Ugron Nóra: A mi holobiontánk, a mi erőszakunk – Temps d'Images napló 3.

Ugron Nóra: A mi holobiontánk, a mi erőszakunk – Temps d’Images napló 3.

Temps d’Images Fesztivál, Kolozsvár

Fotó: Váczi Roland

A fesztiválhoz írt bevezető szövegemben már említettem, hogy az idei Temps d’Images társult művésze (artist asociat) a bukaresti Farid Fairuz. Az eredetileg Mihai Mihalcea nevű koreográfus, rendező 2010 óta alkot ezen a néven, amikor egy projektben fikcionalizálta önmagát. Miközben a teremnyitásra várakozik a közönség, megjelenik Fairuz és figyelmeztet, hogy amit látni fogunk még csupán nyersanyag és nem előadás (raw material not a performance). Elmondja, hogy elképzelései szerint a jelenet egy üvegházban játszódik, ahol cukorhegyek vannak a háttérben, illetve emberek, állatok és növények egyaránt megtalálhatóak. Nincsenek székek, a földre kell ülni, bár akár sétálhatna is a közönség, hogyha más típusú teremben lennénk – mondja. Megtudjuk azt is, amit már az előadás leírásában is olvashattunk, hogy a That panda over there, in pants, is a holobiont! (Az a nadrágot viselő panda ott, egy holobionta!) című előadás, a We are all lichens (Mind zuzmók vagyunk) projekt része, annak nyersanyaga. A holobionta szóval kapcsolatban idézném a leírást, mivel fontos lehet:

Mit jelent individuumnak lenni, különösen mit jelent individuumnak lenni biológiai értelemben? Az állatokat már nem lehet individuumoknak tekinteni a klasszikus biológia semmilyen értelmében, sem az anatómia, a fejlődés, a pszichológia, az immunológia, a genetikai, sem az evolúció szempontjából. A mi testünket holobiontaként kell felfogni, amelyeknek az anatómiai, pszichológiai, immunológiai, és fejlődési funkciói más fajokkal való kapcsolataik révén alakultak ki. (…) Ahogy Lewis Thomas megjegyezte az én és a szimbiózis kapcsán: A saját Én kedves fogalma – bámulatos, jó öreg szabad akaratú, szabadon vállalkozó, autonóm, független, az Én elszigetelt szigete – egy mítosz. Szóval, fuck Kapitalizmus! De mi is a holobionta?

Lynn Margulis alkotta meg a terminust 1993-ban, hogy jobban leírhassa, ahogy a makrofajok (mint az ember vagy a panda) univerzálisan szimbiózisban élnek más (általában) mikrofajokkal. Azt állította, hogy egy bizonyos szimbiózis minden egyede bionta, és a teljes organizmus, amely ezekből a biontákból áll, a holobionta. Ebben az értelemben minden holobionta, hiszen minden makro-egyed más fajokkal él szimbiózisban. Te egy holobionta vagy. Az a nadrágot viselő panda ott, egy holobionta! [1]

Tehát megkérdőjeleződik egy éncentrikus és antropocentrikus világkép, a kapitalizmus individualista versenyszelleme, miközben a projekt a különböző fajok egymásra utaltságát, a közösségben való létezést helyezi előtérbe. Az antropocén korban – amiről már a bevezetőben beszéltem – újra kell gondolni az ember viszonyát a többi fajhoz és a környezethez, hogyha továbbra is létezni szeretnénk ezen a bolygón. Ebből az igényből születhetett Fairuz projektje is.

Amikor belépünk a terembe, néhány színész ül szétszórtan a fal mellett. Itt-ott szobanövények vannak elhelyezve, illetve alufólia tekercsek és különböző tárgyak vannak még a földön oldalt. Lassan helyezkedik el a közönség, közben Fairuz járkál a terem közepén és a What is this place? (Mi ez a hely?) kérdést skandálja. A mellettem ülők szóváltására leszek figyelmes: „Én nem akarok az előadás része lenni.” Mire érkezik is a válasz: „Akarod vagy sem, a része vagy.” Körülnézek és érzem, hogy jó ez a térelosztás. A többi előadásban viszonylag élesen el volt választva a nézőtér és a játéktér, még ha néha kérdéseket is tettek fel a színészek nekünk, vagy besétáltak a székek közé. Itt mindenki, néző, színész és szobanövény, ugyanazon a szinten ül. Holobionta – a címben is írja.

