Háy János: Amilyenek vagyunk

Háy János: Amilyenek vagyunk

Fotó: Eyal Hirsch

Mi történhet az építész-mérnöki karon öt év alatt? Mai épületeket nézek. Bemegy egy fiatalember az egyetemre, hogy ezt majd ő megváltoztatja. És kijön öt év múlva és nem emlékszik rá, hogy miért ment oda. Nem a valahai szándékát folytatja, hanem azt az építészetet, amitől irtózott.

Mi történik a színművészeti egyetemen? Színészek beszélnek a különböző magazinműsorokban.  Hogy mit mondanak, nem figyelem, csak azt a furcsa, kizárólag színészekre jellemző artikulációt, ami miatt a legegyszerűbb magyar szavak is elvesztik a jelentésüket. A magyar nyelvnek nincs olyan akusztikai épülete, amit a színművészeti egyetemen tanítanak, ahol öt év alatt minden növendék elveszíti a saját hangját, s úgy lép ki a világba, mintha örökösen színészre szinkronizálná magát.

Amikor befejeztem az esztétika szakot, csak úgy tudtam beszélni, hogy Kant azt írta, meg Heidegger mondta, s néha még a senki által nem ismert Schleiermachert is becsúsztattam a mondatba. És te mit gondolsz, kérdezte egy haverom. Kicsit zavarba jöttem. Tényleg, én valójában mit gondolok? Éveket kellett várnom, hogy megkopjanak a tanultsági panelek, és arról beszéljek és úgy, ahogyan én beszélek.

Egy barátom a színészbüfében már úgy beszél, mint beszélt valaha régen, de mire a színpadra ér, elfelejti ezt a hangot, s rááll a tanult nyelvre. Talán jövőre, gondoltam, mindannyian megtalálunk valamit, az elveszített kulcscsomót legalább vagy egy régi fényképet, amin még olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk.