Czvikker Katalin: Nők az erdélyi színházban, avagy a kisebbség kisebbségben

A Játéktér 2016. tavaszi számából

Fotó: Sebesi Sándor (Kincses Réka: A Pentheszileia-program. ARIEL Ifjúsági és Gyermekszínház, Marosvásárhely)

A társadalmi nem és nemzet, az Erdélyben élő magyar kisebbségen belül a nemek viszonya, marginalitás, etnicitás és másság kérdései egyaránt felvetődnek, amikor a nők foglalkoztatási arányát próbáljuk kutatni. Geambașu Réka szociológus egyik munkájában[1] a társadalmi nem és nemzet metszéspontjában kialakult egyenlőtlenségeket vizsgálva arra a felismerésre jut, hogy a kisebbségi pozícióban levő etnikai csoportok általában tradicionálisabbak,[2] nő tagjaik pedig kettős vagy többes alárendeltségben élnek. Az általa felvonultatott adatok továbbá rámutatnak arra is, hogy milyen terminusokban gondolkodnak az Erdélyben élő magyarok a nemek közötti viszonyról. Következtetései szerint a nők körében „nemhogy halk a feminista hang, de adott esetben erősebb a nemi kérdésekben érvényesülő konzervativizmus, mint a férfiak esetében”[3]. Geambașu kutatásában rávilágít arra is, hogy a marginalitás strukturális pozíciója olyan valóságértelmezési sémákat eredményez, amelynek az etnicitás a kitüntetett szervezőelve, s amely ily módon maga alá rendel minden egyéb bel­ső másságot, illetve annak nyilvános artikulálását, így a női mint kisebbségi státusz sem tevődik témává.  A magyar közösség tradicionalizmusa nyilvánvaló, a nemi különbségek vizsgálatának folyamatában, a nők körében tehát erőteljesebb konzervativizmussal találkozunk. A munkaerő-piaci, gazdasági és társadalmi bizonytalanságokkal szemben a nő kiszolgáltatottabb, pont a tradicionális, megrögzött elmélet következtében, ami nyilvánvalóan beskatulyázza a háztartási munkák elvégzésének felelős szerepébe, és ami adott versenyhelyzetben jelentős hátrányt okozhat. Feltételezhető, hogy ez a kiszolgáltatottság a színház világában is megjelenik, bár a kultúra szférájában valószínűleg más hangsúlyokkal.

Jelen felmérésben a színház és a hozzá kapcsolódó szakmák területén tanuló vagy már tevékenykedő nők lehetőségeit, jelenlétük[4] arányát kutattam erdélyi és partiumi színházakban, illetve színházi szakmákat oktató intézmények[5] adatbázisai segítségével.

Kilenc[6] erdélyi magyar kőszínház, vegyes struktúrák esetén magyar társulat személyzeti összetételét vizsgáltam 2000−2015 között, mind vezetők (főigazgató, menedzser, művészeti vezető, gazdasági, technikai igazgató, aligazgató), mind művészeti szempontból kiemelt fontosságú állások kapcsán (rendező, díszlet-, jelmeztervező, dramaturg, koreográfus, művészeti titkár), megvizsgálva minden esetben a nők jelenlétének százalékos arányát. A Kézdivásárhelyi Városi Színház és az Aradi Kamaraszínház adataira itt nem kerül sor, ugyanis az ő esetükben nem vizsgálható a teljes kijelölt időszak, hiszen 2000 után alakultak.[7] Kutatásom jelenlegi fázisában nem tárgyalom a nők helyzetét a független színházak keretében sem.[8]

Mint ahogy a köztudatban az igazgatói státusz hagyományosan férfimunka, a kilencből nyolc színházigazgató vagy társulati főigazgató értelemszerűen férfi, és közülük három rendező: Tompa Gábor, Bocsárdi László és Parászka Miklós, kettő színész: Balázs Attila és Gáspárik Attila, egy dramaturg: Czegő Csongor; egy kulturális menedzser: Nagy Pál, és egy bank- és pénzügyi szakember: Stier Péter. Művészeti vezetők tekintetében sem nagyvonalúbb és befogadóbb a szakma, ugyanis három helyen nincs egyáltalán művészeti vezető, öt színház esetében férfi látja el ezt a feladatot.[9] Menedzser-főigazgatói szinten egyetlen nő, Czvikker Katalin vezet színházat, mégpedig Nagyváradon a Szigligeti Színházat (végzettsége: közgazdász menedzser). (Érdemes a későbbiekben külön elemezni a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház keretében működő M Stúdió Mozgásszínház vezetői struktúráját, mely szerves része a kőszínházi szerkezeti felépítésnek.[10]) A vizsgált színházakban összességében kilenc művészeti vezető van. (Két színházban egyáltalán nincs[11], egy színházban pedig három is van[12].) Mindössze két színház foglalkoztat női művészeti vezetőt: a temesvári és a váradi színház.[13] Az arány itt ismét a férfiaknak kedvez, háromszor többen vannak.