Mind zuzmók vagyunk. A fertőzés szükséges a komplexitáshoz. Hogyan váljunk láthatóvá? – skandálja Fairuz, majd leül. Megszólalnak a földön ülő színészek és a mellettük levő nézőkhöz kezdenek beszélni. Nem tudom, hogy mind ugyanazt mondták-e, hisz csak a hozzám legközelebb levőt hallottam. Ellenzem a rasszizmust, ellenzem a homofóbiát, ellenzem a szexizmust, a transzfóbiát, ellenzem a… és még gyorsan felsorol néhány hasonló, gyűlölethez és elnyomáshoz kapcsolódó társadalmi jelenséget. Majd átrendeződik a tér, az alufóliákat a fölre terítik, több rétegben is, és enyhe stroboszkópokat kapcsolnak be. Beviszik a teremben elszórtan heverő tárgyakat, ventillátort, kötelet, műanyagcsöveket, dobozkákat, képeslapokat, papírrudat, zacskót, babát, hálót – teljesen random és használhatatlannak látszó kacatokat. Behunyt szemmel, lassan tapogatózni kezdenek a színészek a lefóliázott rész különböző pontjain. Kiválasztanak egy-egy tárgyat és azt simogatják, megszagolják, próbálgatják.

A falon már amióta beléptünk számlálók futnak: a föld népessége, napi születések és elhalálozások, naponta gyártott autók és számítógépek, ebben az évben megjelent könyvek száma, a mai elküldött emailek és tweetek száma, a napi Google-keresések száma, a kibocsátott CO2 mennyisége tonnában, az elsivatagiasodott hektárok száma, alultáplált és túlsúlyos emberek száma a világon, a mai napon éhségben meghalt emberek száma, emberek száma, akik nem jutnak tiszta ivóvízhez, mennyi olaj, szén és földgáz van még és hány nap múlva fognak elfogyni – és így tovább, neten megtalálható az összes, érdemes megnézni.

A tárgyak óvatos észlelgetése után egyre intenzívebben mozognak a színeszek, berakják a ruhájukba a telefont, a fejükre húznak egy hálót, babát kötöznek a hasukra, néha megsimogatják a szobanövényeket, belecsavarodnak a kötelekbe, stb. Teljesen értelmetlen tevékenységet végeznek rendezetlenül, egyre gyorsabban és intenzívebben. Egymással csak ritkán és véletlenül érintkeznek, viszont belebotolhatnak egymás tárgyaiba, a kifeszített kötelekbe. Esetlegesség és véletlenszerűség jellemzi ezt a kaotikus mozgást. Nem beszélnek, de néha egyikük mond egy betűt, majd valaki lestoppolja, és más betűt mond, amivel kezdődő random szavakat kell mondani. Közben a fólia is elkezd szétszakadni és feljönni a túl sok mozgástól, néha pedig egy-egy színész tép ki belőle darabokat. Egyre jobban összegabalyodnak és végül egy kupacba szorulnak, amiből már nem tudnak véletlenszerűen kikerülni. És itt vége is az előadásnak, lekapcsolják a stroboszkópokat, és elkezdik összepakolni a kellékeket. Az alufóliába, csövekbe és különböző műanyag tárgyakba gabalyodott emberi testek kupaca vizuálisan egy szeméttelep látványára emlékeztet.

Nagyon nehéz lenne értelmezni, hogy egészen pontosan mit is láttunk, mivel valószínűleg mindenki mást látott a terem más-más sarkából. A színészek e véletlenszerű, mégis egymást befolyásoló mozgása, tulajdonképpen reprezentálhatná egy holobionta vagy inkább egy rosszul működő holobionta állapotát. Egy rosszul működő holobionta, vagyis az ember által nagyon-nagy mértékben befolyásolt Föld? Ahol a sok véletlenszerű és a Föld szempontjából értelmetlen cselekvés hatására egymásba gabalyodunk és fogyóban a tartalék, a víz, de egyre több tweet és az autó? De vajon leegyszerűsíthető ez a beszéd nélküli, performatív, rendezetlen mozgás erre az értelmezésre? Azt is figyelembe véve, hogy ez nem egy kész előadás, azt hiszem, hogy nem – bár egy teljesen valószínű megfejtés lehet, ha egyáltalán meg kell ezt fejteni. Ezek után nagyon kíváncsian várom, hogy milyen lesz a kész darab – az érdeklődést felkeltette.

Oliver Frljić Our Violence and Your Violence (A mi erőszakunk és a ti erőszakotok) című előadása kapcsán kérdéseket tudnék feltenni, amelyekre nem feltétlen tudok vagy lehet válaszolni. Az előadás leírásából kiderül, hogy Európa menekültkrízisre adott reakciójára fókuszál, amikor gyakran elfelejtődik az európai országok kolonialista múltja, mely a mai konfliktusok egyik kiváltó oka. Továbbá a jelenlegi nyugati jólét és a közel-keleti háborúk és kizsákmányolás összefüggéseire is felhívja a figyelmet.

A színpad hátsó részén egy olajoskannákból felépített falat látunk. Majd színészek futnak át a színpadon, mindig megáll egy, bemutatkozik és elmondja, hogyan került ide. Bevándorlók és menekültek – az első néhány percben nem is tudtam eldönteni, hogy tééééényleg? Persze, egyértelmű, hogy színészek, de azért becsapós az elején. És az előadás folyamatosan játszik a fikció és a valóság keverésével, valósként hivatkoznak az előadásban történtekre, majd kijelentik, hogy minden csak fikció. Például az egyik jelenetben egy európai család meghívvacsorázni egy szíriait, bort töltenek le a torkán, egy disznófejet nyomnak az arca elé, majd levetkőztetik és ellenőrzik, hogy körül van-e metélve, még meg is mutatják neki, hogy milyen az, ha valaki nincs körülmetélve… Ezután a nagyon erőszakos jelenet után az egyik színész félbeszakítja a játékot és a közönséghez szól. Elmondja, hogy az előbbi egy jelenet az általa forgatott dokumentumfilmből és megkérdi, hogy van-e a nézőknek kérdésük. Miután valaki megkérdezi, hogy Oroszországról miért nincs szó a közel-keleti konfliktusok kapcsán, a színész azt válaszolja, hogy azért, mert a Temps d’Images fizetett nekik, hogy itt legyenek. Majd a következő kérdésre is önkényesen azt válaszolják, hogy ez itt fikció, és nekik nincs semmi felelősségük, a harmadik kérdésre már nem is válaszolnak.

Az előadás elején, miután minden színész bemutatkozott, levetkőznek és meztelenül simogatják egymást, csókolóznak. Heteró és meleg párok egyaránt láthatóak ebben az intim jelenetben. A színészek testére feketével arabul fel van írva, hogy az arab egy nyelv, nem fegyver – de ez csak a rendezővel való beszélgetésből derült ki, különben csak arab írásként észlelhettük a szöveget. Ezután a lassú és szép jelenet után, a hidzsábot viselő színésznő kihúz egy miniatűr román zászlót a vaginájából, melyet miniatűr zászlórúdra tesznek és felhúzzák a játéktér fölé. Ez a tett zászlógyalázásnak számít, az előadást be is panaszolhatnák. Pedig hát miért nem húzható elő nemzeti zászló egy vaginából – már ha az illető nőt nem zavarja, hogy a vaginájába be kell gyömöszölnie egy zászlót?

