Győrfi Kata: Hogy vissza tudjon hozzájuk térni.

Győrfi Kata: Hogy vissza tudjon hozzájuk térni.

A kolozsvári REACTOR műhelyről

Fotó: Cătălina Draghici

Elkezdem írni, hogy re, a telefonom javasolja, hogy rendben, folytatom, hogy rea, a telefonom válaszolja, hogy reagáljál, tovább írom, hogy reac és kidobja caps lock-al, hogy REACTOR. Ezért írom én mindig caps lock-al a REACTOR-t. A továbbiakban örömmel mutatom be ezt a felületet, a projektjeik egy részét és pár előadásukat. És egyszerre fogom saját maguk állította célkitűzéseik és értékrendjük alapján megvizsgálni ezeket a projekteket és előadásokat.

2014 márciusában megnyitotta kapuit egy udvar, huszonnégyórás maraton-rendezvénnyel, aminek keretében mindenféle performatív művészet képviselői egy egész napon keresztül tizenötperces etűdökkel avatták fel ezt a teret. A Reactor de creație și experiment (Alkotói és kísérleti reaktor) nevű egyesület közel három éve működik független társulatként is. Doru Taloș és Oana Mardare alapítótagok mellett a csapat állandó tagjai: Delia Gavlițchi, Cristian Ban, Raul Coldea, Diana Dragoș rendezők, Raluca Mara, Cătălin Filip, Carina Bunea színészek, illetve Alexa Băcanu és Petro Ionescu dramaturgok. A REACTOR a kolozsvári kulturális színtér szerves és mindenki számára hozzáférhető részévé kíván válni. És eddig úgy tűnik, hogy a magyar és a román állami színház és opera, az Ecsetgyár és a Váróterem Projekt kínálata mellett fontos alternatívaként vannak jelen, és népszerűnek bizonyulnak az előadásaik. A Petőfi Sándor 4-es szám alatt található REACTOR a saját színházi projekteken és előadásokon kívül, kiállításoknak és egyéb, a közösségi alkotás szellemiéségéhez közel álló tevékenységeknek is helyet ad.

Az egyik legszimpatikusabb kezdeményezésük a Teen Spirit programsorozat, ami főleg a tínédzsereket szándékszik megszólítani színházi előadások, workshopok és különböző rendezvények révén. A fiatalok az alkotási folyamat elejétől kezdve organikus résztvevői az egyes előadásoknak, amelyek saját közegük érzékeny témáit dolgozzák fel alternatív színházi formában úgy, hogy az előadás is újból vissza tudjon hozzájuk térni. Az În viitorul apropiat (A közeli jövőben) c. előadásuk például több mint harminc fiatal meginterjúvolásával kezdődött, amiben az alkotók a kolozsvári középiskolásokat arról kérdezték, ők hogyan képzelik el a jövőt. A Váróterem Projekttel közös előadás devised theatre módszerrel jött létre, Petro Ionescu dramaturg, illetve Cristian Ban rendező a színészek – Carina Bunea, Csepei Zsolt, Cătălin Filip és Udvari Timea – improvizációi alapján alakították ki az előadás szövegét. A devised módszert főleg az alkotói folyamat és a csoportdinamika demokratikussága határozza meg. Az előadás világa a témához illeszkedően meleg-futurista. A színészek sárga védőöltözetben, néha kék fényben ülnek a fehér dobozokon, és beszélnek bele a saját mikrofonjaikba. Ha akármikor a távoli jövőre gondolok, valamilyen katasztrófát képzelek bekövetkezni, valamit, amit remélhetőleg én már nem élek meg, de ami után a fennmaradó emberiség már csak volfrámból, acélból, krómból és titánból épít mindent. Mert valamiért úgy gondolok a távoli jövőre, hogy még lesznek benne emberek. Mindenesetre nemcsak a színházban, de az utcán és otthon is mindenki ilyen védőöltözetben járkál, mert a levegő és a víz annyira szennyezet, mintha mindig rovarirtás után lennénk. A közeli jövő viszont annyira közel van, hogy nem találok rajta fogást. Iskolás koromban meg voltam győződve, hogy minden lehetséges, hogy bármi lehetek, sőt van olyan foglalkozás, amit fel sem találtak még, sőt, még mielőtt meghalnék, megoldják, hogy ne legyen muszáj meghalni, és sőt, az ezredforduló után már nem fog senki születni, hogy azok, akik élünk, bőven elférjünk, és éljünk a legjobban, örökre. A közeli jövőmet iskolásként ilyen szemszögből néztem.