Gazdasági, technikai igazgatók, aligazgatók tekintetében a nők és férfiak aránya szinte azonos, hat színházban kilenc ilyen szintű állás van, melyeket négy esetben férfi, öt esetben nő[14] tölt be. A nők tehát a gazdasági és adminisztratív vezetői állások betöltésénél enyhe előnyt élveznek a vizsgált struktúrák keretében. Ugyancsak ezekben a kőszínházi struktúrákban[15] – fellelhető öt főkönyvelői állás is, értelemszerűen ott, ahol nincs gazdasági igazgató. A könyvelői szakma hagyományosan női foglalkozásként van számon tartva, és az adatok is ezt bizonyítják, hiszen a hat fellelhető állásból öt helyet[16] nő foglal el, azaz javarészt nők képviselik ezt a szakmát.

Most lépjünk át az adminisztráció területéről az alkotás területére: a művészeti szempontból kiemelt fontosságú állások sorát a főállású rendezőkkel kezdeném. A kutatás keretében elemzett színházak többségét, mint már láttuk, férfiak vezetik többségben, mind főigazgatói, mind művészeti vezetői szinten. Ahol a vezetők szakmájukat tekintve rendezők is, ott nem találkozunk szerkezeti szinten külön főállású rendezővel. Csupán két színház foglalkoztat főállású rendezőt: a szatmárnémeti és a temesvári színház.[17] Nyilvánvaló, hogy teljességgel hiányoznak a pályáról a rendezőnők, és felvetődik a kérdés, hogy valóban nem vonzza a nőket ez a pálya, vagy pedig egyetem után lemorzsolódnak?

Az okokat kutatva szükségesnek mutatkozott megvizsgálni a felsőoktatási intézményekben sikeresen diplomázott rendezők számát és szakmai előrehaladásukat/foglalkoztatottságukat, lehetőségeiket. Az eddigi felvetések és tapasztalatok szerint Magyarországon is,[18] Erdélyben is a rendezőnők helyzete a leginkább hátrányos, ezért az ő helyzetüket a továbbiakban több szemszögből vizsgáljuk. Ugyanakkor áttekintjük a rendező, látványtervező, koreográfus és dramaturg szakon végzettek összetételét tizenöt évre visszamenőleg,2000−2015 között, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar karának adatbázisai alapján.[19]

Kezdjük a nők számára nyitottabb, befogadóbb szakmák elemzésével. A látványtervező szakot a nők 75%-ban uralják. A vásárhelyi magyar karnak[20] ezen a szakán az elmúlt években (2000−2008) tizenöt diák végzett, ebből tizenegy nő. Azonban, ha megvizsgáljuk a végzettek pályáját, azt látjuk, hogy többségük szabadúszóként tevékenykedik: a kőszínházakban ma már nem sok esélyük van főállásba kerülni. Ennek bizonyítéka, hogy Erdély-szerte csupán öt ilyen típusú állás található a vizsgált struktúrákban. Négy nő és egyetlen férfi látványtervező van főállásban foglalkoztatva[21], a négyből ketten végeztek a magyar karon.[22]

Elhelyezkedés szempontjából talán a koreográfusok helyzete a legrosszabb, csupán három helyen szerepelnek főállásban ennek a területnek a képviselői; ellenben szabadúszóként alkalomszerűen koreográfiákat jegyeznek a vizsgált kőszínházaknál és alkotócsapatok tagjaiként szerepelnek több produkcióban is. A magyar kar koreográfia szakán a nők és férfiak aránya hozzávetőleg egyformán alakult az elmúlt években – három évfolyam huszonhárom végzőse közül tizenkettő nő volt. Mindössze három színház[23] foglalkoztat főállásban négy koreográfust – ebből kettő nő –, a frissen végzettek hivatásos néptáncegyüttesek, független mozgás- vagy táncszínházi struktúrák[24] keretében tevékenykednek többnyire táncosként, esetenként koreográfusként. Megállapíthatjuk tehát, hogy a látványtervező szakmához hasonlóan itt sem jellemző a kötöttség, nem igazán elterjedt a főállású koreográfusok foglalkoztatása kőszínházakban. A magyar kar végzősei, ha koreográfusként és nem táncosként szeretnének elhelyezkedni, dolgozni, akkor a független társulatok felé kell inkább fordulniuk.

