És mit gondol az, aki már valamelyik színművészeti egyetem hallgatója lett azóta. Arra is utaltak, hogy szerintük milyen helyet foglal el a színházi képzések sokszínű terében a többi alternatív iskola. Az októberben megkérdezett válaszolók nem kívánták a nevüket adni.  A legtöbbjük a budapesti GNM Színitanoda növendéke, ahol színháztörténetet tanítottam. Közülük hárman nem ebbe az iskolába járnak. A zárójelben csak azt jelölöm meg, aki nem ott tanult.

…és elindult szerencsét próbálni, szívében nagy kíváncsisággal

Egyszerűen az életet választják, színeket, hangulatot keresnek a magán színházi iskolákba jelentkezők. Beleolvasnak a mesébe. Majd fokozatosan, maguk és a más emberek sorsán keresztül kinyílik előttük az addig szűknek és jellegtelennek hitt világ. Sokan középiskolai- vagy zenés színjátszós tapasztalattal érkeznek a tanodák, stúdiók termeibe. Vonzza őket a színház titka, a csapatélet, a reflektorfény, a megmutatkozás lehetősége. A tudatosabbak, szerencsésebbek és tehetségesebbek továbbmennek a hármas úton, és a színművészeti egyetemeken próbálkoznak. Sokszor. Ők ugródeszkának, alaplépcsőfoknak tekintik a tanodákat. Van, aki nem elég bátor még erre, nem is ismeri a szakmával járó életforma sajátosságait, ezért jön előbb tanodába. És olyan is van, aki kimondja, nem elég tehetséges a pályára, vagy nem felel meg az egyetemi színházi oktatás kritériumainak: elmúlt már 30 éves, vagy kétgyerekes édesanya, vagy akár más nemzetiségű, nem elég magas, nem elég szép, nem elég okos, vagy ahogyan egy lány fogalmazott: nem rá volt szükség éppen akkor.  Van, aki csak magát szeretné jobban megismerni, és hasznosítani azt meglévő civil szakmájában is. Sokan maradnak meg civil szakmájuk mellett, mások meg a pálya széléről nézik a folyamatos sárga és piros lapok játékát. És olyan is van – ez a ritkább –, aki felelőssége teljes tudatában csak a játéköröm miatt érkezik, és ezt jó esetben nem veszik el tőle.

„Azért választottam magániskolát, mert egy barátnőm oda járt. A középiskola mellett zenés tánciskolába jártam, vers- és prózamondó versenyekre is. Hamar összeállítottam a képet a fejemben, hogy akkor én musical énekesnő leszek. Előzetesen csak annyit tudtam, amit akkor a barátnőmtől megkérdeztem: kik-milyen tantárgyakat oktatnak. Ő mesélte, hogy kevés ugyan az óraszám, de egész nap bent vannak. Sokat próbálnak. Sokba kerül, de szeret oda járni, szerinte megéri. Én elhittem, és oda jelentkeztem.”

„Engem nem vettek fel az egyetemre, így más alternatíva maradt. Régi diákoktól hallottam, hogy jó a képzés, és aki ügyes, ezzel is el tud helyezkedni a pályán.”

„Én 18 évesen felvételiztem, ekkor még nem volt sok esélyem a színművészetin tapasztalatlanul.”

„Elmentem a nyáron az iskolába egy mozgásszínházi előadásra, ami nagyon tetszett, ennek kapcsán érdeklődtem a felsőbb évesektől az iskola képzéséről.”

„Engem sem vettek fel sem a budapesti, sem a kaposvári színműre. Normál egyetem elvégzése nem vonzott, és szüleim beleegyezésével magán iskolát választottam. Pontosan tudtam a tanárokat, a tan- és vizsgarendet, és a felkínálkozó lehetőségekről is tájékozódtam.”

… akkor találkozott a táltossal, aki elmondta neki a varázsigéket, és kezébe adta a varázsszerszámokat…(ezekkel aztán repült, mint a gondolat, vagy nem repült)

„Ha valaki akar fejlődni, tanulni, és elhelyezkedni, az kis szerencsével tud is. Nemcsak a pályára, de az életre is készít. Önismeretet, emberismeretet ad. A helyzetfelismerő készség beivódik minden porcikánkba, ami fontos az élet minden területén. Megtanultunk dolgozni, és szeretni azt. Gondolkodni magunkról, társainkról, színházról, filmről vagy bármilyen művészetről.” 

„Én megtanultam bánni a testemmel, rengeteg fejlesztő játékkal gazdagodtam. A sok- sok jelenet, amiben más és más karaktereket formáltam személyiségemhez is hozzáadott. Egy csapat voltunk, egy igazi család.”

„Én is elraktam, amit lehetett: a mindenkori tudásszomjat, és azt, hogy megértsek mindent, amit csinálok a színpadon. Rendezőtanáromtól ismertem meg a színházat, mint csapatmunkát, és ez az együttműködés elsajátítása az élet bármely területére érvényes.”