Az előadás több szempontból járja körül a közeli jövőt, amihez könnyen tudok bárhányévesen csatlakozni. Társadalmi, gazdasági, politikai, de a legszemélyesebb hangok is megszólalnak. Milyen lehetőségei vannak egy jó humorú, szép, kreatív, energikus és egészséges embernek? Egyenlő esélyekkel sikerülhet neki és szúrhatja el. Elég kiszámítható. Elég unalmas. Az előadást a négy szereplő személyesebb történetei tagolják, ezek közt általános vagy-vagy kérdésekre válaszolnak karfelnyújtással, vagy egy-egy szóban. Olyan kérdésekre, amiken nincs túl sok idő gondolkodni, és az ezekre adott válaszokról azt hisszük, hogy meghatároznak, megváltoztathatatlanok, és örökre szólnak. Például: mustár vagy kecsap, miccs vagy kolbász, nagy vagy kicsi, le akarsz-e velem feküdni, mire gondolsz, bosszú vagy megbocsátás, kitől örökölted a szemed vagy a humorod. A közeli jövőben olyan előadás, aminek a ritmusa, a humora és a szereplők jelenléte megteremti a teljes rácsatlakozás lehetőségét. Olyan témákat dolgoz fel, amikkel ugyan azt hisszük, hogy foglalkozunk – és lehet, hogy foglalkozunk is –, de annyira őszinte és igaz rácsodálkozással kezeli ezeket, amit egy a naiv fiatalkorhoz asszociálunk. Ahhoz a naiv fiatalkorhoz, amiben már kicsit mind felnőttek akarunk lenni. A válaszok kizárólagossága tehát abszurddá varázsolja a kérdéseket. Ahogyan az előadás ezeket a kérdéseket megközelíti – ahogy valaki pontosan megfogalmazta – olyan jóleső, mint egy melegebb nyári napon enni egy finom citromos fagyit.

Az egyesület egy másik kezdeményezése a Drama 5, ami drámaírók számára kialakított rezidensprogram. Öt szerzőnek egy hónapra biztosítanak megfelelő körülményeket és lehetőséget (mentort, olvasópróbát, rendezőkkel, színészekkel, dramaturgokkal, producerekkel való találkozást) ahhoz, hogy a saját ötleteiket minél sikeresebben megvalósíthassák. Alexandra Pâzgu Proteine fluorescente c. drámája ennek a rezidensprogramnak a keretein belül jött létre, amit Leta Popescu rendezett meg Alexandra Caras, Bianco Erdei, Cătălin Filip, Oana Mardare és Doru Taloș színészekkel. Az előadás szövege eltér a megszokottól, a linearitás igényét teljesen nélkülözve leginkább egy hangulat-esszének mondható: napló- és levélrészletekből áll össze, különböző idősávokat csúsztatva egymásra feloldja viszont az egyszemélyesség érzetét és egy általános, inkább pozitív közérzettel maradunk. Tíz részre, jelenetre, szemszögre oszlik a produkció, ami minden esetben egy térátrendezést is maga után von. A látványvilág – a REACTOR-os előadásokra többnyire jellemzően – közösen kigondolt, tiszta, az anyaghasználat koherens és organikusan kapcsolódik az előadás többi részéhez, illetve bebizonyítja, amit a független színházi produkciókban ritkábban tapasztalni, hogy a kisebb költségvetés nem feltétlenül jelent igénytelen jelmezt vagy díszletet. Ebben az esetben is sikerül pontosan megragadni a sablon fémszerkezetbe foglalt üvegépítményekkel és a kényelmes, azonos színvilágból összerakott sportosabb jelmezzel a városiasságot. És a városiassággal együtt mindent, amit egy posztkommunista országban elsőre körül tudunk írni mint közhangulatot: a blokképületeket, a teraszon cigizést, a szögletességet, Ecaterina Teodoroiut, a tipikus román szűk családi kisrealista történeteket, a galambokat. A Proteine fluorescente az az előadás, amit, ha többször nézünk meg, valószínűleg minden alkalommal új előadásként tapasztalunk meg. Nagy történetek kis sűrítménye egymáson és egymás mellett, mint egy tömbházban, mint egy városban, mint eddig mindig és mindenhol.