Kovács Eszter: Egy semmivel sem különb kisváros

Bartók zongorája. Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

Fotók: Czinzel László

Mitől lesz szatmári egy darab? Mitől érezheti a néző, hogy amit a színpadon lát, az róla és neki szól? Egy ponton túl, kevésnek bizonyulnak az ismerősen csengő nevek, helyek, egy majdnem száz esztendeje történt esemény felidézése és néhány jelképes utalás a kisvárosi miliőre: poros utcákra, kihalt templomokra, csókákra, kóbor kutyákra és jellegzetes fákra. Valahol minden kisváros sajátja ez.

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata ősbemutatóként vitte színre 2016 októberében Láng Zsolt Bartók zongoráját, amit a társulat felkérésére írt a szerző. Az elgondolás az volt, hogy szatmári szerző Szatmárról szóló darabjával nyissák meg a nemrégiben felújított és ünnepélyes keretek között átadott Északi Színház épületét.
A darab apropóját az adta, hogy 1922-ben Bartók Béla Szatmárnémetiben koncertezett az Iparosotthonban, amit azelőtt tíz évvel újítottak fel.

Bár a zeneszerző személye egyszer sem tűnik fel az előadásban, csupán néhány röpke utalás van rá és hajdani szatmári koncertjére, egyfajta remény-metaforaként jelenik meg. A drámában egyszerre szólal meg a nosztalgia és a remény hangja. „Kellene valami olyasmit találni, ami a város fényes múltjára emlékeztet. Ami visszahozná az aranykort” – mondja Vituska a kupatanácsban, amikor arról diskurálnak, hogyan is lehetne még szavazókat toborozni a kampányban Wolf támogatására. Ekkor említik először és utoljára Bartókot, a legendás koncertet és a valahol porosodó zongoráját.

Az előadás meglepő felütéssel kezdődik. Ahelyett, hogy épülne, leomlik minden.
Először Bartók nagysikerű Allegro Barbaróját halljuk felzúgni a zenekari árokból (zongoraművész: Manfrédi Annamária), de látni nem látunk senkit, majd szépen lassan bejönnek a színészek a húszas éveket idéző kosztümökben (jelmeztervező: Szabó Anna).

A nők uszályos ruhákban, a férfiak kalapban vannak, mindannyian fekete esernyők mögé rejtőznek, így arcuk nem egészen kivehető. Túl elnyújtott jelenet már az első is, ami egy idő után unalomba csap át. Zavaró, hogy már az előadás legelején ennyire nem történik semmi a színpadon, csak mozdulatlan szereplőket látunk. A zongorajáték hosszú, a közönség fészkelődik, végülis nem hangversenyre jött… Miután a zenének vége, és a szereplők is eltűnnek a színről, éles váltás következik. Hangos robajjal, csörömpöléssel és csattanásokkal házak omlanak össze, világok dőlnek romba – valahol, talán egy hajdan volt Szatmáron. Vagy napjainkban, itt és most? Nem tudni. Csupán hangokat hallunk, ami után nem marad más, csak por és füst. Van ebben a gondolatban valami frappáns, hiszen ahhoz, hogy újrakezdhessünk valamit, sokszor tényleg muszáj porig rombolni mindent. Szinte az előadás teljes ideje alatt ott lebeg a színpad fölött az a bizonyos misztikus köd, füst (minden szereplő másnak véli), ami belengi és megmérgezi a közeget, amitől „allergiás lett a fél város”.

Fikció, valóság és történelem finoman mosódik egymásba a Patkó Éva rendezte előadásban, és bár a rendezés nélkülöz mindenféle izgalmat vagy feszültséget, összességében mégsem mondható, hogy élvezhetetlen lenne az előadás. A darabban fel-felvillanó társadalmi, politikai és egyéni érdekek találkozása mentén életek és sorstragédiák rajzolódnak ki. Kísértetiesen ismerős, valóságos figurák, eggyel-kettővel biztosan találkoztunk már a mindennapi életben is. A kerekesszékbe kényszerült anyával, aki a fiát siratja, az alkoholista felesége elől társaságba menekülő férfival, a törtető, ám megtört politikussal, a reménytelenül szerelmes ifjúval, a naiv lánnyal, akivel a végén minden rossz megesik, a szőke cicababával, aki csak apja figyelmére vágyik, a frusztrált, ám nagymenőségében tetszelgő aranyifjúval, és még sorolhatnánk.