Úgy tűnik, hogy a fent tárgyalt, úgynevezett háttérszakmákban viszonylag jó arányban vannak képviselve a női alkotók. Ennél is jobb a helyzet a művészeti/irodalmi titkári állások esetében, itt a hölgyeket részesítik előnyben az erdélyi magyar színházak. Nemes egyszerűséggel azt is mondhatnánk: a művészeti titkári teendőket nőkre szabták. Ezt számadatokkal is alátámaszthatjuk, ugyanis a fent említett színházi struktúrákban található tizennyolc ilyen jellegű főállást tizenhárom esetben nők[25] töltenek be. Válogatni is van miből, hiszen az elmúlt években a teatrológia (dramaturgia, színháztudományi) szakot végzők 81%-a nő volt. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen az utóbbi három évfolyamon húsz végzős diákból tizennyolc nő volt, míg Kolozsváron a BBTE Színháztudományi szakán a vizsgált időszakban hatvanhét diák közül ötvenhárom nő végzett – és ez az, ami a foglalkoztatás területén (nők mint művészeti/irodalmi titkárok) visszaköszön. Ez a szakma valóban elnőiesedett. [26]

És végül lássuk az erdélyi magyar rendezőnő helyzetét, amely nem ad okot optimizmusra.  Kiindulva abból, hogy a vásárhelyi egyetem rendező szakán (alapképzés, mesteri) ebben a periódusban a végzettek egyharmada nő volt (harminckilenc végzősből tizenöt nő), ennek az információnak a birtokában megvizsgáltuk a romániai magyar rendezőnők foglalkoztatottságát[27], hiszen a fent említett arány biztató is lehetett volna akár. Ugyanakkor felmértük a női rendezők jelenlétét a tizenöt év alatt. Az általunk alapul vett színházakban csupán 2 főállású rendezőnő van, azonban alkalomszerűen is foglalkoztatnak rendezőnőket – legtöbbször a marosvásárhelyi és a temesvári színház kért fel rendezőnőt. Ám az élen járók esetében is mindössze 10-11 százalékról van szó, tehát 110-120 bemutatóból 13-at mutatott be rendezőnő.[28]

A vizsgált időszakban bemutatott 749 előadásból összesen 86 esetben bízták nőre a rendezést, és ebből erdélyi magyar csupán 50 alkalommal kapott lehetőséget, így a nők népszerűsége és foglalkoztatottsága ezt a szempontot is figyelembe véve alig éri el a 6%-ot. A patriarchális értékrendre és esélyegyenlőségre vonatkozó információink tovább árnyalódnak, ha azt vizsgáljuk, hogy a 749 rendezés milyen drámákhoz/szövegkönyvhöz kapcsolódik. A szövegek mögött álló írónők jelenlétét keresve nem szűkítettük a területet kizárólag az erdélyi magyar drámaírónőkre (ez alig létező kategória), de az eredmény így sem lett jobb, sőt a nő írók alkotásai még 5%-ban sem voltak jelen a palettán: szám szerint csupán 33 női szerzőségű drámai szöveg volt, amit ebben az időszakban színpadra állítottak. Tovább boncolgatva, kiderült, hogy alig több mint 1%, azaz kilenc olyan cím szerepelt a kilenc színház repertoárján 15 év alatt, melynek szerzője erdélyi magyar írónő volt.[29]