Gyorsan narancssárga börtönruhába bújnak a szereplők, megkötözik a kezüket, zsákot húznak a fejükre. „I’m in heaven, I’m in heaven…” – halljuk az ismert számot, miközben zsákokkal a fejükön, mégis könnyedén táncikálnak a színpadon. Rég nem láttam ennyire groteszk jelenetet. Végül a falhoz mennek és rázkódni kezdenek. Mindenikük meg fog halni, sejteni lehet, hogy az ISIS kivégzéseiről van szó, akik egyébként a guantanamói börtönöket utánozzák. Bejön egy férfi zsák nélkül, táncra kényszeríti az egyik foglyot, majd lelövi. Énekelni kényszerít két másikat, majd elvágja a torkukat. És sorjában elvágja mindenikük torkát, majd lelassított, át- és túlesztétizált módon a földre engedi őket. A földön fekvő színészek hamar pokrócot és McDonaldsot kapnak, nyugaton vagyunk, puha az ágy és gyors a kaja. Közben nagyon fontos mondatokat hallunk: akik ellenzik a fasizmust, de nem ellenzik a kapitalizmust, azok olyanok, mint akik meg akarják enni a húst, de félnek levágni a borjút. És ez egészen konkrétan is igaz: a kapitalizmusban már nem kell levágni a borjút, mégis olcsón és bármikor élvezni lehet a húst. Nyíltan kimondják, hogy a nyugati jólét egyik feltétele, hogy valahol máshol szenvednek és kihasználják az embereket. Marxra hivatkozva erről beszél Borbély András is A fényűzés utolsó napjai című esszéjében: „Marx egyik legfontosabb meglátása az volt, hogy a kapitalizmus mélységesen vak saját ellentmondásaira, de éppen ennek köszönheti hatalmas sikereit. Ugyanis nem veszi észre, vagy nem hajlandó tudomást venni arról, hogy ami a társadalom egyik részében folyamatos gyarapodásként, vagyonosodásként, az életszínvonal, a művelődés, a tudomány és a technika fejlődésének látszik, az a társadalom egy másik részében elnyomorodásként, kizsákmányolásként, elembertelenedésként, nemzetek, sőt egész földrészek emberi és természeti erőforrásainak kifosztásaként jelenik meg.”  Bár az előadásban többféle erőszaktípust látunk, megjelenik az ISIS, a domesztikus erőszak, nemi erőszak vagy a nyugati társadalmakba való „integrálás” erőszakossága, ami rendszerszinten összekötni látszik ezeket, az a kapitalizmus és a tőke. Bár a tőkét nem lehet reprezentálni, erőszakot okoz mondja Frjlić.

Nem ismertetem az összes jelenetet, rögtön az előadás végére ugranék. Egy Krisztus-szerű figura román zászlóból készült ágyékkötőben mászik elő a fal mögül és megáll a fal előtt, mintha keresztre lenne feszítve. Hátulról, a nézők számára láthatatlan színészek lerombolják az olajoskannákból rakott falat, csak egy kereszt alakú rész marad belőle. Közben a színpad első felében mozdulatlanul áll a hidzsábos színésznő. A Krisztus-szerű figura elindul feléje, simogatni kezdi, megcsókolja, majd földre szorítja és közösül vele. A nő nem küzd ellene, leginkább mozdulatlanul tűr vagy enged mindent,  arca szenvedést fejez ki. Végül a Krisztus-szerű figura letépi a hidzsábot és megtörli vele nemi szervét. A nő feláll és megcsókolja a férfit, miközben a hasát fogja, mintha gyereket várna. Majd más irányba kivonulnak. Nem muszlim erőszaktevőt láttunk, akiktől a menekültellenes propaganda riogat, hanem egy erőszaktevő szőke férfit, aki Krisztus-szerűként van megjelenítve. Azért csak Krisztus-szerű, mert szőke és nincs szakálla sem, inkább néz ki árja németnek, mint Krisztusnak. Ráadásul a darab elején zsidóként mutatkozott be. Egy szimbolikus térben a nyugati kereszténység az iszlámon követ el erőszakot és fosztja meg azt tulajdonságaitól, amikor letépik a hidzsábot. Ebből az erőszakos találkozásból, a kereszténység és iszlám összeolvadásából, pedig új élet fog születni. Külön kiemelném, hogy nem az iszlám fosztja meg a kereszténységet attribútumaitól, mintegy az eliszlámosodó Európa víziójaként, hanem éppen fordítva bár itt már eleve egy szőke Krisztust látunk, tehát már eleve más ez a kereszténység, mint a hagyományosan ábrázolt. De nem lehet csak ennyire szimbolikusan értelmezni a látottakat. Minden alkalommal, amikor színpadon egy férfi megerőszakol egy nőt, az kapcsolódik a nők elleni strukturális elnyomáshoz és erőszakhoz. Az erőszaktevő még csókot is kap végül. Ebből a szempontból nézve már kicsit problémásabb a jelenet bár tény, hogy relevanciája lehet. Továbbá mindig felmerül az a kérdés is, hogy az erőszakos jelenetek esetében mennyit kell látnunk, mit és hogyan. Mivel az egész előadásban a lehető legexplicitebben, fizikailag és meztelenül megmutattak, amit egyszer csak lehetett, egyértelmű, hogy ennek az előadásnak a kontextusában látnunk kell a meztelen testeket egymáson. Viszont látnunk kell a nemi erőszakot így, vagy a többi erőszakos jelenetet?