Mindvégig világosak a fókuszpontok, vagyis hogy ki és miért fontos egy-egy jelenetben, ám a szereplők történetei csak nehezen állnak össze egésszé, nem lesz belőlük és egymáshoz való viszonyulásukból kerek történet. Péter (Kovács Károly m.v.) szerelmes Zsófiba, legalábbis azt mondja, mert érezni benne a vágyakozást, vibrálást, inkább csak sodródik az eseményekkel. Karaktere elszürkül a többi a szereplő mellett. Hollai-Heiser Anna Ritája naiv és kissé gyermeteg. Fiús alkata jól használható azokban a jelenetekben, amikor Péterrel felköszönteni indulnak Zsófit és, hogy ne legyen félreérthető, úgy mutatja be őt, mint fiú unokatestvérét. Wolf és Wolfné (Bessenyei István és Kovács Nikolett) rossz házasságban élnek és folyton veszekednek. Kettejük között akkor is érezni a feszültséget, mikor nem szólnak egy szót sem egymáshoz. Ahogy egymásra néznek, ahogy egymás mondataira egy-egy arcrezdüléssel reagálnak, mind arról árulkodik, hogy komoly gondokkal küzdenek. Zsófi, a lányuk (Bogár Barbara) bőrnadrágban jár-kel ebben a kicsit ódivatú városban, úgy vonul minden egyes megjelenésnél, mintha kifutón menne végig. Színes hajtincsekkel, lazaságával tűnik ki a szürkeségből. Ő már egy másik világ szülötte, amit nemcsak megjelenésével, de szavaival is hangsúlyoz: „De papa, én nem azokon a filmeken nőttem fel, amiken te. Ez egy másik világ. Mit tudom én, milyen filmek mentek akkor.” Kénytelen közszemlére tenni a szűzhártyáját azért, hogy elhiggyék, még érintetlen. „Ő meg a Szűzhártyám. Mostanában mutogatom, mert senki nem hisz nekem. De a hír igaz. Itt van sértetlenül.” A Zsófi szűzhártyáját játszó Manfrédi Annamária fehér parókában, rikító narancssárga harisnyában, sárga táskával, legyezővel a kezében „mutogatja magát”. Üde színfolt az előadásban, feltűnő jelenség, aki kitűnik a többi kisvárosi figura közül is.

A társulat három tagja Rappert-Vencz Gábor, Gaál Gyula és Orbán Zsolt több szerepet is játszik az előadásban. Hármasuk először a Wolfot támogató baráti körként jelenik meg (Pasaréti, Hofnung, Vituska), később rendőrségi munkatársak (Felügyelő, Hadnagy, Őrmester), végül pedig utcai suhancok (Báró, Vaki, Tapi) lesznek, akik megerőszakolnak és kirabolnak egy ártatlan lányt. Jól működik ez a triumvirátus, hiszen mindhárman más-más reagáló-rezonáló eszközökkel dolgoznak, más a kisugárzásuk, más a karakterformáló színészi munka. Ameddig Gaál Gyula szinte mindent erőből és indulatból, harsányan old meg, addig Rappert-Vencz Gábor játéka magabiztos és átgondolt. Orbán Zsolt egyaránt jó kisebbségi komplexusosoktól szenvedő fiatalemberként, de az Őrmester szerepét is izgalmassá teszi állandóan izgő-mozgó figurájával, aki mindenáron óvszert akar rásózni (lehetőleg pénzért) az emberekre.

A színészek minden erőfeszítése ellenére, mégis csak Méhes Kati és Tóth-Páll Miklós alakítása maradt igazán emlékezetes számomra. A Nusikát alakító színésznő kicsit házsártos – főleg mikor az esernyőjét követelik tőle jogtalanul – tele van fájdalommal, csalódással. Sokat tud a múltról, a városról. Vakká tette a háború, az élet megpróbáltatásai, az egykor csendőrparancsnokként dolgozó férje bűnei, és már képtelen látni az élet szépségeit. Nem a fizikai látását veszítette el, inkább a lelke borult sötétbe: „Belül nem látok, elsötétült minden. Az igazi vakok fehéret látnak, én viszont sötétet.” Lényének keménysége, határozottsága, vaskossága és mindemellett bensőségessége teszi különlegessé őt, kár, hogy csak két jelenetben szerepel. A Pufit alakító Tóth-Páll Miklós is „finomságokból” építi fel a darab legszerethetőbb karakterét. Esetlen, fura, zakkant, de a szíve a helyén, ami nagy kincs ebben a káoszban. „Gyermekkorában ráment a fejére egy teherautó” – mondja róla Nusika, az anyja. Az előadás végi futása maga a fájdalom megtestesülése. Enyhén görnyedt testtartással, zihálva fut körbe-körbe a forgószínpadon a fekete székek között, de érthetően nem jut sehová. Közben kétségbeesetten keresi a fiúnak öltözött lányt… Egyaránt menekül a halál elől és szeretne kijutni ebből a mókuskerékből is. Rohan kifulladásig.

