Koltai Tamás: Fényt!

Katona József: Bánk bán – a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház vendégjátéka a Katonában, február 21
Fotók: Barabás Zsolt

A Bánk bán dramaturgiai nonszensz, de ettől még nemzeti dráma, illik koronként érvényesen megfejteni. Minden megoldásra, amely képes megszólítani a kortárs nézőt (van más néző is?), készséges vevők vagyunk. Az aktuális ajánlatok két irányban keresgélnek, vagy elvont stilizációkban gondolkodnak, vagy megkísérlik lefordítani a darabot mai magyarra, olykor a szó szoros értelmében, új, csereszabatos szöveget alkalmazva. Csak Alföldi Róbert hivatkozott a maga „junior” változatában az eredeti primer retorikájára, amely a dráma nemzeti tartalmának legfőbb hordozója.

És most Bocsárdi László is Sepsiszentgyörgyön.

Bocsárdi nem ígéri, hogy eljátssza a darabot, erősen meghúzott, a szituációktól megfosztott kamara változatát „tanulmánynak” nevezi. Az üres színpad hátterében fehér vetítővászon, később előre gurított, ácsolt lépcsősor, oldalt fekete ponyvával letakart büféasztal, amely leleplezve fölfedi a kellék ételekből álló udvari lakomát. A rivaldánál állványokon odakészített mikrofonok, amelyeket a szereplők időnként használatba vesznek. Ennek két, egymást jól kiegészítő funkciója van. Egyrészt az erre alkalmas direkt szövegek révén fölerősíti a retorikát, másrészt intimitást kölcsönöz a suttogó hangnak. A Peturt játszó Szakács László például mikrofonba kiáltja a nemzeti sérelmek papírból felolvasott dekrétumát, feltartott ujjával jelezve, hogy hányadik szigorított pontnál tart. Gajzágó Zsuzsa mint Gertrudis viszont ülve, lábait egymáson átvetve, mikrofonnal a kezében lazán nyomatékosítja hatalmi fölényét a Bánkkal folytatott dialógban, mintha csak interjút adna.

Száműzetik a lélektani realizmus, mint a vezető erdélyi magyar színtársulatoknál oly gyakran, a színészek nem „figurát” játszanak, nincs „szerepfelfogás”, nem kommentálják a művet sem klasszikus mivoltában, sem „mai kontextusban”. Ezért értelmetlen arról beszélni, ki a karakterek kortársi megfelelője, üzletasszony, bankár vagy kisgazda, persze ettől még lehet róluk ilyen vagy olyan benyomásunk, ez a kép bennünk megszülethet, de szó sincs direkt szociológiai portrékról, sem a természetesen kortárs jelmez (Kiss Zsuzsanna), sem a színészi beszédmód nem törekszik ilyesmire közvetlenül. A nyersebb, egyértelműbb, egyenes lefutású, a színész alkatából és a drámai alak árnyalatlan belső meggyőződéséből következő, a reflexivitást – távolságtartást, iróniát vagy kritikai álláspontot – nélkülöző érzelmi-indulati fogalmazás dominál.

Így például Szakács László Peturja egyáltalán nem korlátolt, hőzöngő, fölhergelten handabandázó magyarságféltő szexista (s végképp nem ennek a karikatúrája), ő egyszerűen a kissé felpumpált lelkületét és heves gesztusrendszerét használja, mint mindig, amikor láttam, legutóbb éppen Shylock szerepében. Mátray László viszont a kiveszőben levő hőstípus: szálfa termet, bársony orgánum, egyenes lélek. Klasszikus értelemben vett Bánk, számára a világon minden egyszerű, megy előre, lát és hall, megy tovább, nem arra van teremtve, hogy konfliktusokat oldjon meg. Mottóját Melinda idézi: „Szabad tekintet, szabad szív, szabad / Szó, kézbe kéz és szembe szem”, ilyen egyszerű az élet. És ez az ember hirtelen problémákkal találkozik, az országgal is baj van, a királynéval is, a feleségével is, Tiborccal is (pedig már sikerült elfelejtenie, hogy a szegény paraszt megmentette az életét), suttyomban, ajtóréseken leselkedve és hallgatózva kell közlekednie, setétben ólálkodókhoz várják titokban, miközben ő, „Magyarország Nagyura” maga is kénytelen ezt tenni a királyi palotában. Mátray Bánkja végképp nem az a tipikus konfliktuskezelő alkat, méltatlan hozzá, hogy titkokat kelljen fölfejtenie, meg hogy elbújjon egy szögletbe, Bartha József díszlettervező vetítővászna direkt jól jön neki, csak az árnyékát látjuk mögötte, amint a semmi közepén álldigálva kénytelen tanúja lenni az élet nyugtalanságainak. Aztán kétségbeesve előjön, mert már ennyi setétben ólálkodás is sok neki, „Fényt!”, bődül el hatalmasan (Katonánál: „Világot!), és a színházi világosító úgy megijed, hogy azonnal engedelmeskedik.