Felmerül a kérdés, hogy mit lehet elérni azzal, ha a színpadon megképződnek az erőszak különböző formái? Frljić azt nyilatkozta, hogy amíg az emberek nem szembesülnek ennyire konkrétan és láthatóan az erőszakkal, addig észre sem veszik. Ebben igaza is lehet, hiszen a nézőtéren ülőknek, ahogy a rendezőnek, színészeknek is, valószínűleg fogalmuk sincs arról, milyen lehet egy menekülttáborban vagy az ISIS foglya lenni. De vajon a szembesítésnek muszáj azáltal történnie, hogy a színész testén erőszakot tesznek? Az előadásban is elhangzott, hogy ez csak fikció, és a rendező is elmondta, minden, amit láttunk fikció de szerinte néha érdekes módon a közönség, leginkább nők, nem tudják megkülönböztetni a fikciót a valóságtól, és a színpadra befutva közbeavatkoznak, megállítják az erőszakos jeleneteket. Arról van ezekben az esetekben szó, hogy nem tudják megkülönböztetni a fikciót a valóságtól bármit is jelentsen ez a kérdés? Ha a színész teste erőszakot szenved el, akkor az erőszak megtörténik és valós abban a pillanatban. Azt hiszem, hogyha közbeavatkoznék egy színházi előadás erőszakos jelenetébe, akkor nem egy képzeletbeli történetben szeretném megakadályozni az erőszakot, hanem az ott és abban a pillanatban a színész testén performálódó erőszakot, ami ilyen értelemben valós. Idén Finnországban például Anna Paavilainen rendezett, írt és adott elő egy autobiografikus darabot Play Rape [2] címmel, amelyben arra reflektál, hogy milyen érzés éveken keresztül a megalázottat játszani és több mint száz alkalommal megerőszakolva lenni a színpadon. Kétélű kard az előadás utolsó jelenete: a vallások és nyugat-kelet konfliktusainak szintjén nagyon is releváns, míg a színpadon megerőszakolt színésznő szempontjából mégis problémás lehet. Továbbá arra is rá lehetne kérdezni, hogy miért éppen egy krisztusi figura erőszakol? A lengyel katolikus egyház eljárást is indított a rendező ellen. Ha az evangéliumi történetek Krisztusát nézzük, akkor éppen ő lenne az, aki a menekülteket befogadná. De nyilván, itt nem az evangéliumi Krisztust láttuk, szőke, nincs szakálla és olajoskannákra feszítették nemzeti színű ágyékkötőben. Mintha valamilyen nemzeti kapitalista kereszténykedést reprezentálna.