A színpadkép különlegességét egyértelműen meghatározza a forgószínpad használata (díszlettervező: Dobre-Kóthay Judit m.v.). Hosszú átállásokra nem is volt szükség, a forgószínpad fordult és máris máshol jártunk, ezzel a technikával pedig sok helyen kiküszöbölhető volt, hogy az amúgy is vontatott jelenetek még jobban lelassuljanak egy-egy díszletváltással. A tér, a dobozszerű díszletrész, a kopár fa, a székek fekete színe önmagában, már az előadás első perceiben – a színészektől és szövegtől függetlenül – pusztán a vizualitás erejével megteremtette a darab atmoszféráját. Komor, gyászos hangulat uralkodott végig. „Ez egy olyan darab, amiben a függöny soha nem megy le. Gonosz darab, nincsenek benne jó szerepek. Nyomasztó tragédia” – adta a szerző Wolfné szájába ezeket a gondolatokat, és milyen igaza volt.

Misztikusak, nem ritkán nyomasztóak is azok a jelenetek, amikor a Csóka és a Kutya beszélget egymással életről, halálról, emberekről. A mitológiák alapján a Csóka a halál, a katasztrófa hírnöke, a Kutya pedig a halottak kísérője. A Csókát alakító Moldován Blanka színészt próbáló feladat elé lett állítva: egyszerre kellett egyensúlyoznia és kapaszkodnia a forgószínpadon álló kopár fába, cigarettáznia és beszélnie. A Kutyát alakító Nagy Csongor Zsolt gesztusokkal, testtartással igyekezett „állatiassá” tenni figuráját. Mindketten ügyesen megtalálták azokat az apró mozdulatokat, rezdüléseket, hanghordozásokat, ami segítségükre volt az állatok megformálásában. Moldován Blanka már-már károgó, rekedtes hangja tette igazán csókává a csókát, míg Nagy Csongor Zsolt a farokcsóválást sétapálcájának ütemes rázogatásával jelezte.

A Bartók zongorájában érezhető dramaturgiai szerepe van a fénynek, a sötétnek, az átkötő zenéknek, kivéve az előadás legvégén, amikor a Csóka és a Kutya valamelyest „megemberesedve” dalra fakadnak. Amikor már azt hinné a néző, hogy vége az előadásnak és tapsra emelné a kezét, a Csóka leszáll a fáról és a Kutyával közös dalba kezd, amihez a többi szereplő is csatlakozik idővel. Zavarba ejtő és szó szerint érthetetlen, hogy mit keres ez a dal az előadás végén, teljesen kizökkentve a nézőt az alaphangulatából és csak káoszt hagyva maga után a fejekben. Tetten érhető ebben is, hogy a rendezői ötletek nem mindig állnak össze egységes, színpadi produkcióvá, hanem sokszor kesze-kuszának, esetlegesnek tűnnek, nem segítve a darabbal elsőként találkozó nézők számára a cselekményben való tájékozódást. A rendezés másik problematikus pontja az erőltetett poénok használata, amelyek gyengítik a produkció egységességét és hatásosságát. Miért tolja le olyan sokszor minden indok nélkül Péter a nadrágját? Miért követik Zsófi szűzhártyáját tánclépésekkel a szereplők? Egyáltalán minek kell egy darabban a társulat korrepetitora játssza valakinek a szűzhártyáját?

A tükör-effektus – ami egyfajta szembenézést jelent önmagunkkal és a világgal – persze számos lehetőséget kínál. Azt például, hogy magunkra találjunk egy előadásban, azonosulni tudjunk egy szereplővel, egy szituációval, beleképzeljük magunkat a történésekbe… De bármennyire is szerette volna lokálpatrióta énem, hogy ez megtörténjen, nem lett enyém a szatmáriak előadása.

 _______________

Láng Zsolt: Bartók zongorája. Bemutató dátuma: 2016. október 14.; Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. Rendező: Patkó Éva m.v.; Díszlettervező: Dobre-Kóthay Judit m.v.; Jelmeztervező: Szabó Anna; Dramaturg: Láng Zsolt m.v.; A díszlettervező asszisztense: Cristian Gătina m.v.; Fénytervező: Lucian Moga m.v.; Akusztikai tér: Moldován Blanka; Zongoraművész: Manfrédi Annamária; Rendezőasszisztens: Tamás Ágnes; Ügyelő, súgó: Varga Katalin; Szereplők: Moldován Blanka, Nagy Csongor-Zsolt, Kovács Károly m.v., Hollai-Heiser Anna e. h., Bogár Barbara, Manfrédi Annamária, Bessenyei István, Kovács Nikolett, Tóth-Páll Miklós, Méhes Kati, Orbán Zsolt, Rappert-Vencz Gábor és Gaál Gyula.