Én ezt jónak találom. Ez a fény átvilágítja a darabot. És akkor még nem esett szó Tiborcról. Nemes Levente nem népi káder, hanem szépen, szikáran, tapasztalatokban gazdagon megöregedett értelmiségi. Munkanélküli szociológus tornacipőben (nem annak van „rendezve”, de ettől még gondolhatom róla), aki fényképezőgéppel dokumentálja a lakossági nincstelenséggel szembeállított, dúsan terített asztalt. Lecsapják két áruházi szék ülőkéjét, és Bánk, a kocsiablakból tájékozódó politikus ezúttal közvetlen szociológiai mintavételből kap adatokat az országjelentéséhez attól, aki az életet meg is éli.

A Bánk bán mindenkori sztárszerepe, Biberach Pálffy Tibor birtokában ezúttal „sehonnai bitang ember”, poliglott, cinikus és kaján, de nem a szokásos könnyed figura, hanem – hála a színésznek – egy egész regényre való, tömény kalandormúlt keserűsége van belekódolva. Ottó – szintén „alkatilag” – nem a megszokott nyafogó, széllelbélelt hercegecske, hanem súlyosabb, hatalmi jelvényét viselő „bíboros teremtmény”, és Kolcsár József a méltóságos felszín alatti perverziót jeleníti meg. Ez az Ottó dermedten érzékeli Bánk szikrát okádó vérének éktelen dühét, nem szalad el Katona instrukciója szerint (rossz lába sem engedné), sőt látja, amint a nemzeti sérelem miatt tőrt szegező királyné lassan közeledik a nagyúr felé. Hangsúlyosan ez a „gertrudisi sérelem” lesz a királyné halálának oka – ebben az előadásban Bánk még annyira sem gyilkos alkat, mint rendesen –, ami logikus folyománya Gajzágó Zsuzsa erősen a teljhatalmi tudatra koncentráló játékának. Ebben a speciális felállásban a szembenálló felek egyike uralkodó, másika pedig a felesége megerőszakolása miatt saját jó nevének elvesztésén kesergő férfi. Ez speciális helyzetbe hozza a Melindát nagyon finom, naiv, ártatlan áldozatként játszó Pál-Ferenczi Gyöngyit, akiben csak őrületében horgad föl a női dac, nevezetesen, hogy ő is egy ember. Ugyanis Katonánál csupán egy jelszó, s ami vele mint emberrel történik, az a darabban senkit sem érdekel, beleértve őt magát. (Ajánlom ezzel kapcsolatban a Bánk bán „feminista olvasatát”: Kappanyos Ilona remek írását a Színház márciusi számában.)

A királynégyilkosság után jelenik meg az előadásban az eszme. Az eszme mint tárgy: a korona. A koronailletékes király nem jelenik meg, II. Endrét az egész ötödik felvonással együtt kihúzta a rendező. Az országjelképet a Bánkot fogadó Gertrudis erőszakolta a fejére, és Bánk hozza vissza a színpadra az off stage tőrdöfés után véres kézzel, hogy gondosan megtisztogatva a vértől az asztalra helyezze. A gazdátlan jelkép a hiány jelzése, a király – mint tudjuk – külföldön hódít, és erről Bocsárdinak a vesztett rablóháború jut az eszébe. Az előadást a Ha kimegyek a doberdói harctérre kezdetű katonanóta keretezi, az elején Nemes Levente dünnyögi a filmvászonról, mintha egykori öreg frontharcos volna egy dokufilmből, a végén a katonasipkás Mátray László énekli véresen, elszánt harctéri dühvel, az egyenesen Árkosról bemasírozó falusi fúvószenekar kíséretében, miközben igazi első világháborús híradófilm pereg a „hódító” magyar hadsereg pusztulásáról. Hamis összeborulás helyett valódi nemzeti tragédia.

Ha nem emeljük reflektorfénybe az előadást, megint sikerül egy jó nagyot hazudni magunknak.

A cikk az Élet és irodalom 2013. március 1-jei számában jelent meg; a szerző hozzájárulásával közöljük.