Továbbá Frljić nem mondaná egyértelműen nemi erőszaknak az utolsó jelenetet, szerinte nem lehet tudni, hogy ott mi történik és kik között. Viszont ha a nézők úgy gondolták, hogy nemi erőszakot követnek el a hidzsábos nőn, akkor miért nem avatkoztak közbe? Valóban, ez a kérdés elgondolkodtatott én például miért nem avatkoztam közbe egyik jelenetnél sem? Marina Abramovič performanszainak ismeretében, amikor a résztvevők bánthatták Abramovič testét vagy megakadályozhatták az erőszakot, miért ne tehetnénk ezt meg egy hagyományosabb előadás esetében is? Itt viszont figyelembe kell venni egy fontos kérdést: egy dániai nő a közönségből megkérdezte a rendezőt, hogy hogyan viszonyul a közönséghez, mivel az előadásban egész végig sötétben, egy, a színpadtól élesen elhatárolt nézőtéren ültünk. A sötét nézőtéren persze bármikor kimehetnénk az erőszak ránk van erőszakolva, amiből megmutatkoznak a színházban levő hatalmi viszonyok, akárcsak abban a jelenetben, amikor a közönség kérdezhetett, de a színész azt válaszolt, amit akart. Frljić a kérdezős jelenet révén meg akarta mutatni ezt a hatalmi viszonyt, és azt is bevallja, hogy a közönséget illetően konzervatívabb a nézőpontja. Vajon csak megmutatja ezt a hatalmi viszonyt, vagy az előadás és a rendező ki is használja a hatalmi pozícióját? Ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelműen válaszolni, nincsen egyértelmű határ és minden helyzetre érvényes válasz. A fesztivál egyik legérdekesebb, de legmegosztóbb előadását láthattuk, amihez nem tudok sem negatívan, sem egyértelműen pozitívan viszonyulni. Nagyon pörög az egész előadás, a jelenetek gyorsan váltakoznak, és egy pillanatra sem lehet nem figyelni ebből a szempontból talán az egész fesztivál során ez a produkció tartotta fenn legjobban a nézők figyelmét. Viszont erőszakosan szembesíti a nézőt az erőszak különböző formáival, miközben nem teremt kapcsolatot a nézővel, nincs dialógus, hivatkoznak ránk többször is, mert megtehetik és így szemléltetik a színház hatalmi pozícióját és erőszakát, de magunkra hagynak az erőszak élményével. Arra a kérdésre, hogy gyógyítani vagy megsebezni szeretne, a rendező azt válaszolja, hogy megsebezni, mivel ő hisz az emacipatórikus erőszak erejében, és szerinte csakis ezáltal lehet megbontani a kulturális hegemóniát és a hatalmi viszonyokat. Kérdés, hogy emancipatórikus erőszak tanúi lehettünk-e, és kinek volt emacipatórikus, ha az volt?

———————————–

[1] “What does it mean to be an individual, especially what does it mean to be an individual in a biological sense? Animals can no longer be considered individuals in any sense of classical biology: anatomical, developmental, physiological, immunological, genetic, or evolutionary. Our bodies must be understood as holobionts whose anatomical, physiological, immunological, and developmental functions evolved in shared relationships of different species. (…) As Lewis Thomas commented when considering self and symbiosis: The whole dear notion of one’s own Self — marvelous, old free-willed, free-enterprising, autonomous, independent, isolated island of a Self — is a myth. So, Fuck Capitalism! But what is a holobiont?

Lynn Margulis coined the term in 1993 to better describe how macro-species (like a human or a panda) universally live in symbiosis with other (usually) micro-species. She claimed that all individuals who participate in a particular symbiosis are bionts and the entire organism that is comprised of these bionts is a holobiont. By that definition, everything is a holobiont because every macro-species lives in symbiosis with some other species. You’re a holobiont. That panda over there, wearing pants, is a holobiont.”

[2] Maria Säkö: Teatterin rakenteet nitisevät litoksistaan. Helsingin Sanomat

 _______________________

További írások a Temps d’Images Fesztiválról:

Ugron Nóra: Epilógus – Post.festival avagy további kérdések?

Ugron Nóra: “We are FUCKED” – Temps d’Images napló 2.

Ugron Nóra: Milyen, ha a nő hipermaszkulin? – Temps d’Images napló 1.

Ugron Nóra: Prológus – post.faliment, avagy a metamodern színház lehetősége?