Bíró Árpád Levente: A küszöb

Bíró Árpád Levente: A küszöb

A nagyváradi Szigligeti Színház A Nagy Romulus című előadásáról

Fotók: Copyright Szigligeti Színház

A Szigligeti Színház idei harmadik bemutatója valami olyasmit hozott elénk, ami már régóta hiányzott, legalábbis nekem: eljuttatott a katarzisélmény közelébe – aztán csúnyán otthagyott annak küszöbén.

Jóllehet, a megújulás igényét hirdető társulat szinte minden előadásával egy új mozgástérhez kívánja hozzászoktatni magát és nézőit, látható módon még félszegen mozog benne. Talán ezért érzem azt, hogy mindmáig nem születtek maradéktalanul szerencsés találkozások az önálló magyar színház életében – hiába az igyekezet, ha nincs meg az a kovalens kötés, amitől kiforrott alkotások születhetnek.

Dürrenmatt A Nagy Romulus című (tragi)komédiája sarokpontja a jelenlegi évadnak: egyrészt azért, mert a művészeti igazgató, Szabó K. István rendezése, másrészt pedig azért, mert a társulat mozgósítása példaértékű. A rendezés megmozgat majd’ mindenkit, és a színészeket sorra mozdítja ki kényelmi zónájukból, olyannyira, hogy unalmas manírjaik levetkőzése majdhogynem programadónak tekinthető. Ugyanazok az arcok más hangon szólalnak meg; így nem csupán a színpadkép van elmozdítva szokásosnak nevezhető tengelyéből (a játéktér átlós), hanem a színészeink is új oldalukról mutatkozhatnak be. Ehhez szépen illeszkedik a címszereplőt alakító meghívott vendég, Szélyes Ferenc által megszólaltatott regiszter – jó választás volt ismét vendégművésszel dolgozni, hiszen a társulat számára ez egyszerre lehet izgalmas és motiváló (ahogy ez a tavalyi Jelenetek egy kivégzésből előadás kapcsán is bebizonyosodott).

Nagy Romulus szólama a pont szólama; a hadvezéré, aki felismerve a birodalom bukásának elkerülhetetlenségét, szembeszáll az ellenponttal – a megújulástól, szellemi körforgástól, tehát a világ rendjétől elzárkózó birodalompártiakkal, akik fokozatosan fordulnak szembe bolodnak ítélt tyúktenyésztő államfőjüktől. Az abszurd helyzetet bemutató veretes szöveg a történelmi-politikai helyzettől való elvonatkoztatás első szintje; erre játszik rá a tekintélyes méretű díszlet (a kopott, lakatlannak tűnő rezidencia képe, melyben a történelmi személyiségek szobrai mellett jól elfér egy piszkos tyúkketrec, Florina Bellinda Vasilatos munkáját dícséri), valamint a Horváth Károly által jegyzett széteső, polifón zene. Az előadás megkomponáltságát a precíz mozgások, a kvázi-brechti songok közbeékelése is érzékelteti.

Az általam észlelt hiányosságok elsősorban ezzel a megtervezettséggel kapcsolatosak, ez ugyanis nem mindig tűnt számomra következetesnek, mint ahogy a színészi játék sem követte mindig azt a ritmust, amit a körülmények diktáltak. Az első felvonás első részében például gyakran éreztem olyan inkonzekvenciát, ami aztán hiteltelenítette a történéseket. A hangzó beszéd mesterkéltsége, az időnkénti ripacskodás Szélyes természetessége mellett egyszerű hisztivé minősítette át a birodalom megszűnését; a helyzet értelmezhetetlen, annak súlya érzékelhetetlen volt számomra.

A bukás “drámája” az Aemilianust alakító Pál Hunorral együtt érkezett meg a színpadra; remekbeszabott tolmácsolásában végre tétje lett a történéseknek. Belépése egyben a történetmesélésben beállt első törést is jelentette, melyet még egy követett akkor, amikor a színen felbukkan a germán hadvezér is. Zavaró csúszások ezek, mert a különböző hangvételek és játékstílusok ingataggá tették a teremtett világot, mely ingatagság átgondolatlanságot engedett sejteni.

Az említett művészek mellett mindenki túlmutatott eddig megismert önmagán, és így a csapat is csapatabbá vált az én szememben. Különösen jó volt hallani-látni Csatlós Lórántot, Hunyadi Istvánt, Tóth Tündét, Gajai Ágnest, és a puszta jelenlétével is nagy erőket megmozgató Csíky Ibolyát.

Odafigyelés és ami még fontosabb, odaadás lehet az a két szó, amely ezt a előadást a legjobban jellemezni tudja számomra, ugyanakkor ez a kettő önmagában nem elég ahhoz, hogy meg lehessen ugrani a lécet. Így, a második évad második felében, életbevágóan fontosnak vélem azt, hogy a Szigligeti Társulat színészei végre elhiggyék, hogy van igény az ő művészi mércével is mérhető munkájukra, hogy végre feloldják azokat az általam tapasztalt görcsöket, amelyek egy-egy (nagyváradiak számára) provokatívabb(nak tekinthető) előadás kapcsán merülnek fel. Merthogy az avatottabb befogadók kiállnak az ügy mellett, megmaradnak – azokért pedig, akik a premierek páholyos felvonulásaitól  kapnak vérszemet a véleménynyilvánításhoz, nem kár…

Rendező: Szabó K. István Díszlet- és jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos Zeneszerző: Horváth Károly. Főbb szerepekben: Szélyes Ferenc, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Dimény Levente, Pál Hunor, Firtos Edit, Tóth Tünde, Szotyori József.