Figyelemre méltó lehet a drámaírók esetében az a tendencia is, amire egy kortárs drámaírói pályázat értékelése, elemzése nyomán rávilágíthatunk. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 2011 októberében meghirdetett dráMÁzat I. drámaíró pályázatra 217 pályamű érkezett be[30], ezek között viszonylag jó a női-férfi szerzők számaránya: az összes szerzők 44%-a nő, a romániai magyar szerzők fele nő (pontosabban 14 férfi, 15 nő). A három évvel későbbi dráMÁzat II. elnevezésű versenyre már több kategóriában lehetett benevezni. A debüt kategóriában 40−60%, a már publikált drámaíró kategóriában fele-fele a nők és férfiak számaránya (erdélyi drámaírók esetében).[31] Biztató az, hogy a hagyományosan férfias foglalkozás terepére betörtek a nők – egyébként ezt bizonyítja az egyetemi oktatás is: a vásárhelyi egyetemen végzett két magiszteri drámaíró osztály tizenegy diákjából hét nő és négy férfi.[32]

Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a romániai magyar drámaírók jelentős százaléka férfi, és többnyire férfi rendezők kapnak meghívást a főleg férfiak által vezetett kőszínházakba, ahol az esetek nagy többségében a megszólított alkotók férfi szerzőtől választanak darabot, akaratlanul is feltevődik a kérdés: vajon ki kíváncsi rá? Mi annak a törzsközönségnek az összetétele, mely ezeket az előadásokat követi? A kérdés megválaszolásában első körben segítségemre volt a nagyváradi Szigligeti Színház adatbázisa.[33] Míg a Szigligeti (mecénás típusú, emeltebb árfekvésű bemutatóbérlet) bérlet vásárlói között, a szám szerint 212 bérletvásárlóból 56,6% nő és csupán 43,4% férfi lelhető fel a regisztrált nevek alapján, addig a zenés, szórakoztató jellegű, nyugdíjas közönség számára nyitott Papp Magda bérletházban eladott 309 bérletből a nők aránya szinte háromszorosa a férfiakénak, mintegy 74%-ot képviselve.[34] A legszélsőségesebb aránnyal a magyarországiak számára nyitott Bessenyei György bérletházban találkozhatunk. Itt a nők a 236 eladott bérlet 82%-át vásárolták meg. Az egyéni bérletházakban eladott 1240 darab bérletből 880-at (70,9%) nő és csak 360-at (29,1%) vett meg férfi.

A középiskolás és egyetemista közönség esete kicsit más. Összességében tekintve az érték közelít az egyéni bérletházak eredményeihez, azaz 62,7% nő és 37,3% férfi bérletvásárlót regisztrált a program. Számottevő eltérést ettől a tendenciától akkor észlelünk, ha a középiskolás réteget külön vizsgáljuk az egyetemistáktól. A középiskolások esetében[35] kiegyensúlyozottabbak a nemi arányok: a 639 eladott bérlet esetén nem érvényes a nők fent demonstrált többségi jelenléte (az egyetemistáktól is eltérően).[36] A középiskolás lányok aránya, hasonlóan a bemutatóbérlethez, nem éri el a 60%-ot, míg a fiúké meghaladja a 40%-ot. Látnivalóan a középiskola utáni életszakaszokban van az a pont, ahol elillannak a férfi nézők – az okok vizsgálata azonban külön gondolatmenetet igényel.[37]

Összességében, a fenti adatok áttekintésében és értékelésében nyilvánvalóvá válik, hogy a színház világában erősen érvényesül a hagyományosan női és férfi szakmák szerinti megoszlás. A rendezés és drámaírás területén a férfiak, teatrológia, látványtervezés és koreográfia szakterületeken pedig a nők vannak többségben. Árnyaltabb kutatás, a társadalom más szféráival és rétegeivel való összevetés, román színházi intézményrendszer összehasonlító vizsgálata, az intézményesült értékek szemrevételezése, az 1989 előtti időszakkal való összehasonlítás, illetve a független színházak szerkezetének és nemi arányainak vizsgálata tudnák megmutatni a kortárs tendenciákat, amelyek már itt is sejthetők. A nők számarányának és jelenlétének növekedési tendenciája (a felsőoktatási intézmények keretében jelenleg tanulók arányait figyelembe véve) azt mutatja, hogy az átrajzolódó társadalmi szerkezetek növelik a nők esélyegyenlőségét, és lehetőség van a feminista diskurzus kialakulására.[38] Kutatásomnak a független színházakra való kiterjesztése feltételezésem szerint a kisebbségi jelzőt is más megvilágításban tünteti fel, ugyanis az eddig vizsgált színházak esetében fontos szempontot képviselő szövegcentrikusság és a nyelvi tényező az erősödő mozgás- és táncszínházi struktúrákban jelentősen átértékelődik.