„Igen, csapatban dolgozni! És lenyelni a békát, vitatkozni, önmagamra figyelni, megkeresni a lényeget akár egy jelenetben, akár a mindennapi életben. És felismerni, hogy mindent magamnak kell kiharcolni, mert más nem fogja megcsinálni helyettem. És igenis ki kell állnia az embernek a saját igaza mellett.”
„Szerintem fontos, hogy kitől tanulod meg a szakmát, a húzónevek! Én azt látom, ma a kapcsolatokon több múlik.”

„Én meg szerencsésnek érzem magam, hogy éppen ezekkel a nevekkel dolgozhattam együtt, a megszületett előadásokat meg mai napig örömmel játszhatjuk társaimmal, kikkel tanultam.  Intenzív évek voltak, mert én mellette dolgoztam is.”

Addig sem voltam rossz emberismerő, de azóta a testhelyzetek, beszédstílusok és egyéb árulkodó jelek folyamán könnyebben kiigazodom az embereken. Rengeteg feszültségoldó játékkal ismerkedtem meg, továbbá koncentrációs feladatokkal is, aminek hasznát tudom venni civil pályámban is.”

„Én még a gyerekeim szülinapi buliján is hasonlókat játszom!”

… a hamuban sült pogácsák: életre, pályára vagy életpályára

Megtanultam ebben a színházi rendszerben élni. Hozzászoktam ahhoz, hogy minden bizonytalan. Az órarendem, a tanáraim, az osztálytársaim, és ha ezen a pályán maradok, akkor a jövőm is. Megtanultam, hogy akkor érek el bármit, ha teszek érte. Ha paraván kellett a jelenethez, csináltunk egyet. Ha nem volt hely, ahol próbáljunk, kimentünk az utcára. Talpraesetté tett az, hogy nem volt sok lehetőség. Az ott tanultakat most is alkalmazom. A beszédtechnikai bemelegítő gyakorlatokon át, a próbaidőm tudatos beosztásáig.

A Színművészeti Egyetemen már „rutinos”színisként tanulhattam. Nekem könnyebb volt, mint akik akkor kezdték. Tudtam, hogy mi vár rám, nem lepődtem meg semmin. Könnyebben vettem az akadályokat, a feladatokat hamarabb végeztem el, a szövegeket gyorsabban tanultam meg. Több mindenre volt időm. És nem csúszott ki a lábam alól a talaj.”
„Nekünk a csapat maradt és azok a produkciók, amiket mi magunk igyekszünk életben tartani, játszani, és persze eladni!”

Én hiszek abban, hogy sose késő valami újba kezdeni. Ha nem is maradtam a színházban, az önismeretben segített a színházcsinálás, és nem hagytam elsorvadni a kreatív énemet.”  (nem GNM-diák)

„Én azt gondolom, hogy tudni kell tanulni, és kiszűrni a fontos dolgokat. Aki tanulni akar, tanulni fog, bárhol is legyen. Olyan tartós barátságokra tettem szert az iskolában, amire máshol még sosem, és elmondhatom, hogy itt tanultam meg, mi az, hogy tisztelet. Egymás iránt, emberek iránt, a munka iránt, a színpad iránt. Az Élet iránt.”


…és aki nem hiszi, járjon utána, avagy kinek ajánljátok a magániskolákat

 „Annak, aki nem tudott egyetemre bejutni, és nem akarja, hogy egy évig csak lézengjen.” (nem GNM-diák).

„ Annak, aki úgy érzi, hogy minden áron színházi a pályára készül, illetve akinek fogalma sincs, hogy ő mit akar, és mi érdekli. Az iskolában válaszokat talál. Sűrítve éli meg az ember a dolgokat, melyek talán alapvetően elkerülnék egész életén keresztül”.

„ Én is annak ajánlom, aki meg akarja alapozni az egyetem előtti időszakot.”

„Fontosnak tartom a magániskolákat, ha azok valóban jók, és jó képzést adnak, nem pedig pénzszívó intézmények”.

„Egy dologban vagyok csak biztos. Ha nem lett volna, én ma nem járnék Színművészeti Egyetemre.”

„A magániskolák arra is jók, hogy az idősebbek is megpróbálkozhatnak a színházzal. A fiatalok számára meg kiderülhet, hogy tényleg ezt szeretnék-e csinálni, és alkalmasak-e egyáltalán a pályára.”

„Igen, és fontos, hogy alázatosak, masszívak, hajtósak legyenek. Nem elég a tehetség, küzdeni kell és kitartónak lenni.” „Szerintem is.” (nem GNM-diák)

„Elég nagy bajban vagyok a válasszal. Én inkább biztatnám, hogy egyetemre felvételizzenek. Bárhová, ahol magyar nyelvű színművész-oktatást kapnak. Ha nem veszik fel, kezdjenek el egy másik egyetemet, vagy iskolát. Tanuljanak meg egy civil szakmát. És menjenek el minden évben a felvételikre. De ha több éven keresztül nem vesznek fel valakit, akkor az már jelent valamit. Ha ezt nem tudja elfogadni, és még mindig színész akar lenni, mert úgy érzi máshol nem találta meg azt, amit keres, menjen stúdiósnak, vagy tanodásnak, ha akar. Az élet dönti el, úgyis, hogy ki marad a pályán.”

Véleményem szerint, aki színművészeti egyetemet végzett, az sokkal könnyebben érvényesül a szakmában, legalábbis az elején biztosan.” (nem GNM-diák)

„Szerintem is van helyük ezeknek az iskoláknak a rendszerben. Hiába kis intézmények, nagyon sokat tanulhattunk és tapasztalhattunk a tanárainktól, előadások létrehozásából, azok életben tartásából, még az esetleges meghallgatásokból, amire elküld az iskola.”

­„Annak ajánlom az ilyen iskolát, aki valóban hajlandó anyagi, lelki és fizikai áldozatot hozni az álmaiért! Abból is remek szakmabeli válhat, aki komolyan veszi ezt az iskolát is.”


és maradnak megválaszolatlan kérdések is

„Az iskolák miért nevelnek ki színészeket? Azért vesznek fel, hogy tandíjat fizess?” (nem GNM-diák)

„Ha alkalmatlan vagy akkor sem rúgnak ki, mert a fizető diákok tartják el, és kevesen járnak az iskolába. Az Egyetem nem ennek az ellentéte, de azért mégis más. Az iskola fele ingyen végzi. Ők a tehetségük miatt vannak ott. Ha romlik a tanulmányi átlaguk, a tanulmányi sorrendben lejjebb kerülnek, és fizetniük kell. Az egyetem lehetőséget ad. Kezdve a színművész diplomával. A stúdiók, tanodák, ezt nem tudják biztosítani. Ahogy a jobb tanulási körülményeket sem: stúdiószínházat, infrastruktúrát (kellék- és ruhatár, saját próbaterem, saját könyvtár, stb.). Sok rendező és színházigazgató fordul meg a vizsgákon. Lehetőséged van szakmabeliekkel megismerkedni, kitűnni, jó időben lenni jó helyen. Lehetőséged van még ösztöndíjjal külföldön tanulni. Az egyetem költségén színházi fesztiválokra járni. Igazán csak az egyetem tudja megadni azt a képzést, amit érdemes elvégezni, amire érdemes éveket szánni, úgy hogy a színházi szakmában való elhelyezkedés még így sem biztos.”

„Azt érezni, hogy a tanodásokat a szakma lenézi. Ez az igazság.”

„A stúdiós diákok nagy százalékának meg nincs színházi munkája. Elvégzik, majd mennek statisztálni a Barátok közt-be, meg elkezdenek egy másik egyetemet.”  (nem GNM-diák )

„Az egyetem sem garancia semmire. Az biztos, hogy ott nagyobb nevekkel dolgozhat együtt az ember és így talán nagyobb az esély arra, hogy a kapcsolatok által munkát találjon. Ugyanúgy ki lehet járni az utat egyetem nélkül is, de az tény, hogy rengeteg múlik a kapcsolatokon és azon, hogy mindig a tűz körül vagy-e.”

„Sokan abba hagyják az iskolát, mert látják, ez nem nekik való. Másokat viszont csak megerősít a hitükben, hogy színészek akarnak lenni.” (nem GNM-diák)

„De ennyi színészre nincs szükség.”

„Tanít is, de közben álltat is az iskola. Egyrészt igen, mert az ember kipróbálhatja magát. Bele leshet ebbe a világba. Könnyű azt mondani, hogy nincs szükség ilyen iskolákra. Szerintem ilyen iskolákra van szükség, csak ennyi színészre nincs. Tudatosítani kéne a diákokkal, hogy az iskola elvégzése csak az út eleje, és nem a cél. Nálam okosabb embereknek meg kéne találniuk az arany középutat.”

„Szerintem a képzés kezd átalakulni, talán kicsit elüzletiesedni, de aki nem látja belülről, az ezt nem veszi észre. Mindenesetre az Egyetem után a második helyen Kaposvár van, és utána jön a GNM szerintem. Egyre jobban próbálnak érvényesülni az alternatív társulatok, más tanodák is, de egyelőre még nem átütő sikerrel. De fontosnak tartom a GNM Tanodát, mert lehet, hogy valakit neme vesznek fel az Egyetemre, mert éppen aznap piros póló van rajta és nem sárga, közben pedig tehetséges. Csak épp akkor és ott nem őt keresik. De ez van az életben is.”

„Szerintem már közel sem olyan színvonalas, mint régen”.

…és így jutott el az Üveghegyen túlra

Ez az iskola egy rendkívül jó alapot ad az életre. Mivel ez nem a megszokott rendszer alapján működik, mint ahogy az élet sem, eléggé erősek lettünk lélekben ahhoz, hogy kimenjünk a nagyvilágba.”

Sokan még nem is tudják, mi lehet az Üveghegy, és ahogyan a mesékben mondanák az öregebbek, a hegyen innen vannak, így ezt a fejezetet talán egy következő alkalommal folytatjuk, hiszen a megkeresett, szakmában elhelyezkedni vágyó fiatalok nagyja még a történet próbatételeit éli, és a mese sűrű erdejében téblábol.